A francia katonai szókincs történeti változása

A vulgáris latin
Az újlatin nyelvek közvetlen őse nem a Vergilius vagy Cicero által használt klasszikus latin nyelv, hanem a „vulgáris latin" (latin vulgaire). Bár ez az elnevezés elég szerencsétlen, hiszen a magyar nyelvben ’közönséges’-t jelent, a nemzetközi szakirodalomban régóta meggyökeresedett (angol: vulgar latin; francia: latin vulgaire; német: Vulgärlatein), ezért a továbbiakban is ezt a kifejezést használjuk. A modern francia nyelvben a vulgaire ’közönséges, durva’ jelző stílusjegyet jelöl, amelyet mind az egynyelvű, mind a kétnyelvű szótárak jeleznek (például foutre vulg./très fam.(faire) csinál).
A vulgáris latin az irodalmi nyelvtől, a hagyományos nyelvi normáktól kevéssé befolyásolt tömegek beszélt latin nyelvének, rétegnyelvnek tekinthető. A klasszikus latin számos közkeletű, gyakori szavát nem őrizték meg az újlatin nyelvek (például a klasszikus latinban használt pulcher ’szép’ szó helyett az eredetileg ’csinos’ jelentésű bellus szó leszármazottait találjuk a francia [beau, bel, belle] vagy olasz [bello stb.] nyelvben). Előfordult azonban, hogy mind a két nyelvi rétegben használt kifejezés fennmaradt, mint például az equus ’ló’ esetében. A mai francia nyelvben használt cheval ’ló’ nem a klasszikus latinban használatos equus szóból, hanem az ’igavonó ló, herélt ló, gebe’ jelentésű caballus szóból alakult ki, ugyanakkor a sport neve mindmáig a klasszikus latin alakot rejti : équitation ’lovaglás’.
A klasszikus és a vulgáris latin közötti különbségek a hangrendszerben is megmutatkoztak. A magánhangzók rendszerében végbemenő változást röviden egyszerűsödésnek is nevezhetjük. A hosszú ō és a rövid ǔ zárt ọ-ban olvadt össze (például a victoire ‘győzelem’ szó esetében: victuriae [Diplômes Royaux VI , victoriae]).
A vulgáris latin meglehetősen sok idegen elemet vett át, közöttük is sok a görög szakkifejezés (például a kard: spata [gr. σπάΰη, ófrancia espee, francia épée]).
A vulgáris latin további jellemzője a továbbképzett szavak nagy száma (például az –icare rag [suffixe]: *búllicare > bouger ‘mozogni’, *cárricare > charger ‘megrak, [fegyvert] [meg]tölt’).
Ami a szóképzést illeti, legjelentősebbek az igei előképzők (préfixe) voltak : ex-, de-, dis-, re-, con-, ezáltal nagyszámú új ige jött létre (például discooperire > découvrir [terepet] ’felderít’).
A francia nyelv kialakulása tehát Gallia romanizációjával kezdődött. Időszámításunk előtt 118-ban Délkelet-Franciaország római provincia lett, i. e. 51-ben pedig Julius Ceasar leverte a Vercingetorix-féle felkelést, s ezzel gyakorlatilag befejezte Gallia meghódítását. Gallia őslakói az indoeurópai nyelvcsalád kelta ágához tartozó gall nyelvet beszélték.
A gall szubsztrátum mindenekelőtt helynevek, városok, törzsek nevét adta át a vulgáris latinnak és azon keresztül a franciának. A mai Paris ’Párizs’ szó egy Szajna parti kis törzs fővárosának (Parisii) többes szám accusativusából (Parisios) származik. A következő példa a vidéki és urbánus élet kettősségét mutatja. A chemin ’út’ a mai chemin galliai vulgáris latin előzménye kisebb jelentőségű helyi utat, gyalogösvényt jelenthetett, míg az országot behálózó, kőből épített országutat latin szóval via-nak hívták. A mai franciában a chemin (út, útvonal) is fennmaradt, de emellett a katonai terminológia az acheminer ’útba indítani, szállítani’, acheminement ’szállítás’ szavakat is használja.
A via szó voie alakban maradt fenn. A chemin és a voie szavak bizonyos szerkezetben lehetnek egymás szinonimái (például voie ferrée [= ligne de chemin de fer], más szövegkörnyezetben viszont nem felcserélhetők egymással: indiquer le chemin ’útbaigazítást adni’ ; voie aérienne ’légi út’).
Maga a latin irodalmi nyelv is vett át néhány gall szót s ezek a francián kívül más újlatin nyelvben is továbbélnek. Ilyen például a carrus ’kocsi’ (francia char), amely a mai katonai szakszókincsben harckocsit jelent.

