A nikápolyi csata – 1396. szeptember 28.

A magyar–oszmán küzdelem több évszázados
története az 1389. évi első
rigómezei csatával vette kezdetét. A szerbek
rigómezei veresége azt jelentette, hogy immár
Magyarország ellen is megindultak az oszmán
hódítás első fázisát jelentő pusztító betörések.
Ezek hatását mutatja, hogy az ország déli
megyéiben nem egy jelentős helység már az
1390-es években végleg elpusztult. A néhai
Himfi Benedek bánnak, I. L ajos híres bárójának
leányát ekkor hurcolták el török portyázok
a Temes megyei Egerszegről. A folyamatos török
betörések olyan, a mongol invázió óta nem
tapasztalt változásnak voltak a jelei, amelyek a
magyar kormányzatot korábbi külpolitikájának
gyökeres átalakítására kényszerítették.

A nehéz körülmények között trónra jutott
Zsigmond király 1389-től évente hadjáratot
indított a török betörések megtorlására, 1392-
ben már egy kisebb nemzetközi koalíció élén.
Ez utóbbi sereg átkelt a Dunán, és megpróbálta
csatára kényszeríteni a személyesen felvonult
Bajezid szultánt, aki azonban kitért az összecsapás
elől. Nem először történt, hogy magyar
oldalon alábecsülték a hagyományos keleti
hadviselés fortélyait alkalmazó oszmánok erejét.
Az 1392. évi hadjárat látszólagos sikere
ugyanis, akárcsak fél évszázaddal később Hunyadi
hosszú hadjárata, azt a meggyőződést
érlelte meg a magyar kormányzatban, hogy az
oszmánok ereje egyetlen, nagyszabású hadjárattal
megtörhető.

A meggyőződést tovább erősítették a következő
évek eseményei. 1394 őszén Bajezid
szultán vereséget mért Mircea havasalföldi fejedelemre,
és saját jelöltjét, Vladot ültette helyette
a trónra. Mircea a vereség után Magyarországra
menekült, és Zsigmondtól kért segítséget.
A magyar király 1395-ben személyesen
vonult a törökbarát vajda ellen, és visszaültette
a trónra Mirceát. A hadjárat során sikerült
visszafoglalni a Duna mentén álló Kisnikápoly
várát. Mi több, a bosszúból Magyarország
déli megyéire törő török sereget a temesi ispánok
legyőzték. Úgy tűnt, hogy megérett az idő
a felborult erőegyensúly helyreállítására.

Zsigmond nagyszabású diplomáciai offenzívával
kívánta megalapozni a hadjárat sikerét.
A középkori lovagi eszmény utolsó virágzását
élő európai nemesség az egyházszakadás ellenére
is kedvezően fogadta a keresztes hadjárat
tervét. Nemcsak a lovagság „őshazájából",
Franciaországból és a Valois hercegek által
uralt Burgundiából érkeztek lovagok, hanem
Angliából, Lengyelországból, a német fejedelemségekből
és városokból is. Velence flottát
szerelt föl, csatlakozott a johanniták nagymestere
és természetesen az oszmánok által
leginkább fenyegetett Bizánc. Zsigmond diplomáciai
ügyességének és a kedvező nemzetközi
helyzetnek köszönhetően utoljára sikerült
Európa elitjét a nagy cél, az oszmánok kiűzése
érdekében egyesíteni.

