„A munkában profinak, az életben szerénynek kell lenni”

Szerinted milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki nőként sikeres katona legyen?

Ahogy Churchill mondta: „Siker az, amikor megőrizzük lelkesedésünket, miközben egyik kudarcból a másikba bukdácsolunk.” Szerencsés vagyok, úgy érzem, több sikerem volt, mint kudarcom. Sok katonanő férfiasabb próbál lenni a férfiaknál, hogy bizonyítson. Én az egyensúlyban hiszek, amit mostanra találtam meg igazán. Szerintem létezik női vezetői stílus, és olyan különleges értékek, amelyek a férfi vezetőkben is megvannak, de az energiák mégis mások. Egy nő épp annyira marad nő ebben a hivatásban, amennyire azt megengedi magának. Én kihíváskereső és optimista vagyok. Ha kerültem volna a kudarcokat, a sikert sem tudtam volna megtapasztalni. Mindig sokat dolgoztam és tanultam. A Tessedik Sámuel Gazdasági Főiskola személyügyi szervezési szakán évfolyamelsőként, rektori kitüntetéssel végeztem. Hiszek abban, hogy bátran mutassuk meg a tudásunkat, de őszintén, szégyenkezés nélkül valljuk be azt is, ha valamit nem tudunk.

Erős, határozott egyéniség vagy. Szerinted ez kellett ahhoz, hogy eljuss idáig?

Természetesen ez is elengedhetetlen volt, de amit fontosabbnak tartok mai fejjel, az az együttműködő vezetői stílust, ami szerintem a nőkre nagyon jellemző. Annak ellenére, hogy a Magyar Honvédség hierarchikus felépítésű szervezet, leginkább a csapatmunkára, a konszenzusra kell építeni, hogy közös sikereket érhessünk el. Mára már hiszek a lágyságban, valamint az emberközpontú megközelítésben. A pályám kezdetén olyan kiváló parancsnokaim voltak, akik tudásából a mai napig tudok meríteni. Sokukkal még most is tartom a kapcsolatot, több mint tizenöt év után is keressük egymást.

Afganisztáni missziód során kerültél bármilyen kellemetlen vagy veszélyes helyzetbe?

Az afganisztáni szolgálatot személyügyi beosztással kezdtem, majd a helyzet úgy hozta, hogy belecsöppentem egy hat hónapig tartó járőrtevékenységbe. Természetesen volt egy-két veszélyesebb helyzet, de a rengeteg élmény kárpótolt mindenért. Ennek már több éve, de az ottani benyomások, tapasztalatok, kapcsolatok máig élnek. Nagymértékben bővítette a szakmai tudásom, arról nem is beszélve, hogy egy addig számomra ismeretlen kultúrába nyertem betekintést. Lehetőségem volt eltölteni néhány délutánt egy afgán családnál, akik vendégül láttak ebédre, megismerhettük egymás életét, szokásait.

Milyen örömöt lelsz a munkádban a hétköznapokban?

A pályakezdők vagy álláskeresők elégedettsége, amikor megtaláljuk számukra a megfelelő feladatkört, mindig nagyon boldoggá tesz. Szintén öröm és büszkeség tölt el, amikor alkalmunk van végig kísérni egy tartalékos kolléga pályáját a szerződéses szolgálatig. Sok elismerést kapunk például a diákoktól és a szülőktől, amikor gyermektáborokba látogatunk el. Amennyire elfáradok, éppen annyira fel is töltenek ezek az események.

Gyakran szolgálsz a déli határon, mint váltásparancsnok, így hetekig távol vagy az otthonodtól. Hogyan éled meg ezt?

A távollét hol kisebb, hol nagyobb problémát okoz, de igyekszem mindenből a legjobbat kihozni. Aki ismer, az tudja, hogy imádom a cicákat, legszívesebben mindet megmenteném. Szerencsére mindig van olyan kolléga vagy barát, aki ránéz a saját cicáimra, és a családomra is mindig számíthatok, bár a szüleim már maguk is gondoskodásra szorulnak. A kollégákra egyébként nemcsak „macskaügyileg” támaszkodhatok, bármiben egy emberként fogunk össze, legyen szó költözésről, be nem induló autóról vagy szerelésről.

Elfogadnak vezetőként a toborzóirodában és a határon?

Sokszor elhangzik, hogy a női vezetőknek duplán kell bizonyítaniuk az alkalmasságukat. Erre az esetemben szerencsére sosem volt példa. Nagyfokú határozottságra, empátiára és közvetlenségre van szükség. A határon zömében szinte csak tartalékos katonákkal szolgáltam, de óriási motiváltság jellemezte őket, ezért csak elismeréssel tudok róluk beszélni. Partnerként szeretnék bánni mindig, mindenkivel. Igyekszem azt az iránymutatást adni a beosztottjaimnak, hogy mindig maradjanak szerények, és törekedjenek a profizmusra.

Toborzóként hogyan erősíted meg a fiatal lányokat abban, hogy katonák legyenek?

Sok esetben a saját példámat hozom fel: szinte a nulláról kezdtem, azonban sokat tettem magamért, a fejlődésemért, a tanulmányaimért. Ez természetesen áldozatokkal is járt, de nem szabad, hogy a nőkkel kapcsolatos sztereotípiák bárkit is befolyásoljanak. A lányoknak hinniük kell, hogy bármit elérhetnek, és megfelelő hozzáállással a honvédség megadja számukra a szükséges támogatást. Az első lépésekhez kell a legnagyobb bátorság, a többit mi, toborzók már intézzük, és egyszer csak azt veszi észre a jelentkező, hogy katona lett.