A galloromán nyelv
A vulgáris latinnak a galliai változatát gallorománnak (gallo-roman) nevezzük. A következőkben azt mutatjuk be, milyen lexikális változás zajlott le a galloromán nyelvben a frank uralom hatására.
A III. század közepétől kezdve Galliában egyre gyakoribbak lettek a germán betörések, sokasodtak a katonai vereségek, majd a száli frankok fiatal királya, akit a franciák Clovisnak neveznek, 486-ban, a soissons-i csatában, szétveri az utolsó galloromán hadvezér, Syagrius hadseregét. A frank invázió jelentős hatást gyakorolt a galloromán nyelvfejlődésre, amelynek legszembetűnőbb maradványait a szókincs őrzi.
Maga a guerre ’háború’ szó is germán eredetű, bár a kölcsönzés ideje valószínűleg régebbi a frank hódításnál. A frankoktól átvett szókincsen belül természetszerűen a katonai kifejezések száma a legnagyobb, amelyek egy része kihalt a középkorban a haditechnikai fejlődés hatására (példák erre a frank *skara > ófrancia eschiere [’zászlóalj, csapat’] és a frank * tagra > ófrancia targe [’pajzs’] kifejezések).
Érdemes megjegyeznünk, hogy a magyar tárgy szavunk a targe ófrancia szóból ered.
A feudális méltóságnevek között is jócskán akad frank elem. A baron ‘báró’ szónak az ófranciában általánosabb jelentései voltak: ‘vitéz, nemesember, férfi’. Talán kevesek számára ismert, hogy a maréchal ‘marsal’ szó eredeti jelentése istállómester volt.

