A hadihajók új generációja

A különböző fegyveres konfliktusok során ezek az eszközök bizonyították, hogy a tervezők jó úton járnak, a jövőben érdemes erre a technológiára alapozni. Így aztán nem csoda, hogy a légierő mellett a haditengerészet is megjelent azon igényével, hogy a hadihajókat is úgy alakítsák ki, hogy azok minél kevésbé legyenek felderíthetőek. Szerencsére a futurisztikus ötletek mellett már a megvalósult projektek sora is egyre nagyobb. Íme a jelen és a jövő lopakodó hadihajói közül néhány.

A mai modern hadihajók a testükbe épített nagy tömegű acél- és egyéb fémötvözet, illetve viszonylag nagy méretüknél és a fedélzetükön elhelyezett rengeteg eszköznél (melyek mind radarvisszaverő felületet jelentenek) fogva könnyen és messziről felfedezhetőek. Radarokkal és akusztikus érzékelőkkel egyaránt jól beazonosíthatóak, így könnyen megfigyelhető a manőverezésük, valamint hatékonyan támadhatóak.

A stealth technológia lényege, hogy az adott eszközt úgy alakítsák ki, hogy az minél kevésbé verje vissza a radarjeleket, ugyanakkor a saját rendszerei se bocsássanak ki árulkodó, mások által befogható jeleket. Ennek érdekében olyan, letisztult formájú, szögben döntött sík lapokból álló testet kell kialakítani, amely szétszórja a jeleket, illetve elnyeli azokat. Célszerű a felépítményt minél alacsonyabbra építeni, a rajta elhelyezkedő antennákat, árbocokat, fegyverzetet burkolattal ellátni vagy besüllyeszteni a törzsbe. A hajótest anyagának szintén nagy szerepe van a láthatóságban, minél nagyobb része fém, annál könnyebben deríthető fel radarokkal és mágneses érzékelőkkel.
Az elektronikai rendszerek kisugárzását is csökkenteni kell, mivel azok szintén elárulhatják a hajó helyzetét, illetve meg kell oldani a hajtóművekből kiáramló égéstermékek és a meleg levegő hatékony csökkentését és elkeverését is. A hajótest körül áramló víz, valamint a hajtóművek és a hajócsavar által keltett zajok szintén rontják a lopakodóképességet. Több érdekes megoldást is kifejlesztettek, pl. az égéstermékeket nem a levegőbe, hanem a vízbe engedik bele, másrészt már előtte a hideg tengervízzel lehűtött hűtődobokon vezetik át, így csökkentve a hőképet. A zaj pedig csökkenthető a hajtóműveket borító elnyelő anyagok alkalmazásával, a hajócsavar ideális formájával, valamint olyan légbefúvásos rendszerrel, mely a hajótest körül légbuborékfelhőt hoz létre, így mintegy párnaként tompítja a zajokat. Ez utóbbi megoldás főleg a tenger alatt elhelyezett akusztikus érzékelők és a tengeralattjárók szonárjai ellen hatásos.
A vizuális láthatóság csökkentésére speciális, általában világosszürke festést alkalmaznak, illetve olyan, több színből álló mintát, amely megtöri a formákat, így nehezen vehető csak ki a hajó alakja.

Napjainkban is már több haditengerészet rendelkezik szolgálatba állított, csökkentett érzékelhetőségű hadihajóval, és a jövőben a számuk minden bizonnyal emelkedik majd. Megfigyelhető az európai országok haditengerészeteinek dominanciája, hiszen a típusok 70 százaléka az öreg kontinens flottáit erősíti.

