A Fehér háború gleccserkatonái
Szöveg: Szűcs László | 2020. december 12. 8:06„Fehér háború” – így nevezik az első világháború legkegyetlenebb frontszakaszán, Dél-Tirolban lezajlott csatákat. A gyakran háromezer méteres magasság fölött, az állandó fagy és hó birodalmában megvívott ütközetek számos katona életét követelték. De még ennél is többen vesztették életüket a kegyetlen körülmények, a mostoha terep, a földcsuszamlások és a lavinák miatt. Az egykori olasz front poklának mementói az elmúlt száz évben a jégbe fagyva pihentek, a felmelegedés és az olvadó gleccserek miatt azonban az elmúlt évtizedben egyre több felszerelési tárgy és emberi maradvány került elő.
2015 augusztusának elején a Fehér háború egy újabb áldozata – ahogy néhány újságcikk írja, egy újabb „gleccserkatona” - olvadt ki az Alpokban. Megtalálásakor nemzetiségét még nem lehetett tudni, csak azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének katonája volt és nagy valószínűséggel 1918 szeptemberében, a San Matteo-i csatában esett el. Holtestét csaknem száz évig őrizte a tengerszint feletti 3100 méter magasságban található Forni-gleccser.
Ezt az ütközetet a „világtörténelem legmagasabban vívott csatájaként" tartja számon a hadtörténet, mivel 3684 méteres magasságban zajlott le. A csata az osztrák-magyar hadsereg győzelmével zárult, mivel sikerült visszafoglalniuk az olaszoktól egy stratégiai fontosságú hegycsúcsot.
E térség az első világháború előtt a Monarchia legmagasabban fekvő területe volt. Az itt, vagyis 2000-3000 méteres magasság felett lezajlott csatákat nevezték „fehér háborúnak". Ezek a csaták mind a támadó olaszok, mind pedig a védekező osztrák-magyar katonák számára kimerítőek voltak. Évekig folyt a mindkét oldalon hatalmas veszteségeket követelő állóháború – a legtöbb katonával tüzérségi tűz, vagy éppen a felrobbanó gránátoktól szétrepülő sziklaszilánkok végeztek, de nagyon sokan egyszerűen megfagytak a kíméletlen hidegben, illetve lavinák temették el őket.
Érdekességként érdemes megjegyezni, hogy a heves tüzérségi támadások következtében a San Matteo csúcsa hat méterrel lett alacsonyabb, mint a háború előtt volt. Szintén keveset említik és kevesen tudják, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia legmagasabb csúcsa, az Ortler körzetében még két hétig tartották állásaikat a katonák, miután vége lett a háborúnak…
A Nagy Háborúban mind az olasz, mind pedig az osztrák-magyar hadsereg rendelkezett kimondottan hegyvidéki hadviselésre specializált elitcsapatokkal. Az ilyen egységekből azonban kevés volt, így nem lehetett csak és kizárólag rájuk bízni az alpesi hadműveleteket. Emiatt a szembenálló felek „egyszerű” katonáinak többsége is megfordult az Alpokban húzódó fronton a háború valamelyik időszakában. Közülük nagyon sokan – például, akik Szicíliából származtak – még soha nem tapasztaltak ennyire zord időjárást, de a magyar alföldről érkezett bakáknak is sokkoló volt az „égig érő hegyek” látványa.
Hogy megvédjék csapataikat a mostoha környezettől és az ellenséges tűztől egyaránt, az osztrák–magyar és az olasz utászok is alagútrendszereket vájtak a hegyekbe. A rendkívül kemény dolomit azonban nem könnyítette meg dolgukat, és az is előfordult, hogy nem a kőzeten, hanem a gleccserek jegén át kellett utat törniük. A katonák kilátástalan helyzetét jól mutatja 1916. december 13-a, az a nap, amely „fehér péntek” néven vonult be a történelembe; annak ellenére, hogy valójában szerdára esett. Ezen a napon több lavina is bekövetkezett a térségben, amelyek a becslések szerint 2-10 ezer olasz és osztrák–magyar katona halálát okozták. Egyes korabeli beszámolók szerint a tragédia nem volt véletlen: mindkét oldal szándékosan lőtte tüzérségével a meglazult havat.
A kőbe-jégbe vájt járatok létrehozása pedig nem csupán a védelmet és az utánpótlás biztosítását szolgálta: mindkét fél többször megkísérelte nagy mennyiségű robbanóanyaggal ellátott, óriási aknákkal egyszerűen kirobbantani a földet az ellenség alól. 1916. január 1. és 1918. március 13. között összesen 34 ilyen aknát robbantottak az olasz és az osztrák–magyar seregek, ezek közül a legnagyobbak akár 50 ezer kilogramm robbanóanyagot is tartalmazhattak.
A háború végét követően az elesettek földi maradványai, illetve felszereléseik jelentős része is a hó és a gleccserek jegének fogságába került. A 20. század második felétől egyre erőteljesebbé váló felmelegedés következtében ezek a testek és a felszerelési tárgyak is egyre gyakrabban olvadnak ki a jégből.
A Forni-gleccseren sem a 2015 augusztusi volt az az első alkalom, hogy a Nagy Háborúban elhunyt katonák földi maradványait találták meg. 2004-ben három megfagyott „gleccserkatonát” találtak 3600 méter magasan. Egyenruhájuk alapján egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében szolgáltak. Fejjel lefelé lógtak egy sziklafalon a San Matteo 3700 méter magas csúcsának közelében. Fegyver nem volt nálunk, zsebeikben viszont kötszert találtak, amiből a hadtörténészek arra következtettek, hogy sebesültszállítók voltak: az 1918. szeptemberi csata sérültjeit igyekeztek minél messzebb vinni a tűzvonaltól. 2013-ban pedig egy 17 és egy 18 éves osztrák katona földi maradványai kerültek elő a jégből – a vizsgálatok szerint mindkettőjükkel fejlövés végzett. Az utóbbi évtizedekben egyébként közel nyolcvan, különböző nemzetiségű katona maradványait találták meg a térségben.
A felmelegedés következtében azonban nemcsak holttestek kerülnek elő a jég fogságából hanem a száz évvel ezelőtti harcokban használt robbanóanyagok, robbanószerkezetek is. Az olaszországi Dolomitokban például az elmúlt években számtalan rozsdás – és kifejezetten veszélyes – robbanószerkezetre bukkantak a turisták és a kutatók. Kétszáz gránátot például egy gleccserbe vájt raktárhelyiségben tároltak, amelyre egy rutinellenőrzés során találtak rá a hegyimentők. Egyre nagyobb számban kerülnek elő muníciós ládák, gázálarcok, buzogányok, de találtak már szögesdrótból hajlítgatott feszületet, „Szabadság tér” feliratos budapesti patikus üveget, a pécsi dohánygyár cigarettapaklija vagy éppen az Érdekes Újság megsárgult lapjait, amelyek Karinthy Frigyes meg Gábor Andor novelláit rejtették… E leletek ma már az Olaszországban található szépszámú magánmúzeumok gyűjteményeit színesítik.