Az ófrancia korszak
A következő egység a francia nyelv történetében az ófrancia korszak (ancien français), amely kezdőpontjának időszámításunk 842 évét szokták tekinteni. Ebből az időből származik a strasbourgi eskü, az első ránk maradt francia szöveg.
Ezzel véget is ér francia nyelv előtörténete, elkezdődik a szorosabb értelemben vett francia nyelvtörténet. Az ófrancia korszak a XIV. század első évtizedeivel záródik. A korszak első évszázadai a feudális anarchia körülményei között teltek, központi hatalom nélkül, darabokra hullott országban. Egységes ófrancia nyelv tulajdonképpen nem volt, csupán a maga nyelvváltozataiban létezett.
A korabeli nyelvemlékek közül – a már fentebb idézett strasbourgi eskün kívül – különösen nagy figyelmet érdemel a XI. században keletkezett Roland-ének. Ebben az időben az irodalmi nyelv kapcsolata igen eleven volt az írni-olvasni nem tudó tömegek beszélt nyelvével. Az irodalmi műveknek azért van nagy nyelvészeti értékük, mert friss és naiv közvetlenséggel tükrözik koruk beszélt nyelvét.
A vulgáris latintól az ófranciáig a magánhangzók rendszere nagyon mélyen átalakult. E változásokból az alábbiakban csak néhányat sorolunk fel, a teljesség igénye nélkül.
A hangsúlyos szótag középnyelvállású magánhangzói diftongusokként, kettőshangzókként jelennek meg. A nyílt o-ból átmeneti szakaszok után ue, a zárt o-ból eu lett. Az eu és ue kettős hangzók az ófrancia korszak vége felé közeledtek egymáshoz az ejtésben, végül a mai [ö] hangban estek egybe. Írásmódjuk is a legtöbb esetben eu formában egységesült: fŏ(c)um > fueu > feu ’tűz’, ŏpera > uevre (mai francia œuvre ’mű munka’). Ezt az alakot őrzi a katonai terminológiában használt manœuvre ’manőver’ szó is.
A másik jelentős változás a hangszínmódosulás volt. A hangsúlyos a hang szabad helyzetben (amikor mássalhangzócsoport nem követte) e-vé módosult: navem > nef ‘hajó’ (régies kifejezés), mare > mer ‘tenger’, mortalem > mortel ‘halálos’.
Bár a nef szót már nemigen használják eredeti jelentésében, szóösszetételben előfordul, mint például: aéronef ’légijármű’. Itt kell megjegyeznünk, hogy a tenger szóhoz tartozó szóbokor több eleme a mai francia nyelvben kiejtésben és írásban egyaránt megőrizte az a betűt, illetve hangot (például marin ’tengerész’; maritime ’tengeri’; la Marine Nationale [Francia] Haditengerészet, marsouin ’tengerészgyalogos’, sous-marin ’tengeralattjáró’ stb.).
A harmadik fontos nyelvi jelenség a nazalizáció volt, melyből csak egy, a katonai szaknyelvben gyakran előforduló példát emeltünk ki: camptum > champ ‘mező’.
A mai francia katonai szaknyelvben e szó számos szókapcsolatban van jelen (például champ d’exercices / manœuvres ‘gyakorlótér; champ de tir ‘lőtér’; champ de bataille ‘csatatér, harcmező’; champ de mines ‘aknamező’).
A mássalhangzók terén is számos változás figyelhető meg a latinhoz képest. A latin p és b helyén v-t találunk az ófranciában, amit mássalhangzóközi, ún. intervokális mássalhangzó gyengülésnek neveznek: caballum > cheval.
Az ófrancia szókincs idegenszerű a modern franciához szokott olvasó számára. A mai francia nyelvben ugyanis rengeteg szó van, amelyet nem folyamatos hagyományozás után örökölt a latinból, hanem a tudományos vagy egyházi latinságból kölcsönzött át. Az ún. tudós szavak (mots savants) beáramlása csak a XII. században indul el: adversarie>adversaire ‘ellenség’.
Az ófrancia szövegekben lépten-nyomon találkozunk olyan elemekkel (igékkel és főnevekkel egyaránt), amelyek azóta eltűntek a nyelvből: occidere > ocire (tuer ’megölni’), vetare > veer (empêcher, interdire ’akadályoz, megakadályoz’), hostem> ost (armée ’hadsereg, haderő, honvédség’).
Ez utóbbi példa azért érdekes, mert a mai franciában viszont máig használjuk az alábbi szavakat : hostile (melléknév) ‘ellenséges valakivel / valamivel szemben’; hostilement (határozó) ‘ellenségesen’; hostilité (főnév) ‘ellenségeskedés’.
Az ófrancia szókincsben nagy számban találunk a középkor végére kihalt germán eredetű elemeket is, amelyek főként a hadviselés és fegyverzet fogalomköréhez tartoztak. Ilyenek voltak például a brant ‘kard, penge’ és a broigne ‘páncéling’ ófrancia szavak.
Az ófrancia nyelv gazdagodott ófelnémet (espie: guetteur, espion ’őrszem, kém’) és arab (amiral ’admirális’) nyelvekből átvett szavakkal is, ez utóbbiakat a keresztes hadjáratok folyamán vették át.
Következzen néhány példa a szóalkotásra és szóképzésre. Az ófrancia viszonylag kis számú, de igen produktív képzővel rendelkezett. Közülük néhány azóta teljesen kihalt. Az -ia képző például túlélte a frank hódítást, de később nyomtalanul eltűnt: Francia > France ‘Franciaország’. A mellélnévképzők igékhez vagy főnevekhez csapódtak : poesteïf: puissant ‘hatásos, erős’. Az -eiier, -oiier, igeképzők a vulgáris latinra, (-idiare), mely a görög képzőre (– iziare : ίζειν) vezethetők vissza. Ilyen volt például a ‘háborúzni’ ige: osteiier: faire la guerre.

