„A múltat őrizni, ápolni kell és tanulni belőle!”

A Fejér megyei Nagyegyháza település határában, a Csabdira vezető, nem túl jó minőségű aszfaltkígyót jobbról metszi az erdészeti utat követő piros turistajelzés. Az egy nyomtávos földúton elvileg eldöcögne egy személyautó, a mélyedések és az az alattomos dagonyák miatt azonban érdemes itt letenni a kocsit, néhány száz métert sétálni az erdőben, közben hallgatni a madarak csicsergését. A Vértes turistatérképe szerint a Kis-Pap Cser nevű területen járunk és a fákra akasztott, „Kegyeleti hely” feliratú táblák jelzik, valamihez közeledünk, amit a térkép sem jelöl. Még néhány lépés és az évtizedes fák, valamint a sűrű aljnövényzet közül kicsinyke tisztás bukkan elő, közepén apró kőhalom és barna színű kereszt. „11 magyar honvéd hősi halált halt színhelye 1945. 02.” olvasható a felirat a feszületen. A mementó mögött fából épített táblára kifüggesztve azt lehet elolvasni, hogy mi történhetett itt hetvennyolc évvel ezelőtt. A visszaemlékezést az a Kovács Ferenc írta, aki az egész emlékhelyet kitalálta és 2018-ban megépítette. Azóta is gyakran visszajár ide, takarítja, tisztítja a területet, fákat ültet, padot épít, a téli hónapokban pedig eleséggel tölti fel a közelbe kihelyezett, ugyancsak saját maga készítette madáretetőket.

A 90 éves Feri bácsi jelenleg Tatán lakik, de a Nagyegyházával határos Óbarokon született. Tizenkét éves kisfiúként itt élte át a második világháború borzalmait. Emlékeit a 2013-ban megjelent, a község önkormányzata által kiadott „Óbarok. Emlékek-leírások-történetek” című könyvében részletesen le is írja.

„Mivel az elmúlt évtizedekben senki nem írt erről a faluról semmit, már nyugdíjasként úgy döntöttem, hogy én vetem papírra a település történetét. Nekiláttam a kutatómunkának, aminek eredménye lett a közel száz oldalas könyv. Amikor már nyomdakész volt a falu történetét 1750-től feldolgozó anyag, felkerestem a település akkori polgármesterét, aki örömmel segített a kiadásban. Így készült el összesen 650 példányban” – meséli Feri bácsi tatai házuk teraszán, s közben mutatja az újabb kéziratot: a több száz oldalas paksaméta a tíz évvel ezelőtti könyv sok-sok helyen kibővített változata, amelynek végére hamarosan pont kerülhet. Feri bácsi azt is elárulja: az első könyv Óbarokon tartott bemutatója után sokan keresték fel és kérdezték meg tőle, miért nem épült még emlékhely azon a helyen, ahol a hősi halált halt magyar katonákat megtalálta. Ekkor döntötte el, hogy saját erőből épít egyet. „A keresztet a kertemben raktam össze, innen vittem ki a helyszínre, ahol – az önkormányzat segítségével – épült meg az emlékhely. Sokat járok ki ide, szépítgetem a környezetet, vagy csak némán emlékezem. De gombászni is itt szoktam” – árulja el, s közben arról beszél, hogy gyakran elegyedik szóba az erre járó turistákkal, gombászokkal; sokan kíváncsiak arra, hogy mi történt ezen a magaslaton a háborúban. Vannak olyanok is, akik beírják gondolataikat az információs táblára kihelyezett „naplóba”.

„Karácsony első ünnepén”

Kicsit később, már a helyszínen, a cser- és tölgyfák adta hűs árnyékban én magam is a kezembe veszem az eső és a pára elől nejlonzacskóba rejtett egyszerű vonalas füzetet. „A KDP Túra (Közép-Dunántúli Piros Túra – amelynek célja, hogy a túraútvonal bejárása során a résztvevők megismerjék a Közép-Dunántúli Régiót, a Bakony, a Vértes és a Gerecse kevésbé ismert tájait, nevezetességeit - a szerk.) során jártam erre, Szárról Csabdi felé tartva. Nem tudtam ennek az emlékhelynek a létezéséről, de jó volt itt megpihenni és tiszteletet adni a hősöknek” – olvasom az egyik bejegyzést. „A hősök nyugodjanak békében. A múltat őrizni, ápolni kell és tanulni belőle!” – írja egy másik emlékező.

