Focizz, ne háborúzz!

Mit csinál a cégvezetésben, a tőzsdézésben, vagy csak munkájában megfáradt, frusztrált ember? Kipiheni fáradalmait. Ha pedig még elevenen élnek benne gyermekkorának emlékei, amikor fakarddal küzdött egymással, vagy éppen a képzeletbeli sárkánnyal, akkor mindezt egy túlélőtúrán teszi meg. Valahogy így gondolkodhatott az a 14 csapat, mely Kelet-Európa válságoktól, sőt háborúktól sújtott térségeibe indult.

Ugrás a sötétbe

A szervezők nem ma kezdték az ipart. Berényi Attila például azt mondta a honvédelem.hu-nak: a tavalyi Budapest-Bamako rallyn jött az ihlet: mi lenne, ha ezúttal Örményország és Grúzia felé vennék az irányt, ami hivatalosan ugyan Európa része, de a többség még a térképen sem tudná elhelyezni őket. Ráadásul mind kultúrája, mind étkezési szokásai miatt is méltatlanul szorultak háttérbe. Legyen hát egy rally Kelet-Európa ismeretlen részein keresztül. S ha már a szervezők és a reménybeli részt vevők is olyan versenyeken edződtek, mint az indiai autó-riksa futam, akkor az útvonal a válságok, és háborúk szabdalta területekre is vezessen el.

Persze – mesélte Berényi Attila – inkább arra gondoltak, hogy olyan területeken vezessen keresztül az útjuk, ahol már véget értek az ütközetek, s csupán a háború nyomai lelhetőek fel. Azonban ebben az esetben is igaz volt, hogy ember tervez, isten végez. Alig két napja jöttek ugyanis haza a szervezők az öt hétig tartó útvonalbejárásból, amikor kitört a grúz-orosz háború, ami még érdekesebbé tette a futamot. Szerencséjükre azonban a konfliktus hat nap alatt véget ért, így fel sem merült bennük, hogy lefújják a három hét múlva esedékes indulást. Ennek ellenére nem lehetett tudni, hogy mire mennek ki: sokszor a helyiek hírei is megtévesztőek voltak.

Testközelből

Az elmúlt 15 év háborús övezeteit csak hírekből ismerhettük eddig – mondta Berényi Attila. Az a két tucat csapat viszont, aki vállalkozott a kalandra a közelről láthatta: mit jelentett Jugoszlávia széthullása, milyen a helyzet Bosznia-Hercegovinában, vagy, hogy miként élnek az emberek a frissen megalakult Koszovóban, ahol szerbek és albánok véres konfliktusba keveredtek. Szemben a sztereotípiákkal, a hírek sugározta képpel, a félinformációkkal, meglepő dolgokat tapasztalhattak. Még annak ellenére is, hogy ez a térség egy magyar ember számára jóval ismertebb környék, hiszen ez a régió volt korábban számunkra a „nyugat". Persze a kaland már Törökországban elkezdődött. Innen indultak ugyanis neki az ismeretlennek.

Annak ellenére, hogy itt még több ezer kilométert országúton tettek meg a résztvevők, kihagyhatatlan volt a hírekben állandóan szereplő kurdisztáni régió. S végül Karabach volt az a térség, ami ugyan vezető hír szinte mindennap a híradókban, ám jóformán nem tudunk róla semmit. S bár nem mintha megoldódtak volna a problémák, de viszonylag szabadon lehetett jönni-menni az egyesek szerint államnak tartott, mások szerint csak elfoglalt területen – fűzte hozzá Berényi Attila. Persze, amikor elkezdtük szervezni a túrát, mindig változott a helyzet. Jöttek a hírek: most épp Karabahban lövik egymást az örmények és az azeriek. Hiszen, ha elnökválasztás van, akkor mindenki megmutatja erejét a másiknak.

Senki földje

Bár a hírekben Karabah mindig úgy szerepel, mint a térség egyik igazi puskaporos hordója, de mi nem tapasztaltuk, hogy napi szinten igazán veszélyes lenne – mutatott rá Berényi Attila. “Jelenleg sem Örményország, sem pedig Azerbajdzsán nem tud, és nem akar a kialakult status quo ellen tenni, s ez nekünk kapóra jött. Inkább a politikai huzavona a jellemző. Bár szinte folyamatosan tapintható a helyi és nemzetközi probléma, a külföldi ebből a mindennapokban keveset érez. Örményország ugyanis gyakorlatilag annektálta azt a részt, ami a tűzszüneti területig tart. A két állam között húzódó mintegy 100 kilométeres zónát (ami tulajdonképpen még Azerbajdzsán lenne) ma már félig-meddig saját részének tekinti Örményország. Csak a kiterjedtebb nemzetközi konfliktus elkerülése miatt állította fel a Karabahi Köztársaságot."

“Azt azonban nem lehet letagadni, hogy ezeken a területeken komoly háború zajlott, aminek nyomait a mai napig lehet látni. Azerbajdzsán és Karabah között mindent leromboltak, amit lehetett. Körbejártuk a már említett teljes tűzszüneti zónát, és gyakorlatilag se embert, se állatot, se autót nem láttunk. Az a térség a senki földje, egy kihalt táj. Elszomorító volt olyan helyen több száz kilométert autózni, ahol látszódott, hogy valaha emberek éltek, de most az égvilágon semmi sincs. Egészen a frontvonalig nem merészkedtünk el, de persze akadt olyan csapat, aki eltévedt, és az iráni-azeri határnál figyelmeztették őket: eddig és ne tovább. A terület ugyanis még ma is alá van aknásítva, így nem is szabad letérni az útról. A dolog pikantériája, hogy egy katonai Unimoggal botlottak járőrökbe."

