A filmekben is folyamatosan változik az ellenségkép

Miközben az Egyesült Államokban és szerte a világon számos jó vagy kevésbé jó film készült különböző háborús vagy terrorizmussal összefüggő témákban, a 2001. szeptember 11-ei támadást eddig még csak nagyon kevesen merték megfilmesíteni, és az átütő siker, a katarzis akkor is elmaradt. Mi ennek az oka?

Szerintem a kevés film közül a legátütőbb a Paul Greengrass rendezte United 93-as járat című filmje volt. Ez volt az, amely dokumentarista jelleggel, kézikamerás felvételekkel mutatta be a repülőgép utasainak drámáját. A rendező kapkodó, idegesítő operatőri munkája tudott akkora feszültséget kelteni, ami képes volt bemutatni az események borzalmát, valamint azt, hogy mennyire lehet együttérzésre számítani az áldozatokkal szemben.

Ez azonban egy kamaradarab volt, holott az események akár egy kurzusfilmet is megérdemeltek volna. Ám ez még várat magára.

Amerikában a társadalmi szembenézéssel meglehetősen csínján bánnak. Ott mindenki nagyon udvarias, nagyon „polite". Ennek következtében az érzékeny témákról nem tudnak, vagy csak nagyon nehezen tudnak beszélni. Az is közrejátszik, hogy – némiképp sarkítva – az amerikai társadalom egésze nem annyira iskolázott, mint az európai. Egy szűk réteg tekinthető csupán szellemi elitnek. Velük szemben áll a lakosság legnagyobb hányadát kitevő úgynevezett „bible zone". Az ezt alkotó emberek szociálisan kevésbé érzékenyek, ha azonban nézőszámot kell produkálni, ők jelentik a legnagyobb felvevő piacot. Õk azok, akik a közönségfilmekre elmennek, viszont azon filmek iránt kevésbé fogékonyak, amik nem érintik a szűkebb közösségüket. Persze az is igaz, hogy Európában is nehezen nyúlnak nagyobb társadalmi katasztrófákhoz, eseményekhez. Például a vasfüggöny lehullása után a kommunista rendszer álnokságait feldolgozó filmre is sokat kellett várni. A németek közel 15 év után néztek szembe a Stasi-rendszerrel, amit pedig az újraegyesítés előtt igencsak megszenvedtek. Ez volt a Mások élete című film. Ez az alkotás tekinthető a volt kommunista országok egyetlen olyan kurzusfilmjének, ami az akkori történéseket reálisan, és a világ minden táján érthető módon tudta megfogalmazni. Vannak olyan magyar filmek is, melyek ezt a rendszert mutatták be. Ilyen például a Török Ferenc rendezte Moszkva tér, ám az inkább vígjáték volt. Ugyancsak ebben a műfajban volt sikeres a Good-bye Lenin. Ezek azonban nosztalgikusan, édes-búsan, karikatúrszerűen tekintenek vissza az előző rendszerre.

Ugyanakkor egy-egy ilyen filmnek egyfajta PR-jellege is van: menj el katonának, tűzoltónak, állj be rendőrnek. Azonban még ezen a szinten sem sikerült ábrázolni az ikertornyok pusztulását.

Ha viszont nem kurzusfilm, akkor dráma kellene, hogy legyen.

