A Szent Korona szeretetével (1. rész)

Magyarországon Szent István vezette be – a keresztény vallással és egyéb keresztény, nyugati intézménnyel egyetemben – a koronázás intézményét, ő kért koronát az akkori pápától, II. Szilvesztertől, III. Ottó német császár tudtával, sőt biztatására, hogy ezzel is belekapcsolódjék a nyugati népek és a keresztény kultúra közösségébe. A Szilveszter-küldötte diadémmal, mai Szent Koronánk felső részével, aztán 1000 karácsonyán Székesfehérvárt meg is koronáztatta magát.

István királyt ez a koronázás keresztény értelemben is királlyá tette, uralmát keresztény alapokra fektette. Ez az új jogalap meggyengítette ugyan uralmának dinasztikus és népi eredetét, s új legitimitást vezetett be a magyar trónutódlási jogba: a keresztény uralomra termettség és a királyavatás legitimitását, de mégsem ez alapította meg István uralmát. A szentelt olajjal való felkenés és keresztény koronázás ellenére István mégis csak pogány öröklési jogon, mint Álmos (vagy Árpád) nemzetségének tagja jutott uralomra apja halála után, apjának, Géza fejedelemnek jelölése alapján, s a nép főbb embereinek beleegyezésével. Az utódlásnak ezeket a feltételeit már a pogány korban megszabta a magyar uralkodó nemzetség, s ezeken a keresztény korban sem változtatnak: a trónutódlás Árpád leszármazóinak joga marad, közülük is a „senior"-é, a nemzetség legidősebb, uralomra alkalmas férfitagjáé, ha azt az előző király utódjává jelölte, s ha ennek uralmához hozzájárult a nép is, vagyis inkább a főemberek, azok, kiknek az országos ügyekben egyébként is szavuk volt.

Tehát a magyar trón Szent István nemzetségében örökletes, mégpedig a seniorátus rendje szerint. A seniorátusi öröklési rend azt jelenti, hogy a számba jövő, uralomra termett trónjelöltek közül az idősebb mindig előnyben van az ifjabbal szemben, a pogány kortól végig egészen a XII. sz. közepéig. Igaz, van olyan felfogás is, mely szerint eredetileg sem a pogány, sem a keresztény korban nem volt sem seniorátusi, sem más öröklési rend, és az utódot az előd az „idoneitás" szempontjai szerint teljesen szabadon választja ki az uralkodó nemzetség tagjai közül. Az utód kijelölésének joga valóban oly széles körű, hogy a királyok figyelmen kívül hagyhatták a seniorátus öröklési rendjét; az idősebb jogosultakkal szemben maga Szent István is fiát, majd unokaöccsét, Szent László és I. Endre is az ifjabbat jelölték utódaikká. Mégis, krónikáink, elsőnek a magjában Szent László korában készült Gesta, melyet a Nagy Lajos-kori Képes Krónika tartott fenn, világosan megmondják, hogy Géza és Szent László azért háborodtak fel Salamonnak gyermekkori megkoronázásán, mert ezzel a „iunior" nyerte el velük, az idősebbekkel szemben a trónt. Szent László is »rokonság«, tehát vérségi joga miatt záratta el a trónjáról letaszított – nálánál ifjabb –, Salamont. Kézai is megmondja, hogy midőn Endre és Béla visszajöttek Péter elűzése után az országba, Endre lett a király, mert ő volt az idősebb.

