„A jelenlegi koszovói helyzet fenntarthatatlan”

Mik a szerbiai elnökválasztás eredményének legfontosabb biztonságpolitikai vonatkozásai? Mennyiben jelentene változást a radikális jelölt győzelme például a koszovói rendezés terén?

Ha Tomiszlav Nikolics kerül az elnöki székbe, egyértelműen nehezebb helyzete lesz Szerbiának, és komolyabb viták fakadnak majd a rendezés kapcsán is. Koszovó függetlenné válásának természetesen mindenképpen lesznek következményei – és itt most nem egy fegyveres konfliktusra gondolok –, de közép- és hosszabb távon egyaránt együttműködőbb gárdára lehet számítani, amennyiben Borisz Tadics fut be győztesként. Továbbra is kérdés marad persze, hogy mi lesz Észak-Koszovó sorsa, ahol alapvetően Belgrádtól függő szerbek élnek. Ha Nikolics kerül hatalomra, talán még olyan kísérleteknek is tanúi lehetnénk, hogy az észak-koszovói szerbek valamiféle kvázi-függetlenséget, miniállami státuszt próbálnának elérni. A másik nagyon fontos kérdés Belgrád Moszkvához fűződő viszonya. Nikolics esetében a kampányban elhangzott mondatokat akár úgy is lehetett értelmezni, hogy Oroszország majd megakadályozza Koszovó elszakadását. Moszkvának persze nincs erre lehetősége, de nemzetközi elismerés teljessé tételét hosszú ideig elodázhatja és Moszkva apróbb kellemetlenségeket okozhat a független Koszovónak is. Ennél többhöz azonban nincsenek eszközei, s szerintem szándékai sem. Úgy gondolom viszont, hogy radikális győzelem esetén egy hosszabb távú és szorosabb orosz-szerb együttműködésben kell gondolkodni. Tadics szerintem kiegyensúlyozottabb viszonyt tartana fenn az Európai Unióval és Oroszországgal. Persze a vajdasági magyarok szempontjából sem tartanám jónak Nikolics győzelmét. Ez ugyanis megágyazhat a radikálisok és a Kostunica-tábor közötti szövetségnek. A magyaroknak mindenképpen Tadicsot kell támogatniuk, s úgy vélem, hiba lenne ezt a területi autonómia kérdéséhez kötni, hiszen ezt a jelenlegi elnök nem vállalhatja fel, már pusztán reálpolitikai szempontból sem: amit nyerne vele a magyarok körében, azt el is veszítené a másik oldalon. Szerintem a vajdasági magyarok helyzete és a magyar-szerb kapcsolatok mindenképpen elnehezülnek egy időre a koszovói függetlenség deklarálása után, de Nikoliccsal sokkal, de sokkal nehezebb lenne együttműködni. A radikálisok győzelmének csupán egyetlen „haszna" lenne: egyszer s mindenkorra nyilvánvalóvá válna, hogy semmiféle olyan eszközzel nem rendelkeznek, ami csodaszert jelent Szerbiának.

A háborús bűnösök kézre kerítése és felelősségre vonása szempontjából mennyit nyom a latban az, hogy ki az elnök?

Talán furcsa kérdés, de mennyiben szimbolikus és mennyiben gyakorlati annak jelentősége, hogy kézre kerítik-e Karadzsicsot, Mladicsot és társaikat?

A nemzetközi közösség, a külső szemlélők szempontjából nagyon fontos, hogy tudassuk: a háborús bűncselekmények – bárhol történjenek is a világban – nem maradhatnak megtorlatlanul. Van azonban egy másik aspektusa is a dolognak, ami megítélésem szerint még az előbbinél is fontosabb. A térséggel csak madártávlatból foglalkozók nem nagyon érzékelik azokat az indulatokat, amiket a háborús bűnök okoztak az egyes posztjugoszláv társadalmakban. Ne feledjük: a különböző nemzetiségek, etnikumok, vallások tagjai nagyon komoly sérelmeket okoztak egymásnak, s ahhoz, hogy a helyzeten javítani lehessen, be lehessen gyógyítani a háborús sebeket, mindenképpen szükség van arra, hogy a különböző délszláv társadalmak elégtételt kapjanak. Hangsúlyozom: itt nemcsak a szerbekkel szembenálló nemzetekről van szó, hanem magukról a szerbekről is. Magyarán szólva a társadalmak közötti kapcsolat és megbékélés szempontjából a legfontosabb, hogy igazságtétel szülessen. Ha sérelmek állandó, betokosodott tüskeként benne maradnak az emberekben, a társadalmakban, az csak indulatok látens fennmaradásához vezet. Persze messze vagyunk még a tisztességes rendezéstől, de Hágának példát kell mutatnia a nemzeti bíróságoknak is, hiszen mint tudjuk, számos háborús bűnös bosnyák vagy szerb bíróságok előtt felel tetteiért. Vagyis nagyon nagy gyakorlati jelentősége van annak, hogy megnevezzék és megbüntessék a bűnösöket.

