A nukleáris világháború küszöbén

A két ország viszonya már az évszázad elején sem volt felhőtlen. A szakértők úgy fogalmaznak, hogy Kuba első amerikai megszállása 1902-ig tartott. Ekkor kényszerítette ki Washington többek között Kubától a guantanamói katonai támaszpont több évtizedre történő bérbeadásáról szóló szerződést. Kuba második megszállására 1906 és 1909 között került sor egy népi felkelés miatt, mert a felkelők követelései sértették az Egyesült Államok gazdásági érdekeit. Az I. világháborút és a világgazdasági válságot követően Kuba ismét nehéz belpolitikai helyzetbe került, az USA a saját érdekeinek védelme érdekében ekkor tengeri blokád alá veszi a szigetországot.

A II. világháborút követően a szigeten újabb agrárválság alakul ki, aminek a következménye egy általános munkanélküliség és ezért kb. 300 ezer kubai menekült települ át a nagy szomszédba.

Az 1950-es években érkezett el a Batista-diktatúra korszaka, ami ellen népi felkelések indulnak. Fidel Castro, 1959-ben mint a népfelkelés egyik vezetője kerül hatalomra. A népfelkelők intézkedései során először a fölbirtokokat szövetkezetesítik, majd 1960 nyarán a hazai és külföldi vállalatokat is államosítják. Jelentős USA tőkés érdekeket sértenek ezekkel az intézkedésekkel. Az USA ezért 1961-ben megszakítja a diplomáciai kapcsolatait Kubával, majd a kezdeményezésére kizárják Kubát az ENSZ-ből is.

A fennálló Castro vezette kormány megdöntése érdekében a CIA akciókat szervez. Kisebb szabotázsakciókat és fegyveres támadásokat hajtanak végre Kuba ellen ezekbe az években. 1961 áprilisában már Kennedy elnök személyesen járul hozzá a felfegyverzett kubai emigránsok partraszállásához a Disznó öbölben, de a fegyveres akció csúfos kudarcba fulladt.

A kubai rakétaválság előzményei

Kuba ezt követően a gazdasági, katonapolitikai érdekei érvényesítése miatt szocialista fordulatot vesz és végleg a Szovjetunió mellé áll. 1962 nyarán Fidel Castro és fivére Raul, aki a védelmi tárcát vezette, Moszkvába utaznak tárgyalni a szovjet vezetéssel.

Jól jött ez a szovjeteknek. Az Egyesült Államok ugyanis ezekben az években a szovjeteket fenyegető rakétákat telepített Nagy-Britannia, Olaszország és Törökország területére. Ezek a rakéták közvetlenül is fenyegették a Szovjetunió nyugati területein lévő gazdasági központokat. A szovjetek ezért ellenlépéseket akartak tenni, de az interkontinentális ballisztikus rakéta fejlesztési programjuk elmaradt az amerikai eredményektől. A szovjetek az 1960-as évek elején még csak 2000 km hatósugarú rakétákkal rendelkeztek. Ezeknek a rakétáknak közel az amerikai partokhoz történő telepítése már megfelelő hatékonysággal bírt, mert így Washington is elérhetővé vált a szovjetek számára.

Tehát a szovjeteknek két okuk is volt a rakéták kubai telepítésére, egyrészt meg kívánták védeni az új szocialista országot az amerikai inváziótól, másrészt a hatalmi egyensúlyon kívántak változtatni azzal, hogy az amerikai városokat a szovjet rakétákkal el tudták érni.

A látogatást követően a karibi térségben látványosan megszaporodtak a szovjet felségjelzésű hajók és néhány hónappal később az amerikai hírszerzés sejteni véli, hogy Kubában első lépcsőben szovjet föld-levegő rakétákat telepítenek.

A válság napjai

Egy, augusztusi Lockheed U-2 típusú kémrepülő felderítési fényképe alapján bizonyossá válik, hogy Kubában készek a föld-levegő rakéták telepítésére. Egy mára ismerté vált dokumentum alapján, szeptember 8-án éjszaka rakták ki az első R-12 Dvina (SS-4) közepes hatótávolságú légvédelmi rakétát, Havanna kikötőjében. A második szállítmány szeptember 15-én érkezett a Poltava fedélzetén. A szovjetek kilenc kilövőállás építéséhez kezdtek hozzá. A tervezett arzenál negyven indítóállvány lett volna, ami jelentősen növelte volna a szovjetek első csapás mérő képességét.