A középfrancia korszak
Középfrancia korszaknak (moyen français) a XIV. század elejétől a XVI. század végéig terjedő időszakot nevezik. Ha azonban a szókincs fejlődését tekintjük, a XVI. század, a francia reneszánsz kora, kétségtelenül önálló egységet képez (amelyet külön bekezdésben tárgyalunk).
A XIV. és a XV. századra a mélyreható és viszonylag gyors nyelvszerkezeti változások voltak jellemzőek, amely során az ófrancia lényegileg új nyelvvé, modern franciává alakult. E változások kevésbé látványosak, mint azok, amelyek a latin és az ófrancia között játszódtak le, mert a szövegekben csak részlegesen tükröződtek. Ennek egyik oka az volt, hogy maga a helyesírás nagymértékben eltávolodott az élő kiejtéstől.
A XV. században a francia szókincs minőségi változáson ment át. A fordításokon és a latinos műveltségű írókon keresztül tömegével áramlottak a nyelvbe latin, illetve a latinon keresztül görög kölcsönszavak. A ma is élő latin kölcsönszavak mintegy 20-30 százaléka ebben a korban került be a francia szókincsbe. Ilyenek például a section ’szakasz’ vagy a métropole ’anyaország’ szavak.
Egyes katonai kifejezések azóta szinte teljesen elvesztették akkori jelentésüket. Az olasz eredetű salade ’saláta’ szó esetében például már csak a hadtörténészek vagy nyelvészek ismerik a szó XV-XVII. századi jelentését, ami a páncél fejet takaró része volt, nyitott vagy zárt sisak, de jelentette a katonát is, aki viselte. Az egynyelvű francia szótárak ugyan jelzik még e szó második – történelmi – jelentését a köztudatból azonban egyre inkább kiszorul.

Abra

Forrás: La Surprise : dictionnaire des sens perdus, Larousse, 1990

A hangrendszerbeli változások között rendkívül lényeges volt a mássalhangzók gyengülési folyamata. A középfrancia korban a kiejtésből már tejesen eltűnt a mássalhangzó előtti szóbelsejei -s, bár a helyesírás még évszázadokig őrizte (például a teste a mai franciában tête ‘fej’). Egyes katonai szakkifejezésben ez a szó árnyaltabb jelentéseivel fordul elő:

– tête ’fej, hegy’: fusée à tête chercheuse ’keresőfejes rakéta’;
– tête valaminek az eleje, ’fő-, él-’: tête d’une colonne de soldats ’hadoszlop eleje’; tête de peloton ’élboj’; occuper une tête de pont ’hídfőállást elfoglal’.

A középkori francia helyesírásban a „tudós" jelleget hangsúlyozó etomologizáló divat következtében minden szükséglet nélkül bonyolították a szavak írásképét olyan betűkkel, amiknek semmi közük nem volt a kiejtéshez. Így lett a tens ’idő’ szóból temps, mivel a latin alak tempus volt.
Az [s] hang írására a középkori franciában több lehetőség volt: s, c, ss, sc, sőt egyes esetekben t más nyelvekből átvett szavak esetében, amennyiben i követte. A défense ’védelem’ szót kétféleképpen írták: defense / deffence.
Egy másik, máig ható változás a szóvégi -x megjelenése volt. Az ófrancia kéziratokban az -x betűre emlékeztető rövidítés az -us szóvég jele volt. Az írásrendszer fejlődése során azonban ennek az -x jelnek az értéke feledésbe ment, a szóvégi -s egyik változatának tekintették. A chevaus ’lovakat’, majd ’lovak’ alak átírása chevaux volt. Mikor az x jel értéke megváltozott, a chevaux helyesírást kezdtek alkalmazni. Innen a máig érvényes szabály, amelynek értelmében egyes főnevek többes számában -x áll -s helyett (például général, généraux ’tábornok, tábornokok’).