Visszatérve Koszovóhoz: a térségben jelenlévő magyar alakulatok feladatköre némiképp átalakul majd az idei évtől. Mennyiben lesz kockázatosabb így ez a misszió?

Azok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy eltekintve a kezdeti nagy indulatoktól, Koszovó egyébként számos kockázattal járó függetlensége normalizáló hatással lesz majd a térségre. A jelenlegi helyzet fenntarthatatlan. Ha minden maradna a mostani állapotban, jóval nagyobb veszélyben érezném a katonáinkat, gondoljunk csak például a 2004. márciusi összetűzésekre. A jelenlegi koszovói vezetésnek mindenképpen csillapítania kell azokat az indulatokat, amik konfliktust okozhatnak. Koszovó a függetlenséggel elnyerte azt a lehetőséget, hogy bizonyíthassa: képes normális államként funkcionálni. Ez a késztetés a nemzetközi közösséget is jobb helyzetbe hozza. Igazi probléma a szerb kisebbség lakta területen jelentkezhet: a kis enklávék elvándorlásának háborítatlanná tétele, a szerb kisebbség biztonságának garantálása persze a helyszínen jelen lévő erők feladata is lesz, de nem hinném, hogy ez nehezebb lenne, mint az eddigi tevékenység, inkább csak más típusú problémákról van szó. Szerintem a normális állami működés beindítása jelenti a legnagyobb nehézséget és veszélyt, s nem pedig az esetlegesen előforduló helyi jellegű lövöldözések. Ha tetszik, a fő kérdés az: miként döbbenthető rá a koszovói politikai elit, hogy jóval nagyobb üzlet Európában is elismert politikusnak lenni, mint olyan helyi hatalmasságnak, amely korrupt és kapcsolatot tart a szervezett bűnözéssel. Ez persze leegyszerűsítés, de az alapkérdés akkor is ez. Katonai szempontból az is fontos, miként veszi majd át az Európai Unió a rendezési feladatokat.

Mostanában kevesebb szó esik Boszniáról, pedig a koszovói függetlenségnek az ottani helyzetre is lehetnek kihatásai.

Boszniában szintén az önálló állami működés problémája a legnagyobb baj. Én a magam részéről nem számítok semmiféle drámai fordulatra a változások következtében, de Koszovó függetlenedése nyilvánvalóan erősíti majd azokat a hangokat, melyek az egység kerékkötői. Így például sokan talán majd önállóságot követelnek a helyi szerbeknek, még akkor is, ha az ottani politikai erők nem feltétlenül érdekeltek a Szerbiához való csatlakozásban. A boszniai szerbek alighanem a nemzetközi közösség összes törekvését – így a rendőrségi és bírósági reformot – igyekeznek majd a saját javukra fordítani, fenntartva elkülönülésüket. A másik felmerült vitakérdés, hogy mennyire életképes egyáltalán a daytoni megállapodás. Boszniában ugyanis csupán a határőrség, a titkosszolgálat és a hadsereg reformja volt sikeres eleddig, az összes többi állami szintű koordinációt ellátó intézmény megteremtése szempontjából csak kudarcról beszélhetünk. A rendőrségi és bírósági reform – aminek döntő hatása van például háborús bűnösök felelősségre vonására is – elképzelhetetlen a helyi szerbek, bosnyákok és horvátok konszenzusa nélkül. Ezt a konszenzust nem sikerült elérni, s látva azt, hogy az Unió bővülése milyen problémákat vetett és vet fel, egy kicsit szkeptikus vagyok azt illetően, hogy belátható közelségben van-e ezen országok számára, s így mobilizáló erejű-e például a belső konszenzusteremtés szempontjából az európai integráció perspektívája. Magam úgy gondolom, hogy nem, s mivel a helyiek is reálpolitikusok, alighanem ők tökéletesen tisztában vannak ezzel.