A svéd haditengerészet volt az első, amely szolgálatba állított lopakodó hadihajót. Már az 1970-es években megfogalmazták egy új, többfeladatú, stealth kialakítású típus iránti igényüket, mely egyaránt alkalmas a partvédelemre, a hajózási útvonalainak ellenőrzésére, és szükség esetén békefenntartó feladatokra is bevethető. A fejlesztés elhúzódott, így az első próbautakra csak az 1990-es években került sor, végül a svéd flotta csak 2000 után kezdte szolgálatba állítani a Visby-osztályú korvetteket.
A Kockums Naval Systems nevű hajógyártó cég mérnökei egy olyan, hatékony fegyverrendszerekkel ellátott egységet álmodtak meg, mely formailag radikálisan szakított a hagyományos építési móddal. A mindössze 650 tonna vízkiszorítású Visby-osztályú korvettek hossza 72 méter, a hajótest pedig jórészt karbonszál-erősítésű kompozitanyagokból készült, szendvicspaneles eljárással. A fedélzet felépítményei a minél kisebb radarvisszaverő felület érdekében döntöttek, kúpszerűek. A fedélzeti berendezések nagy részét teljesen elrejtették a speciális burkolatok alá. A mindössze 43 fős személyzet által irányított hadihajót ellátták számos korszerű elektronikai érzékelő- és irányítórendszerrel, valamint fejlett kommunikációs eszközökkel. A fegyverzetet egy 57 mm-es Bofors ágyú, felszíni célok ellen alkalmazható RBS15 rakéták, valamint torpedók és aknák alkotják. Eredetileg úgy tervezték, hogy helikopterhangárt is kialakítanak a fedélzeten, de ez a hajó kis méretei miatt nem valósult végül meg.

A francia haditengerészet is kifejlesztette a saját igényei szerint kialakított stealth képességű hadihajót. A cél itt is egy könnyű, többfeladatú, nehezen felderíthető hajóosztály létrehozása volt, mely nemcsak saját flottájának egységeivel képes együttműködni, hanem többnemzetiségű harccsoportok részeként vagy akár teljesen önállóan is tud tevékenykedni. Az osztály az első egység neve alapján a La Fayette megjelölést kapta.

A 125 méter hosszú, 3600 tonna vízkiszorítású hajó felépítményeit és a törzset is úgy képezték ki, hogy szétszórja a radarjeleket – ezt a különböző szögekben döntött, sima felületekkel érték el. Széleskörűen alkalmazták a radarabszorbens anyagokat, valamint nagy mennyiségben használtak fel üvegszálas és egyéb kompozit műanyagokat az építés során. Ezek a speciális anyagokból készült részek – amellett, hogy nem verik vissza a radarjeleket – könnyebbek és tartósabbak, mint a hagyományos acélötvözetek, nem korrodálódnak, és nagyobb a szilárdságuk is. Hátrányuk, hogy rendkívül drága az előállításuk, és speciális eszközöket, illetve szakértelmet igényel a szerelésük, karbantartásuk.
A hajó elektronikai rendszerei teljesen integráltak, az ezt felügyelő „agyközpontba" fut össze minden adat, így totális légi és vízfelszíni helyzetkép áll a személyzet rendelkezésére. Nagy teljesítményű radarok és szenzorok, valamint fejlett elektronikai ellentevékenység rendszerek kerültek beépítésre.
A hajó a vízfelszíni vagy parti célok ellen egy radarvezérelt 100 mm-es ágyút kapott, de van további két darab, 20 mm-es gépágyú is, valamint a légvédelem biztosítására a Crotale CN2 rakétarendszer szolgál. Hajók ellen a jól bevált Exocet MM40 block II rakéták vethetőek be. A fedélzetet úgy alakították ki, hogy a fregattok képesek legyenek akár egy 10 tonna tömegű, nehéz szállító forgószárnyas fogadására is.

A Francia Haditengerészet öt darab ilyen típusú hadihajója mellett Szaúd-Arábia is vásárolt három egységet, ezeket Al Riyadh-osztály néven állították szolgálatba. Szingapúr szintén vásárolt hat darab, módosított La Fayette fregattot, és Formidable-osztály néven alkalmazza őket. Tajvan szintén hat darab hajót rendelt, melyeket elsősorban tengeralattjárók elleni harcra szántak, így a fegyverzetet az új feladatkörnek megfelelően jelentősen átalakították.