A francia reneszánsz
A százéves háború győzelmes befejezése után, a XV. század utolsó évtizedeire megszületett az erősen központosított francia monarchia. A francia nyelv behatol a szellemi tevékenység szinte valamennyi területére. A francia nyelv széles körű használata megfelelt a királyság érdekeinek, így a francia formálisan is államnyelvvé vált s a hivatalos nyelvhasználatból kiszorította mind a latint, mind a nem francia nyelvjárásokat és nyelveket.
Az újjászerveződött feudális állam hamarosan megkezdte hódító politikáját, megindultak az itáliai hadjáratok. Bár katonai és politikai téren ezek a hadjáratok – kiélezve a viszonyt a német-római császárokkal – csak múló sikereket hoztak, fontos szerepük volt a társadalmi és kulturális fejlődésben.
Az erőteljes olasz kulturális hatást mutatja a nagyszámú olasz jövevényszó a művészeti élet, a társas élet, a szórakozás, valamint nem utolsósorban a katonai élet területén. Ide tartoznak az escorte ’fegyveres kíséret’; infanterie ’gyalogság’; caporal ’tizedes’; soldat ’katona’ szavak is. A spanyol nyelvi hatás az olaszénál sokkal kevésbé volt jellemző, de máig jelen van a francia nyelvben, mint például a casque ’sisak, sapka’ szó, gondoljunk csak az ENSZ katonákra, akiket Casques bleus-nek neveznek. A szókincs gyarapításának a fő forrása azonban továbbra is a latin volt (például grade ’rendfokozat’).