„Hogyan élték túl a háborút a faluban?” – kérdezem Feri bácsit, aki válaszul átnyújtja nekem könyvének egyik példányát.

„Olvassa el a »Háborús évek« című fejezetet és ha van még kérdése, beszélgessünk” – feleli csendesen és összeszed néhány, a kőkupacra lehullott levelet, gallyat. „A háborút 11-12 évesen értem meg, ami – nem is tudom másképpen kifejezni – egy borzalom volt” – kezdődik a fejezet és nem sokkal később már azt olvasom, hogy „a német hadsereg visszavonulása alatt, 1944 tavaszán a faluba egy német páncélos alakulat telepedett le. Ez az alakulat vegyes volt, voltak SS katonák, fekete ruhában és voltak besorozott katonák. Összesen kb. 50-60 fő volt.”

Itt tegyünk is egy kis kitérőt… A Feri bácsi memoárjához hasonló elsődleges források roppant értékes kordokumentumok, amiket azonban mindig érdemes a korszakhoz jól értő (had)történészeknek is megmutatni. Nem azért, hogy kétségbe vonják a szemtanúk visszaemlékezését, pusztán csak annak érdekében, hogy szükség esetén szakmailag kiegészítsék, pontosítsák a leírtakat.

Kovács Ferenc emlékiratairól dr. Számvéber Norbert alezredestől, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár igazgatójától kérek „szakvéleményt”. A második világháború magyarországi hadműveleteinek szakértője, több témába vágó könyv szerzője azonnal pontosít is. „A közhiedelemmel ellentétben fekete egyenruhás SS-ek soha nem harcoltak az arcvonalban Magyarországon. A Waffen-SS katonáknak is csukaszürke vagy terepszínű álcazubbonyuk volt. A szemtanúk mindig a fekete egyenruhás páncélos katonákkal keverik őket, mert - porosz huszár tradíciók miatt – ezeknek is koponya volt a gallérhajtókáján” – mondja az alezredes, kiemelve: a település körzetében több német páncélosalakulat is megfordult. 1945. január közepétől március közepéig a német 6. páncéloshadosztály részei harcoltak itt.

Feri bácsitól megtudom, néhány hónapig viszonylagos csend volt a faluban és a környékén, aztán az év végén Óbarokot elérte a front. „Karácsony első ünnepén, délelőtt fél tízkor láttunk meg az első szovjet katonát. Az utcánkban, a ház előtt jöttek el, egy »makszimkát«, azaz egy géppuskát húzva magukkal. A férfiak és mi, kíváncsi fiúgyerekek néztük, hogy mi történik, a nőket, a lányokat és az öregeket pedig a pincébe rejtettük. A katonák megkérdezték tőlünk, hogy vannak-e németek a házban? Nem, feleltünk nekik, így továbbálltak. Néhány házzal arrébb, egy kerítés deszkapalánkja mögött ott lapult pár német, akik két szovjetet lelőttek. Ezt követően aznap már csönd volt, nem jött több orosz, de másnap már özönlöttek, mint a hangyák” – meséli Feri bácsi, aki még közel nyolc évtized távlatából is csak érzelmekkel teli hangon tud beszélni a történtekről. Csendben figyelem, amit mond, s közben megismerem Gyarmatiékat, akiknek a házát egy német páncélos találta telibe. Hallok arról, hogy a szovjet katonák számára nem biztosítottak ellátást, így azt kellett enniük, amit éppen találtak, ezért rendszeres fosztogatták a házakat, gyilkolták az állatokat.

Állóháború

„1944. decemberétől, 1945. februárjáig az állóháború teljesen szétzúzta, tönkretette a falu lakosságát, erkölcsileg és anyagilag egyaránt. A német egységek állandó aknatűz alatt tartották a falut, rengeteg házat, épületet megrongálva vagy teljesen megsemmisítve. A lakosság csak a pincében érezte biztonságban magát, de a rossz élelmezés miatt az élet egyre elviselhetetlenebbé vált” – írja könyvében Kovács Ferenc, hosszan részletezve azt is, hogy a szovjetek parancsára február végén miként kellett elhagyniuk a falut, s batyukkal a hátukon elindulniuk Felcsútra, Alcsútra, Tabajdra, azaz a front mögé. „Természetes, hogy a felháborodott civil lakosság nem akarta tudomásul venni, úgyhogy nagy lett a csetepaté, óriási sikoltozásba kezdtünk, de a katonákat ez nem hatotta meg. Ezek után következett az erőszak, levegőbe sorozatlövések, dulakodások stb. Végül, mivel az emberek nem akartak távozni, sőt többen hazaszaladtak a saját házukba, az erőszakos, lövöldöző katonák a Mohos Józsira (suszter), aki beszaladt a lakásba, rátörték az ajtót és agyonlőtték. Ekkor már a lakosságnak tudomásul kellett vennie, hogy el kell hagyni a falut, főleg azért, mert a katonák azzal fenyegetőztek, hogy ha kell, több embert is agyonlőnek, ha nem teljesítjük a parancsot.”