Igaz. Amerikában azonban alapból nem szeretnek a nézők erre a műfajra beülni. Ha azonban dráma, akkor az legyen az első pillanattól kezdve sírva-picsogós, mint például a Titanic, vagy az Elfújta a szél. Vannak ennek történelmi hagyományai. Elviekben azonban egy ilyen közelmúltbeli eseményt, drámát az amerikaik nagyon nehezen tudnak feldolgozni. Csak példaként említeném a Michael Moore-féle Kóla, puska, sültkrumplit, ami meglehetősen siralmas nézőszámot produkált az Egyesült Államokban. Persze az is igaz, hogy Moore-t lehet egyfajta kurzusrendezőnek tekinteni, bár mostanra kipukkant a lufija. Az ikertornyokat ábrázoló filmekben akkor lehetne áttörést elérni, ha egy hiperérzékeny, a társadalmi realitásokat jól ábrázolni tudó rendező nyúlna a témához, mint Martin Scorsese, vagy Milos Forman. Csak ilyen képességű alkotó lenne képes olyan filmet készíteni, ami az egész világot fel tudná rázni. Bár az se biztos, hogy szükség van erre, hiszen magával az eseménnyel nagyon gyakran találkoznak a tévénézők, nincsenek olyan távol tőlünk a történések. Majd ha felnő egy új generáció, akinek a WTC pusztulását egy erős felkiálltójelként akarjuk ábrázolni, akkor válik időszerűvé egy ilyen film. Ilyen alkotás volt Magyarországon az Andy Vajna rendezte Szabadság, szerelem. Hiszen felnőtt egy generáció, akinek újra meg kellett mutatni, hogy miért is volt fontos az 1956-os szabadságharc.

Ez viszont azt is jelenti, hogy a hírcsatornák képei és a magánfelvételek szinte megakadályozták a támadás művészi, vagy kevésbé művészi feldolgozását.

Az is igaz, hogy szinte élő egyenes adásban közvetítették a hírcsatornák az eseményeket. Azonban az amerikai stúdiók között is lehet egyfajta hallgatólagos megegyezés. Ha ugyanis visszaemlékezünk a televíziós közvetítésekre, sosem készültek arc-, vagy éppen testközeli felvételek az áldozatokról. Mindig nagy távolságból mutatták be a repülőgépek becsapódását, az ikertornyok összedőlését. Talán az ABC tudósításai között volt egy olyan kép, amikor viszonylag közelről mutatták meg azt az embert, akinek reménye sem volt a megmenekülésre, és ezért kiugrott a torony ablakából. Nem emeltek ki egyetlen arcot sem a tömegből. Pedig ennek is vannak előzményei. Ilyen volt a National Geographic azon címlapja, ami egy gyönyörű tekintetű kislányt ábrázolt az etióp válság kapcsán. Vagy éppen a vietnámi háború ürügyén híres-hírhedtté vált fotót említhetném a meztelenül futó, fáklyaként lángoló kislányról. Vagyis a különböző világégésekből mindig kiemeltek egy-egy arcot, amivel a néző önmaga számára be tudja azt azonosítani. Szeptember 11-ével kapcsolatban egyetlen egy ilyen felvétel nem készült. Ha viszont készül egy játékfilm, akkor azokat az embereket is be kell mutatni, akik odavesztek. Abban a pillanatban, ha az áldozatoknak arcot adnak, elvész a hét éve tartó moratórium, a távolságtartás. Úgy gondolom, hogy ezt viszont nem csak az áldozatok hozzátartozóinaknak, de akár az egész társadalomnak nehéz lenne feldolgoznia.

Érthető a távolságtartás. Azonban az oroszok alig öt évvel a moszkvai Dubrovka Színház elfoglalása, vagy éppen a 2004-ben bekövetkezett beszláni túszdráma után három évvel 2007-ban megrendezték a maguk kurzusfilmjét, a Licsnij nomert, a Leszámolás-terrort.

Így van, azonban az orosz helyzet némiképpen más. Oroszországban sikerként könyvelték el mindkét akciót, és büszkék voltak arra, hogy az ottani különleges alakulat, a Specnaz emberei képesek kivitelezni egy ilyen akciót. Persze azóta már tudjuk, hogy a katonai szakértők szerint óriási kudarc volt mind a két beavatkozás, és a tervezés, valamint a kivitelezés kapcsán számos hibát követtek el. Oroszország azonban elveszítette világhatalmi pozícióját, és mindent megragadnak annak érdekében, hogy visszaállítsák önmagukról ezt a korábbi képet. Cinikusan feltehetném a kérdést, hogy a Kurszk tengeralattjáró tragédiájáról miért nem készítettek filmet. Az orosz tragédiákat sosem Oroszországban dolgozták fel. A Harrison Ford főszereplésével készült Atomcsapdát, ami a K-19 tengeralattjáró kálváriáját mutatta be, Amerikában forgatták. De megemlíthetném az X polgártársat, ami Andrej Csikatilo történetét mutatta be. Ezt szintén nem az oroszok forgatták le. Annak érdekében, hogy eredeti helyszíneken tudják ezt a filmet leforgatni, ráadásul az utolsó utáni pillanatokig titkolták az amerikaiak, hogy mi is a készülő film sztorija. Mindezekkel csak azt akarom alátámasztani, hogy az önmagunkkal való szembenézés erős gátja a filmkészítésnek. Visszatérve szeptember 11-hez: ma már tudható, hogy voltak előjelei a támadásnak, melyeket meglehetősen félvállról vett a hírszerzés. Ez is benne lehet a pakliban.

