Kétszáz évvel ezelőtt, 1821. január 4-én egy magyar huszártiszt úgy fogalmazott naplójában: „egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.” Ez a kijelentés számos következménnyel járt és örökre megváltoztatta a magyar emberek életét, pedig a tiszt, azaz Széchenyi István gróf csak édesapja temetésére igyekezett.
1820-1821 telén szétszedték a hajóhidat Pesten, a Dunán a csónakok sem kellhettek át, mert az alig 300-350 méteres út életveszélyesnek bizonyult. Nem számított a rang, a befolyás vagy a pénz: a zajló jég miatt mindenki előtt lezárult az átkelés. Ez a pesti és a budai élet velejárója volt, az itt élőknek számolniuk kellett ezzel a problémával a fagyos időszakban.
Ez a kellemetlen állapot évente csupán pár napot jelentett, tavasztól őszig a hajóhíd, télen - ha lehetőség volt rá- akkor csónakok, vagy, ha befagyott a folyó akkor a jégen, egy ott kijelölt és karbantartott sávon lehetett közlekedni. Az átkelési tilalmat oly annyira szigorúan vették, hogy húsz évvel korábban, 1800 januárjában - amikor József nádor és felesége bált adott Budán - szintén ki kellett várni, míg az átkelés biztonságossá vált. A megindult jégzajlás miatt, igen befolyásos emberek ragadtak a budai oldalon.
Nem volt ez másként 1821. januárjában sem, amikor a zajló folyó úszó jégtáblái miatt a hatóságok megtiltották az átkelést.
Gróf Széchenyi István, aki Széchényi Ferenc legkisebb fiaként hivatásos katonaként szolgált, ekkor még nem kapcsolódott be az országos politikába. A huszonkilec éves huszárkapitánynak szintén megálljt parancsolt a természet, pedig az útja igen sietős volt: apja 1820. december 13-án Bécsben elhunyt. Halálhíréről a Biharkeresztesen szolgáló katonatiszt csak egy héttel később értesült.
Miután ügyeit rendezte, elindult Bécsbe, s két nappal később már Pesten járt. Ám ekkor terveit keresztül húzta a Duna, a katonatiszt kénytelen volt egy barátjánál megszállni. „Az ezredtől oly gyorsan, ahogy csak tudtam, Pestre jöttem, hogy itt egy fél napot töltsek, s aztán pihenés nélkül Bécsbe utazzam. Nem hoztam mást magammal, csak egy uniformist és útiruhát. Minden egyebem Bécsben maradt. A Duna megakadályozta, hogy Budára menjek – és így történt, hogy 29-e hajnalától mindmáig itt kellett maradnom” - olvasható Széchenyi István gróf naplójában egy 1821. 01. 01-i bejegyzés.
A papírra vetett eseményekkel azonos időben egy huszárezred is arra várt, hogy átkeljen, de hiába sürgették a tábornokok az átkelést.
A magyar huszártiszt január 4-én egy igen nagyvonalú és meggondolatlan kijelentést tett, miszerint egyévi jövedelmét fordítaná arra, hogy Pest és Buda között állandó híd épüljön. Széchenyi ekkor valójában még nem kívánt se Pesten élni, se pesti ügyekkel foglalkozni: őrnagy szeretett volna lenni, lóversenyt kívánt rendezni és számára előnyös házasságot kötni.
Az élet azonban máshogy hozta: a katonatiszti pályát otthagyta, figyelme más irányba fordult. Széchenyi egy hídról álmodott, amely a város gazdagodását, fejlődését és Magyarország jövőjét segítené.
Már 1825-ben elkezdett foglalkozni a megálmodott híd ügyével, igaz, nem anyagi támogatással vette ki részét az akkori elképzelések megvalósításából. Sándor Móricz gróf kérésére összegyűjtötte a Dunáról rendelkezésre álló adatokat, amelyeket Sándor gróf Isambard Kingdom Brunel neves angol mérnök elé tárt, akivel egy lehetséges hídról tárgyalt.
Ám 1832-ben tevőlegesen is bekapcsolódott a hídépítés előkészítésébe. Csupán három akadályt kellett leküzdenie: meg kellett győzni a politikát, hogy nem ellentétes a bécsi és a magyar érdekekkel egy híd megépítése, elő kellett teremtenie a költségvetésére szánt összeget, valamint meg kellett találnia azt a szakembert, aki felépítette az akkori időszak egyik legnagyobb és legmodernebb hídját.
A hidat 1849. november 20-án avatták fel, ami nem csak Pestet és Budát változtatta meg, hanem Magyarországot is. Kereskedelmi, gazdasági és politikai előrelépési lehetőségeket hozott, új gondolatokat tett elfogadottá, nem utolsó sorban pedig, gyakorlatilag megteremtette Budapestet. (A sors iróniájaként a hivatalosan felavatott hídon elsőként Julius Haynau, a teljhatalmú osztrák katonai és polgári főparancsnok és a magyarországi polgári ügyekért felelős császári biztos, Geringer haladt át.)
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Széchenyi végül nem ajánlotta fel jövedelmét a hídra. Természetesen voltak költségei, mindemellett életéből csaknem tizenhét évet áldozott a megvalósításra, de valójában komoly mennyiségű részvénye nem volt a Lánchíd Részvénytársaságban.
1870-ben a híd az állam tulajdonába került, csak az átadás 50. évfordulóján tartott ünnepség óta viseli a Széchenyi lánchíd nevet.
A huszonkilenc éves huszártiszt egy hídról álmodott. Míg a Lánchíd, amely létrehozta Budapestet, egy 200 évvel ezelőtti temetésnek köszönheti létét.
Forrás: pestbuda.hu