„Óbarokpusztát már 1944. december 24-én elfoglalta a szovjet 18. harckocsihadtest egy alakulata, de Óbarokot valóban december 25-én, a hajnali órákban érték el a 80. gárda-lövészhadosztály részei. A falu északi előtere 1944. december 25. és 1945. március 19. között folyamatosan az arcvonalban volt, érintette a budapesti hadművelet - benne a »Konrad«, majd a »Konrad 3« vállalkozás -, 1945. március 16-tól pedig a bécsi támadó hadművelet. Számos német és szovjet alakulat harcolt itt a csaknem három hónap alatt. Felsorolni is sok lenne őket” – tudom meg dr. Számvéber Norbert alezredestől, aki azt is kiemeli, hogy magyar részről a 23. gyaloghadosztály 54. gyalogezredének részei és a Hungarista Légió oda beosztott önkéntesei harcoltak a körzetben,1945 márciusában pedig már csak hungaristák.

A falu lakossága napokat töltött távol Óbaroktól. „Aztán egy március eleji napon reggel arra ébredtünk, hogy hatalmas dübörgéssel, szakadatlanul, hatalmas tömegekben vonultak Nyugat felé az orosz gyalogság gépesített alakulatai. Azaz megkezdődött egy orosz hadsereg intenzív támadása. Ezután, kb. március 10. körül elcsendesült minden, az emberek kezdtek megnyugodni, csak kevés orosz utóalakulatok maradtak hátra, az utánpótlás biztosítására” – írja visszaemlékezésében Feri bácsi, aki ekkor döntött úgy, hogy hazamegy Óbarokra, körülnézni. Otthon mindent rendben talált – csak kisebb károkat szenvedett a házuk a harcokban -, de édesanyja javaslatára vártak még néhány napot a hazaindulással.

Tizenegy halott magyar katona

„Kár volt! Mire hazaértünk, mindenünket kifosztottak, élelmünk is alig maradt. Nagyon elkeseredtünk. Mit fogunk így enni? Hogyan éljük túl az elkövetkező napokat: Pár nappal később aztán elterjedt a híre, hogy a kisménetegyházi Hoffmann-birtok magtáraiban még akad némi búza. Egy általam készített kiskocsival indultam el az édesanyámmal és az unokatestvéremmel. Hogy biztonságba legyünk, jöttek velünk még néhányan, talán tucatnyian voltunk összesen. A legrövidebb úton mentünk, az első halastó feletti dombtetőn. Itt volt egy bunker, amit egy futóárok kötött össze a halastóval. A tó partján, a gáton egy halott német és egy ugyancsak meghalt orosz katonát láttunk. A bunkerben pedig tizenegy, szitává lőtt magyar honvéd holttestét találtuk meg. Borzalmas látvány volt! A férfiak mindegyiket átvizsgálták, de sem irat, sem pedig dögcédula nem volt náluk” – mondja Feri bácsi, szót ejtve arról is, hogy amikor három hét múlva, harmadmagával ismét arra ment, de már nem voltak ott a holttestek. Később azt hallotta, hogy a szovjetek az óbaroki templom tövébe ástak egy gödröt és oda temették el a halottakat. Aztán a nyári hónapokban exhumálták ezt a sírt és a maradványokat ismeretlen helyre szállították. Persze ez csak hallomás, a holttestekről azóta sem tud semmi biztosat.

Dr. Számvéber Norbert alezredes úgy gondolja, majdnem nyolcvan év távlatából már nagyon nehéz rekonstruálni az eseményeket, főleg úgy, hogy nem ismertek a hadijelentések ide vonatkozó adatai. „Ennyi információ alapján nehéz bármit is mondani, de szerintem a tizenegy magyar katona vagy 1945. január 21-25. között vagy február folyamán eshetett el úgy, hogy a szovjetek egy kisebb rohamvállalkozás során meglepték őket, esetleg harc közben végeztek velük vagy elfogásuk után agyonlőtték őket. Szóval pontos adatok hiányában sajnos nem lehet megmondani, hogy mi történhetett ezen a dombon” – magyarázza kérésemre a hadtörténész.