Az amerikaiak csak az október 14-i U-2 repülés során vették észre a San Cristobal mellett épülő SS-4 kilövő állást. Ezt követően megélénkültek a felderítések. Ennek következtében október 19-ére már négy harcképes kilövő állást regisztráltak. Ez ideig a kormány ezeket a tényeket titokban tartotta, csak a vezetés 14 legmagasabb rangú tagja szerezhettek erről tudomást.  Végül Kennedy elnök október 22-én egy televíziós beszédben jelentette be a katonai objektumok felfedezését és kijelentette, hogy egy Kubából kiinduló támadást úgy fognak venni, mintha az a Szovjetunióból indult volna ki és ennek megfelelően fognak rá válaszolni. E mellett Kuba szigetét haditengerészeti „karantén", vagyis blokád alá vették, megelőzve a további szovjet fegyverszállításokat.

Napjaikban már tudjuk, hogy az amerikai kormány többféle válaszlépésen gondolkodott. Az azonnali bombatámadás lehetőségét és az ENSZ bevonásának szükségességét elvetették, mivel az utóbbi túlságosan sok időt vett volna igénybe.

Végül két választási lehetőség maradt. Első a totális tengeri blokád, ami megbéníthatja a sziget gazdaságát, a másik egy teljes méretű invázió, Kuba azonnali katonai megszállása. Végül a blokád mellett döntöttek, ezt tartották a legelfogadhatóbbnak a kialakult helyzetben. Ennek ellenére felkészültek a sziget lerohanására is, mert Floridában jelentős csapatokat vontak össze a B terv végrehajtásához.

Az USA a szigetország köré egy 500 tengeri mérföldes (926 km) sugarú „karantén zónát" jelölt ki. Kennedy elnök arra figyelmeztetett, hogy a katonaság „minden eshetőségre felkészült" és a „titoktartásért és a félrevezetésért" elítélte a Szovjetuniót.

Amikor az amerikai elnök nyíltan kritizálta a válsághelyzetet, az egész világot a félelem szállta meg. Az emberek a harmadik világháború kitörésének lehetősége miatt kezdtek el aggódni és a nagyobb városokban szinte naponta végeztek atomtámadásra felkészítő polgárvédelmi gyakorlatokat. Az USA október 25-én egy U-2-ről készített fénykép alapján tudta bebizonyítani az ENSZ közgyűlésének azt, hogy a rakétákat harcrendbe állították. A szovjetek tagadták ezt, mert jól tudták hogy hátrányban vannak a rakéta programokban az amerikaiakkal szemben és időt szerettek volna nyerni.

Október 23-án és 24-én gyors levélváltásra kerül sor a két vezető között a kialakult helyzetről. A szovjetek a rakéták visszavonásának fejében a következőket kérték: Az Egyesült Államok nem rohanja le Kubát és nem támogathat senkit, semmiféle Kuba ellenes invázióban. A második kérés a törökországi rakéták visszavonása volt.

A válság október 27-én érte el a tetőpontját, amikor Kuba felett lelőttek egy felderítő U-2 repülőgépet, egy másikat pedig hajszál híján elfogtak a Szovjetunióban. Ugyanebben az időben szovjet teherhajók közeledtek a „karantén" határaihoz. Kennedy elnök a közvélemény előtt elfogadta az első ajánlatot és testvérét Robert Kennedy-t átküldte a szovjet nagykövetségre, hogy ott titokban fogadja el a második követelést is, amely a kevés számú Jupiter típusú rakéták törökországi kivonását eredményezte. A szovjet hajók visszafordultak és október 28-án Hrucsov nyilvánosan bejelentette, hogy elrendelte a kubai atomrakéták eltávolítását. Erre mondta Dean Rusk külügyminiszter: "Szemtől szembe néztük egymást és a másik egyszer csak pislogott."

A válság utóélete

A válság valójában döntetlennel zárult, de igazából a szovjetek vesztettek többet. Meg kellett hátrálniuk, fel kellett adniuk a stratégiai elképzeléseiket. Ezzel Hruscsov személyes helyzete is megrendült. Az 1964-es bukása erre a konfliktusra vezethető vissza, mert az SZKP Központi Bizottsága a szovjet presztízsvesztést nem tudta neki elfelejteni.

Az amerikai hadvezetés szintén nem volt elégedett az eredményekkel. Curtis LeMay azt közölte az elnökkel, hogy szerinte „ez volt történelmünk legnagyobb veresége" és hiányolta az invázió elmaradását.

A két nagyhatalom a kubai válság kapcsán ismerte fel, hogy bármikor kialakulhat egy hasonló helyzet, ezért hamarosan megállapodás születik a Washington – Moszkva között kiépítendő „forró drótról". Ezen keresztül meggyorsult az információcsere a két nagyhatalom között, megteremtődött a kommunikáció lehetősége feszült politikai helyzetekben.

Mára végleg bebizonyosodott az, hogy Kuba akkor már rendelkezett szovjet taktikai atomfegyverekkel, de a kubai szovjet parancsnok (Issza Plijev tábornok) nem kapott engedélyt arra, hogy ezeket bevesse, még akkor sem, ha az Egyesült Államok inváziót indított volna Kuba ellen.