Az újfrancia korszak
Az újfrancia korszak a XVII. század első éveiben kezdődött és mindmáig tart. Az alábbiakban külön részenként elemezzük a XVII, a XVIII., majd a XIX. század első felétől máig tartó szakaszt.
XVII. században alakul ki a klasszikus irodalmi nyelv. A francia királyi udvar hivatalos költője François de Malherbe volt. Malherbe nem annyira alkalmi versei, mint inkább a klasszikus francia irodalmi stílust és nyelvet megalapozó zsarnoki szigorúságú nyelvi-poétikai doktrinái miatt vált ismertté. Nézetei szerint száműzni kell a franciából a latinizmusokat, az archaizmusokat, a tájjellegű szavakat és a szaknyelv szavait. Ilyen volt például az appareil ’készülék, gép’ szó is, amely a mai francia katonai szaknyelvben a repülő vagy helikopter szinonimája is. Malherbe halála után, 1635-ben alakul meg a nyelv fejlesztésére és védelmére a legfőbb, immár hivatalos testület, a Francia Akadémia.
Az akadémia feladatul kapta, hogy megalkossa a francia nyelv szótárát és nyelvtanát. (Az előbbin hatvan évig dolgozott, az utóbbit lényegileg sohasem alkotta meg.) Több mint fél évszázados vajúdás után, 1694-ben jelent meg az akadémia szótárának első kiadása. A szókincs számszerű fejlődése Malherbe hatására negatív irányú volt. A száműzött szavakból hosszú listát lehetne összeállítani. Kiszorítottak az irodalmi nyelvből olyan szavakat is, amelyek szakmai kifejezésként máig megvannak. Ilyen például a glaive ’kard’, melynek a mai francia nyelvben ünnepélyes, régies stílusértéke van. A tudomány, a technika, a kereskedelem fejlődése ebben a században is gazdagította a nyelvet. A továbbképzett vagy összetett alakok száma igen kicsi, csak néhány százra tehető (például savoir-faire ’hozzáértés, szakértelem’).
A XVIII. század a nyelv évezredes fejlődésének egészet tekintve kevésbé volt sorsdöntő, mint a XVII. század. A nyelv szerkezetében alig következtek be változások.
A magánhangzó-rendszerben említést érdemel a már régebben elterjedt, de a tudatos nyelvművelőktől elítélt ejtés feltartóztathatatlan előretörése: az oi betűcsoport [wa] ejtése a XVIII. században általánosult a hagyományos [wê] helyett, például a poignard ’tőr’ szóban is. A szókincs fejlődésére mindenekelőtt a felvilágosodás eszméi nyomták rá bélyegüket.
A klasszikus nyelvekből átvett szavak száma sok ezer. Ezek rendszerint technikai, jogi, filozófiai szakkifejezések. Ebben az időszakban áramlanak a francia nyelvbe nagyobb tömegben anglicizmusok, elsősorban politikai és közjogi szakkifejezések formájában. A francia forradalom szintén hagyott nyomokat a francia nyelv szókincsében. Sok többszavas, gyorsan állandósult kifejezés is született, mint például a cour martiale ’hadbíróság’, vagy orde du jour ’napirend’.
A XIX. század eleje óta a francia nyelv hangrendszere és nyelvtani szerkezete szinte alig változott. Más szempontból azonban az utóbbi két évszázad a francia nyelv történetének egyik legeseménydúsabb szakasza volt. Gondolunk itt a szókincs gazdagodására, az irodalmi stílusok változására, mindamellett rendkívül meggyorsult a nyelvjárások eltűnésének, a lakosság nyelvi egységesülésének a folyamata. A technikai és gazdasági fejlődés, az új tudományos eredmények soktízezres nagyságrendű szakkifejezés-anyaggal gazdagították a francia nyelvet.
Jelen cikk keretében nem tudunk vállalkozni a mai francia katonai szaknyelv szinkron vizsgálatára, ezért az alábbiakban a francia szókészletben végbemenő néhány tendenciát mutatunk csak be, a teljesség igénye nélkül.
A francia nyelv szókészlete továbbra is folyamatosan gyarapodik idegen nyelvekből vett jövevényszavakkal. A szókölcsönzés elemeinek nagy része görög–latin elemekből tevődik össze, mint például az automobile ’autó, kocsi’ hibrid szó esetében. Az első elem görög: auto- jelentése ’önmaga, saját maga’; második elem latin: mobilis ’mozgó’. A beszélt nyelv csak a rövidített auto alakot használja, akárcsak a magyarban (autó). Néhány év óta a párizsi tömegközlekedésben ún. carte mobilis-szal is lehet utazni, amely a budapesti napi vagy túrista-jegynek felel meg. Egy másik példa a hibrid összetételekre a görög genos, geno ’faj’ és a latin cadere ’megölni’ igéből származó -cide képző összetételéből létrejött génocide ’népirtás’ szó.
A szókincsfejlődés egyik legaktuálisabb és máig legvitatottabb problémája az angol szavak tömeges beáramlása. A szókölcsönzés – mint arra korábban utaltunk – már a XVIII. században megkezdődött.
Az idegen szavak között sok a mesterséges kifejezés, amely az amerikai életmód majmolásának köszönheti a létét. Ezek az ún. konnotatív jövevényszavak, amelyekre létezik a befogadó nyelvben szó (pl. week-end / fin de semaine ’hétvége’).
A következő eset jó példája az angol szavak, szakkifejezések szükségtelen használatának. Több mint tíz éve, nem sokkal a NATO – Békepartnerségi Katonai Nyelvképzési Központ (BKNYK) megalapítása után, a három hónapos intenzív nyelvtanfolyamot megtekintő francia katonai attasé szárnysegédje Centre PfP néven emlegette az intézetet. Néhány hallgatónk először némileg zavarba jött, hiszen az angol Partnership for Peace (PfP) kifejezésnek van francia megfelelője: Partenariat pour la Paix (PpP.).
A konnotatív jövevényszavak mellett megkülönböztetünk ún. denotatív jövevényszavakat, amelyek a befogadó nyelv kultúrájában nem léteznek (például dollar ’dollár’; café ’kávé’).
A szókincsfejlődés másik módja a szóalkotás, amely a nyelvben már meglevő vagy oda bekerült elemek felhasználásával hoz létre új szavakat. A szóalkotás egyik lehetséges módja a szófaji átcsapás. Ilyen például a melléknevek főnevesítése. A főnév sokszor egy jelzős szerkezetből a főnévi elem elvonása után alakul ki: (une lettre) circulaire ’körlevél’. Ennek érdekes esete a Rouget de Lisle által 1792-ben írt chanson marseillaise ’marseille-i dal, melyet a marseille-i katonák a Tuilériák ostromakor énekeltek, s amelyből a francia himnusz (Marseillaise) elnevezése is származik. Főnevesített melléknevek egyes jelen- vagy múltidejű melléknévi igenevek is, például blessé ’sérült’. A szóalkotás másik módja a szóösszetétel. Egyes esetekben az összetétel elemei már annyira egybeolvadtak, hogy azokat egybe is írjuk: gendarmes (gens ’emberek’+ d’armes ’fegyveres’).

* * *