A nemzetközi kontingens oroszlánrészét a
franciák és burgundiak alkották. Legpontosabban
a burgundi trónörökös, Félelemnélküli
János kíséretét alkotó kontingenst ismerjük,
amely 108 lovagból, 107 lovagi módon harcoló,
de nem lovagi rendű lovasból, 12 íjászból
és 22 számszeríjászból állt. A francia–burgundi
kontingens többi részét a krónikás Froissart
1000 főre (lovagok és nem lovagi rendű lovasok)
teszi, ami igen megbízható becslésnek
tűnik. Ha az íjászok és számszeríjászok száma
ugyanúgy aránylott a lovagokéhoz, mint János
gróf kíséretében, lehettek mintegy másfél százan.
Mindent összevetve tehát a francia–burgundi
sereg harcra kész tagjainak létszáma
aligha haladta meg a másfél ezret. Mivel a
többi náció által kiállított csapatok nagyságban
meg sem közelítették a francia–burgundi
kontingenst, a teljes keresztény koalíciós haderő
nagyságát, a magyarokat és havasalföldieket
nem számítva, semmiképpen nem tehetjük
5000 főnél többre. Ez még mindig igen
tekintélyes létszám, figyelembe véve, hogy nem
gyülevész keresztes hadról, hanem az európai
lovagság harci tapasztalatokkal bíró krémjéről
volt szó. Vezetői között olyan tekintélyes vezéreket
látunk, mint Philippe d’Artois, Franciaország
connétable-ja, vagy éppen a híres
Boucicaut marsall (e cím a magyar lovászmester
megfelelője volt).

Magyar oldalon is nagyon komoly előkészületeket
tettek. Zsigmond mozgósította a
teljes nemességet, de az így felálló sereget,
mivel támadó hadjárat készült, csak a határok
biztosítására tudta igénybe venni. Zsigmonddal
tartottak viszont azok a tehetős köznemesek,
akik megengedhették maguknak a lovagi
felszerelést, és jövendő adományok reményében
érdemesnek látták elkísérni uralkodójukat
a törökök ellen. A magyar sereg magvát
azonban azok a katonák alkották, akiket a
méltóságviselő bárók és udvari familiárisok
fogadtak fel a királyi jövedelmek terhére. Az
így kiállított sereg biztosan nem haladta meg
a tízezer főt, de jelentős része az elmúlt esztendőkben
már tapasztalatot szerzett a török
elleni hadviselés fortélyaiban. Ugyancsak
Magyarországról vitte magával a sereg az ostromokhoz
szükséges felszerelést, az ágyúk és a
hagyományos ostromgépek zömét is. Mindent
összevéve nem tűnt alaptalannak Zsigmond
optimizmusa, aki állítólag kijelentette: „annyi
a lándzsánk, hogy az eget is fenntarthatnánk,
ha ránk szakad".

A Budáról nyár derekán elinduló koalíciós
hadsereg Orsovánál kelt át a Dunán, és a folyó
déli partján, az útjába eső kisebb várakat
elfoglalva haladt előre. Szeptember közepén
ért Nikápoly vára alá, ahol Mircea vajda az
előző évben Zsigmonddal kötött szerződés értelmében
néhány ezer ember élén csatlakozott
hozzá. A román kontingenssel együtt a sereg
létszáma talán 25 000 főre rúghatott.

A várostromok, főleg pedig Nikápoly elhúzódó
ostroma, sok vitára adtak okot a történetírásban.
Akárcsak az 1444. évi hadjárattal
kapcsolatban, ezúttal is felvetődik a kérdés,
hogy az alapvetően lovasokból álló sereg miért
nem tört egyenesen előre Konstantinápoly
fele, hogy egyesüljön a bizánciakkal. Egy
döntő keresztény győzelem esetén a még meg
sem erősödött balkáni török uralom minden
bizonnyal egy csapásra összeomlott volna.
A kényelmes tempót inkább az a meggyőződés
indokolhatta, hogy Bajezid szultán, akárcsak
1392-ben, ezúttal is ki fog térni a keresztény
sereg elől. Valószínű továbbá, hogy a Dunától
sem akartak elszakadni, amely az utánpótlás
biztosításának legkönnyebb módját jelentette.