A harcok után

Amikor elvonult a front, az óbarokiak megpróbálták életüket visszaterelni a normális kerékvágásra. Ez persze nem volt könnyű, hiszen a háború hagyatékai miatt folyamatosan veszélyben éltek. A hátrahagyott hadieszközök és lőszerek, valamint az elaknásított területek rengeteg áldozatot szedtek. „Ilyen volt a Madari bácsi és a Matyi néni esete is. (…) El akartak menni az aknamezőn keresztül az elhagyott német állásokhoz, de félúton felrobbantak. (…) A robbanás hallatára sokan felmentünk az irtásba megnézni, mi történt, és ekkor már hallatszott a segélykiáltás. Matyi néni valahogy kimászott az aknamezőről, de már ájultan, eszméletét vesztve találtunk rá. Madari viszont benn maradt az aknamezőn. Matyi néni mindkét lábát leszakította a robbanás és úgy próbáltak az emberek rajta segíteni, hogy elkötötték a csonkolt lábakat, majd lehozták a lakásba és valamivel elszállították Tatabányára, a kórházba, ahol sikerült megmenteni az életét, de mindkét lábát sajnos elvesztette. Madari bácsi egy éjszaka és két nap alatt múlt ki, nagy kínok és szenvedések közt az aknamezőn, mert kimenteni nem lehetett a fel nem robbant, élesített aknák miatt” – írja visszaemlékezésében Kovács Ferenc, majd azt már szóban teszi hozzá, hogy számos elhagyott harckocsi is volt a faluban, némelyik teljesen épen, amit valószínűleg azért hagytak hátra, mert kifogyott belőle az üzemanyag. Voltak azonban olyan lánctalpasok is, amelyeket belülről robbantott fel a személyzetük, amikor el kellett hagyniuk azt.

Dr. Számvéber Norbert alezredes szerint a hadieszközök hátrahagyása teljesen megszokott volt a fronton. S mivel ezek valóban veszélyeztették a lakosság életét a háború utána a Magyar Honvédség megkezdte a robbanótestektől való mentesítést, valamint begyűjtötte a megmaradt hadianyagokat. A harckocsik többségét pedig a szovjetek szállították el és olvasztották be, hogy nyersanyagot nyerjenek ki belőlük.

Örök mementó

Feri bácsi a története végére ért és én is befejeztem a könyve háborúról szóló fejezetének olvasását. Csendben hallgatunk néhány percet. Nézem az idős férfit, ahogy kezét ráteszi az emlékhely keresztjére. Tekintete a távolba réved, esküdni mernék rá, hogy újra – immár ki tudja hányadszor – átéli magában az 1945-ben történteket. Az emlékhely mellett állva körbenézek. Közel nyolcvan év hosszú idő: a halastavat már nem látni innen, eltakarják az erdő megnőtt fái, az egykori futóárok nyomát is inkább csak sejtem, semmint látom az avarban, csak a bunker hagyott még hátra éppen csak látható szabálytalan alakú bemélyedést az erdei földben.

„Örök mementó ez a hely. De megépítésével talán hátra hagyok valamit magam után és ez nagyon fontos számomra!” – mondja Kovács Ferenc, majd lassan elindul vissza a kocsi felé…

„Az óbaroki önkormányzat eddig is segítette és a jövőben is támogatni fogja Feri bácsi munkáját” – ezt már Mészáros Kartaltól tudom meg. A település polgármestere elárulja azt is, hogy elismerik és köszönik azt a munkát, amit Kovács Ferenc végez. „Bárki, bármit tesz a településért, a faluért – szóljon az a jelenről, a jövőről vagy a múltról –, az mindenképpen jó a falu közösségének. Amennyire és ahogyan tudjuk segítjük Feri bácsit, és a munkáját. Közreműködtünk az emlékhely felavatásában, ahogy eddig, úgy a jövőben is segítünk neki a karbantartásban és a takarításban” – mondja a polgármester, kiemelve: a településen minden alkalommal megemlékeznek a világháborúkban elesett katonákról. „Emlékeznünk kell. Ez a kötelességünk!” – húzza alá Mészáros Kartal, aki azt is elárulja, hogy Feri bácsi Óbarok díszpolgára. A falu és a közösség érdekében tett több évtizedes munkája elismeréséül néhány évvel ezelőtt szavazta meg számára ezt a megtisztelő címet a település képviselő-testülete.