A némileg hagyományosabb kialakításúnak tűnő brit Type 45-osztályú légvédelmi rombolók a Royal Navy talán legfontosabb egységei lesznek a következő évtizedekben. A részben stealth kialakítású hadihajók fő fegyverzete a fejlett és nagy pontosságú légvédelmi rakétarendszer (Principal Anti Air Missile System – PAAMS), amelyet Franciaországgal és Olaszországgal együtt fejlesztenek és gyártanak. A PAAMS-nak köszönhetően a Type 45-osztályba tartozó hajók nemcsak saját magukat lesznek képesek megvédeni minden jelenleg létező és jövendő, hajó elleni rakétákkal szemben, hanem a kíséretükben lévő hajók fölé is légvédelmi ernyőt vonhatnak majd. A parthoz közel hajózva a szárazföldön harcoló csapatoknak is légvédelmi fedezetet képes majd nyújtani.
A brit védelmi minisztérium egyelőre hat Type 45 rombolót rendelt, ezek átadása folyamatosan zajlik.
A fent említett hajók mellett lopakodóképességekkel rendelkeznek a holland Zeven Provincien-osztályú fregattok, a norvég Skjold-osztályú őrhajók, a német Braunschweig Sachsen fregattok, valamint a finn Hamina rakétás naszádok.

Természetesen az amerikaiak sem maradhattak le a lopakodó hadihajók fejlesztésében, ráadásul egy meglehetősen futurisztikusnak ható elképzeléssel álltak elő. A végül DDG–1000 Zumwalt névre keresztelt osztály fejlesztését már az 1990-es években megkezdték, azonban anyagi okok miatt az eredeti elképzelések egész sora nem valósulhatott meg. Végül radikálisan csökkentették a darabszámot is. A flotta 32 darab lopakodó rombolót szeretett volna, egyelőre azonban csak 2 prototípus megépítésére van lehetősége a projekten dolgozó óriáscégeknek, a General Dynamicsnak és a Northrop Grummannak.
Az egyelőre még csak rajzokon létező, furcsa kinézetű romboló radarkeresztmetszete minimális, ráadásul a hajóorr és a vízvonal felett szűkülő törzs kialakítása miatt a tengerállósága is kiváló. A nem mindennapi látványt fokozza, hogy gyakorlatilag mindent elrejtettek a piramisszerű, a középvonalban elhelyezkedő felépítmény alá.
A többfunkciós egységek fontos fegyvere lesz egy extra hatótávolságú, nagy tűzerejű löveg, mely akár több száz kilométerről is alkalmas lesz a szárazföldi csapatok támogatására is.

Bár nem kimondottan lopakodó hajó, az amerikai haditengerészet Swift nevű katamaránja is meglehetősen futurisztikus kinézetű, ráadásul ez a típus már létezik is. A HSV–2 Swift (High Speed Vessel = nagy sebességű hajó) létrehozásának célja az volt, hogy a jövő nagy sebességű hadihajótípusainak tervezéséhez tapasztalatokat szerezzenek vele. A 98 méter hosszú katamarán 2003 augusztusában állt szolgálatba, azóta a Tengeri Szállítási Parancsnokság és a tengerészgyalogság is tesztelte. Az elképzelések szerint ehhez hasonló egységekkel váltanák ugyanis le a jövőben a parancsnoki irányítóegységeket és a hagyományos kialakítású, gyorsjáratú szállító-, ellátóhajókat is. A Swift fedélzetén helikopter-leszállóhelyet alakítottak ki, mely alkalmas akár pilóta nélküli repülőeszközök indítására is. Maximális sebessége 80 km/h felett van. A lopakodás mellett ugyanis a sebesség is egyre fontosabb egy modern hadihajó esetében…