A szultán azonban másképp cselekedett.
Gond nélkül átszállította seregeit a tengerszorosokon,
és megindult Nikápoly felmentésére.
Az oszmán sereg létszámának megállapítása
még nehezebb, mint a koalíciós seregé. A janicsárok
létszáma II . M urád idején érte el a
3000 főt, ekkor tehát még biztosan kevesebben,
talán kétezren lehettek, íjjal felfegyverezve.
Az oszmán sereg nagy részét a szpáhik,
illetve könnyűlovas íjászok tették ki, bizonytalan
létszámban; annyi bizonyos, hogy török
oldalon sem lehetett harmincezernél sokkal
több katona. Az erőviszonyok tehát, legalábbis
a számok szintjén, kiegyensúlyozottak voltak.
Nikápolynál a keresztények nem számbeli
kisebbségük, hanem fegyelmezetlenségük és a
török taktika ismeretének hiánya miatt szenvedtek
katasztrofális vereséget.

Bajezid szultán a hagyományosnak nevezhető
módon állította föl seregét Nikápolytól
délre, dombokkal szegdelt, nehezen belátható
terepen. Középen foglaltak helyet a janicsárok
akiknek sorai előtt földből és karókból
erős védsáncot emeltek. A janicsárok mellett
kétoldalt álltak a szpáhik, előttük pedig a könnyűlovas íjászok. Végül a dombok fedezékében
mintegy 5000, részben szerb lovas képezte
a tartalékot. Jól látható, hogy a török sereg
felállása alapvetően defenzív jellegű volt, mint
mindig, ha nyugati típusú páncélos lovagsereggel
állt szemben.

A koalíciós sereg felállása meglehetősen
homályos. Aligha lehet kétséges a források állítása,
amely szerint a csatát megelőző haditanácson
homlokegyenest eltérő nézetek csaptak
össze. Ez volt az első eset, amikor nemcsak
a nyugati lovagok, de magyar társak is a teljes
oszmán sereggel álltak szemben. Merész
Fülöp burgundi herceg kifejezetten parancsba
adta fiának, János grófnak, hogy mindig
ő haladjon a keresztény sereg élén. Valószínű,
hogy a teljes páncélzatot viselő francia és
burgundi lovagok fölényben érezték magukat
nemcsak a könnyűlovas íjászokkal, de a lényegesen
gyengébben vértezett szpáhikkal szemben
is. Talán ez lehetett az oka, hogy szakítottak
az angol íjászokkal szemben 1356 után
követett gyalogos harcmóddal. Zsigmond és a
magyar bárók, valamint a havasalföldiek, akik
az elmúlt években belekóstolhattak a törökök
alapvetően keleti jellegű, cselvetésre épülő
taktikájába, óvatosabb felállást javasoltak.
A csatát a viszonylag nagy létszámú magyar
és román lovasság kezdte volna, hogy a francia
lovagok még a szpáhik újrarendeződése előtt
felmorzsolhassák a janicsárok ellenállását.
A nikápolyi és későbbi tapasztalatok fényében
egyértelműen leszögezhető, hogy a begyakoroltan
manőverező janicsárok szétszórása lovasrohammal
lehetetlen volt, de az adott helyzetben
a lovagok gyalogos harca vagy föl sem merült,
vagy a terv azonnal megbukott a büszke franciák
és burgundiak ellenállásán.

A csata napján mindenesetre a francia–burgundi
kontingens foglalt helyet az első vonalban.
A második harcrendben álltak a magyar
sereg páncélos lovasai, valamint a nemzetközi
erők maradék része, és a szárnyakra kerültek
a román és magyar könnyűlovasok. Az íjászok
és számszeríjászok száma olyan csekély
volt, hogy támadás esetén semmilyen szerepet
nem játszhattak.

A csata lefolyását nem tudjuk pontosan
rekonstruálni. A rendelkezésre álló források
többsége ugyanis olyanoktól származik, akik
ott sem voltak Nikápolynál. Későbbi analógiák
alapján feltehető, hogy az irreguláris török
lovasság felvonulását, majd megtorpanását a
franciák támadásnak értelmezték, és maguk is
megindultak előre. A törökök szokás szerint
visszavonultak, majd a janicsárok előtt szétváltak.
A nyomukban előretörő lovagok között
súlyos pusztítást végeztek a janicsárok nyilai,
akik pedig túlélték a nyílzáport, a lovasok ellen
emelt akadályoknál torpantak meg. Úgy tűnik,
hogy a franciák csak ekkor próbáltak lovaikról
leszállva alakzatba rendeződni, a szpáhik rohama
azonban elsöpörte őket.