Az igaz, hogy 9/11-gyel kapcsolatban nem készült még igazán jelentős film, de azóta igencsak megszaporodtak azok az alkotások, amik az arab terrorizmussal, vagy akár egy vegyi-, vagy biológiai támadás lehetőségével foglalkoznak.

Az ellenségkép folyamatosan változik az amerikai filmekben. A hidegháború idején rendre orosz terroristák, diktátorok, kommunista kémek próbáltak világuralomra törni. Amikor Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov kiegyezett egymással, hirtelen kiderült, hogy az oroszok nem is annyira vérmes vadállatok. Õket váltották fel a dél-amerikai kábítószer-kereskedők, akik szintén a világot akarták uralni. A jugoszláv háború idején, a Rettegés arénája című filmben egy szerb terrorista akarta elpusztítani Amerika egyik városát. Az ellenségképben néha-néha még visszaköszönnek a nácik, de az oroszok már nem. Utoljára James Bond és Indiana Jones küzdött meg velük, némiképp nosztalgiából. Ugyanakkor főleg a nagy stúdiók nem szívesen osztják a rosszfiú szerepét az arabokra. Ugyanis úgy vannak vele, hogy nem szívesen cibálnák meg az alvó oroszlán bajszát. Ráadásul Amerikában még egy ilyen filmben is nagyon körültekintően igyekeznek ellenséget választani. Persze az is igaz, hogy a szegényes filmtermést az is indokolja, hogy az ikertornyok leomlása után számos film dobozban maradt, mások forgatókönyvét pedig újraírták. A Pókembert szinte teljeséggel átírták, jóformán szinte újraforgatták. Hasonlóképpen járt az Arnold Schwarzenegger fémjelezte Az igazság nevében is. Próbálnak az egész eseménysorral nagyon visszafogottan bánni.

Mindent egybevéve: politikai, vagy inkább pszichés okai vannak az önmegtartóztatásnak? Vagy még inkább: melyik a nagyobb visszatartó erő?

Is-is. A Bush-korszaknak vége. Ilyen körülmények közepette senki nem mer bevállalni egy ilyen témájú filmet. Még a hasonló kötődésű sorozatok is igyekeznek úgymond könnyedebb témákat választani. Az is közrejátszik, hogy nemrégiben zárult le a forgatókönyvírók sztrájkja. Senkinek sem volt kedve dolgozni, mindenki inkább a korábban megírt történeteihez nyúlt. A sztrájk ellenére az európai filmek nem tudtak betörni a piacra. Kimondva-kimondatlanul az amerikai filmiparban is recesszió van. A nagy stúdiók szinte örülnek is annak, hogy kevesebb filmet kell forgatniuk. Ennek ellenére havi szinten 300 filmet indítanak az Egyesült Államokban széles kópiaszámmal, de igazán átütő nézőszámot nem nagyon tudnak elérni. Ez is szerepet játszik abban, hogy nem nyúlnak szeptember 11. eseményeihez. Egy társadalmi drámát feldolgozó filmmel ugyanis nem lehet box office történelmet írni. Mindeközben éppen a Sundance fesztiválnak köszönhetően előretörtek a kisebb stúdiók. Nekik szintén nem érdekük feldolgozni az eseményeket, mert óhatatlanul a kritika és a politika, és a társadalom kereszttüzébe kerülnének, és inkább jobb a békesség.