Aki a kalandot keresi

“Grúzia bejárása már sokkal nehezebb dió volt, hiszen tényleg nem tudtuk, hogy milyen lesz a helyzet, mire odaérünk. Bár vannak Örményországban és Grúziában is kapcsolataink, sőt olyan ismerőseink is vannak, akiknek konzuli, vagy egyéb politikai kapcsolatai vannak, de sokszor még a helyiek is fals híreket közöltek arról, ami tőlük 300 kilométernyire történt. Ennek ellenére mihelyt átléptük a grúz határt, azonnal érdeklődtünk, hogy mi van? Gyakorlatilag azt erősítették meg, amit egy hete már mi is tudtunk, hogy semmi nem történik. Nyugodtan mehettünk arra, amerre eredetileg szerettünk volna. Egy helyet hagytunk csak ki. Potit, a kikötővárost. Itt ugyanis még bent voltak az orosz katonák. Ugyan minket nem zavartak, de a velünk lévő külföldiekkel már lehet, hogy más lett volna a helyzet", meséli.

“Valószínű viszont, hogy az ellenőrző pontokon való áthaladás miatt a tempónkat lassította volna, esetleg feszültséget is generálhatott volna. Ezt leszámítva a teljes tervezett útvonalat végig jártuk. Voltunk a dél-oszétiai, az abbháziai határ mentén. Persze a grúz oldalon. Ez talán a Kaukázus legszebb része. Ugyan láttunk még orosz ellenőrző pontokat, de ellenőrizni már nem ellenőriztek semmit. Szálláshelyünk mellett is táborozott még egy orosz egység, ami szemmel láthatóan arra várt, hogy mikor vonják őket vissza. Sok vizet ugyan nem zavartak, de a jelenlétük érezhető volt. Akár csak a különféle harcijárműveik látványában. Nekünk is érdekes volt látni egy páncélozott csapatszállítót, de az amerikaiaknak egyenesen misztikus volt. Bár valódi interakció nem volt közöttük."

Mintha atomtámadás lett volna

“A szállodánktól – ami a világ végén, egy olyan faluban volt, ahol körülbelül 15 család élt – pár száz méternyire volt éppen egy olyan grúz laktanya, amit az oroszok elfoglaltak, s még ott táboroztak" – mesélte tovább Berényi Attila. A kalandban résztvevő egyik német csapat pedig készült. Nemhiába: a közelmúltban ért véget a foci eb. Ennek hivatalos labdáiból pakolt fel jó százat. Elhatározta: reggel odamegy az orosz támaszponthoz, hogy adjon nekik egy labdát, inkább focizzatok, mint háborúzzatok. Némi unszolásra előjött az igen csak álmos parancsnok, aki először nem értette, hogy mit akar ott ez a tíz külföldi, aki a semmiből bukkant elő. Persze a labdát nem akarta elfogadni. Végül csak megértette vele valaki, mit akarnak ezek az őrültek. Akkor viszont már a nevetését sem tudta a parancsnok visszafojtani – emlékezett vissza Berényi Attila a sajátos „frontbarátságra".

Egy másik ellenőrzőponton, ami nyáron még dán parancsnokság alatt volt, most orosz katonák unatkoztak, és szinte kötelező volt velük fényképezkedni: kalasnyikovval és anélkül, csoportosan és párban – folytatta a grúz élmények sorát. Kedvesek voltak és nagyon élvezték, hogy folyamatosan jönnek-mennek a külföldiek. Karabahban viszont még katonát is alig látni. A csapat azonban Azerbajdzsánban járt egy városban, Agdamban, ami korábban több mint 100 ezer ember lakhelye volt. A háború alatt azonban gyakorlatilag földig rombolták az egészet. Egyedül a mecset maradt meg, a város kellős közepén. Fel lehet menni a minaretbe. Onnan körülnézve mintha Hirosimát látná az ember – merengett el a látottakon Berényi Attila.

Ugyanakkkor Grúziában megdöbbentő volt a különbség a hírek és a helyszínen tapasztaltak között – folytatta Berényi Attila. Az igaz, hogy az embereket igencsak feszültté tette a hatnapos háború és a katonák jelenléte, de annak a pusztításnak, amiről a hírek szóltak, csak kevés nyomát találták a versenyzők. Például Gori városában, ahonnan a legnagyobb harcokról érkeztek a tudósítások, Berényi Attila beszámolója szerint néhány betört ablak és pár tucat golyónyom a falon volt az, ami jelezte, hogy háború zajlott a városban. No meg a betört kirakatok, hiszen a fosztogatók nem kímélték a boltokat a káoszban. A pusztításnak egy igazi jele volt: egy katonai kaszárnya hevert romokban. Ennek ellenére néhányan kihagyták ezt az állomást és egyből Tbiliszi felé indultak. Jövőre tán bátrabbak lesznek, hiszen már szervezik a 2009-es Kaukázus Rallyt.