Ekkor érkeztek meg a második harcrend lovasai,
akiknek rohama visszanyomta a szpáhik
arcvonalát. Ebben a pillanatban úgy tűnhetett,
hogy a rosszul eltervezett francia attak
ellenére sikerül megfordítani a csata menetét.
A szultán által tartalékban hagyott lovasság
rohama azonban oldalba kapta a keresztények
második vonalát, és ettől kezdve nem lehetett
többé megmenteni a helyzetet. A nyugati források
a magyarokat és havasalföldieket vádolják
megfutamodással, de aligha van igazuk.
Nincs abban semmi meglepő, hogy a második
hullámban érkező, egyébként is könnyűlovas
románok tudtak leghamarabb egérutat nyerni,
míg a lovaikról leszállt franciáknak esélyük
sem volt a menekülésre.

A legsúlyosabb veszteségeket természetesen
az első vonalban rohamozó francia–burgundi
lovagok szenvedték el. Maga János gróf megmenekült
ugyan a haláltól, de oszmán fogságba
esett, és kiváltása csak velencei kereskedők által
folyósított óriási kölcsönök segítségével volt
lehetséges. Kiváltása apjának, Fülöp burgundi
hercegnek mintegy félmillió dukátba (nagyjából
ugyanannyi aranyforintba) került; ez az összeg
magasabb, mint Zsigmond király egy esztendei
magyarországi bevétele. Fülöp herceg még
évekkel a csata után is komoly összegeket fizetett
a csata azon túlélőinek, akik költségeik és
váltságdíjuk kifizetése miatt súlyos anyagi helyzetbe
kerültek.

Magyar részről ugyancsak sokan kerültek
fogságba. Zsigmond király hajón menekült a
csatatérről, és csak több hónapi kalandos utazás
végén, 1397-ben, Dalmácián keresztül tért
vissza Magyarországra. Az ő szempontjából
a csata legsúlyosabb következménye az volt,
hogy – bár önhibáján kívül, de – neki kellett
viselnie a vereség ódiumát. Mivel egyébként
sem volt született hadvezér, sokkal inkább kiváló
diplomata, a kudarc emlékét később sem
tudta fényes győzelmekkel feledtetni.

Sokkal rosszabbul járt uralkodójánál a nádor,
Jolsvai Leusták, aki az oszmánok fogságába
esett. Jóllehet „csupán" hatvanezer forint
váltságdíjat követeltek érte, az összeget az ország
egyik leghatalmasabb családja még birtokai
jórészének zálogba vetésével és eladásával
sem tudta előteremteni: a nádor évekkel később
török fogságban halt meg. Ugyanígy járt számos
ismert és ismeretlen magyar katona, akikről
gyakran csak annyit tudtak, hogy „nyomuk
veszett" a törökökkel vívott csatában.

A nikápolyi csata legfőbb tanulsága az volt,
hogy a rendkívül fegyelmezett, begyakorlott,
az európaiak által rég elfeledett keleti taktikai
elemeket alkalmazó oszmán hadsereget nem
lehet alkalmi módon összegyűjtött, a szükséges
tapasztalatokat nélkülöző lovagseregekkel
legyőzni. Zsigmond a maga részéről levonta
a következtetést, és uralkodása hátralévő hosszú periódusában nem próbálkozott többé a
nikápolyihoz hasonló grandiózus vállalkozással.
Helyette lefektette annak a végvárrendszernek
az alapjait, amely csaknem százhúsz
esztendőn keresztül útját állta az egyre fokozódó
oszmán nyomásnak. Nikápoly eszméjéhez
később, mint látni fogjuk, Hunyadi János tért
vissza rövid időre, de két súlyos vereség őt is
rádöbbentette, hogy a megváltozott erőviszonyokat
nem lehet többé figyelmen kívül hagyni.

(Idézet Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig
1396–1526 (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005)
című könyvéből.)