Több adat szól a fiúöröklés rendje mellett is. Ezek szerint ha valamely uralkodónak fia volt, ez már a pogány korban s a XII. sz. közepe előtt is mindig elnyerte a trónt apja halála után. Ez igaz, azonban Salamon tragikus bukása és krónikáink említett vallomásai mégis ellene szólnak a fiúöröklésnek, s úgy véljük, mintegy a XII. sz. közepéig, II. Géza uralkodásáig, mégiscsak az életkor döntött az utódlásban az uralomra alkalmasok között. Azontúl, mint ez Pauler Gyula óta általánosan elfogadott nézet, egészen 1301-ig az elsőszülöttség szerint következtek királyaink. De ez az elsőszülöttségi jog mélyebb gyökerekből táplálkozik, s nem egy egyszeri aktus hozta azt szokásba, nem egyik királyról a másikra változtatták meg az ősi öröklési rendet. Már jóval a XII. sz. előtt történtek kísérletek új rend bevezetésére, s a XII. sz. közepén sem ment simán a primogenitura rendszerének diadalra juttatása. Mindjárt Szent István tesz egészen tudatos lépést arra, hogy a seniorátust áttörje a fiúöröklés javára. Nemcsak Imre jelölésével és Vazulnak, a seniornak, ahogy a német évkönyv mondja: az uralomra méltóbbnak megvakításával (uralomra termettségének megsemmisítésével), hiszen ez nem mutatna magában az öröklési rendben célzott reformra, lévén Szent Imre keresztény értelemben alkalmasabb a trónra, mint a könnyelmű Vazul. Azonban Szent István második jelöltjét, nővére fiát, Velencei Pétert örökbe fogadta, adoptív fiává tette, s csak azután jelölte magyar trónörökössé. Szent István e tette volt az első lépés a primogenitura bevezetésére.

I. Endre is megpróbálkozott azzal, hogy fiát, Salamont királlyá tegye, ideig-óráig sikerrel is járt kísérlete, de ezzel flagránsan megsértette Géza és László seniorátusi öröklési jogát. Nem is volt e törekvésen áldás, hiába koronáztatta meg kétéves fiát (mert, mint az egykorú Gesta mondja: erősebb volt benne az apai szeretet, mint az igazságérzet), a rövidesen bekövetkezett hosszú testvérharcban mégis Salamon bukott el: a „seniorok" nem tudtak belenyugodni az ifjabbnak uralmába. Az évtizedes viszály legtragikusabb mozzanata az, hogy Salamon pogány és keresztény értelemben egyaránt igenis alkalmas volt az uralomra, nemcsak katonai erényei, vitézsége, hanem még inkább vallásossága és szilárd jelleme által is. Az ő alakját régebbi történetírásunk, még inkább a romantikus szépirodalom méltatlanul sötét színekkel festette meg, főképpen németbarátsága miatt, úgy, hogy Salamon a történetírás és a szépirodalom igaztalan ítélete óta egyike a magyar múlt gyűlöletes alakjainak. Csak Hóman ismerte el vitézségét és jobb sorsra érdemes voltát. A trónjáról letaszított, reményvesztett fiatal remete önsanyargató, önvádakkal kínzott élete egyike a magyar történet legmeghatóbb király-tragédiáinak. Hiszen, ne feledjük, Salamont egy időben szentként is tisztelték, és csak László mindent elhomályosító, lenyűgöző nagysága mellett törpült el a boldogtalan pólai remete emléke úgy, hogy Salamon aztán nemcsak koronáját, hanem aureóláját is kénytelen átengedni szerencsésebb, de egyben kiválóbb és méltóbb unokatestvérének.

A primogenitura bevezetésére irányuló első kísérletek: Szent István Imrét jelöli, majd mielőtt utódjává jelölné, fiává fogadja Pétert; I. Endre megkoronáztatja a kétéves Salamont; Kálmán fiát, II. Istvánt jelöli, s a folytonosan lázadozó és ellenséges hadakkal az országra támadó Álmost és ennek fiát végül is megvakíttatja. II. Béla, miután Borics támadásait kivédte, – úgy látszik – békén adhatta át trónját legidősebb fiának, II. Gézának. II. Géza halála után lángol fel az utolsó nagy küzdelem seniorátus és primogenitura között, hogy az utóbbi elv ekkor véglegesen győzedelmeskedjék. Ugyanis II. Béla fiai, ifjabb István és László, tehát a seniorok, nem tűrték, hogy helyettük náluk fiatalabb unokaöccsük – II. Géza fia, III. István –jusson trónra, mert, mint az egykorú görög író, Kinnamos mondja, a magyaroknál az a szokás, hogy a korona mindig az elhunyt király életben lévő testvérét illeti. Igaz, Kinnamos meglehetősen összekuszálja a valóságot, alapjában azonban igaza van. Mert az eddigi magyar szokás szerint tényleg nem a király fia a trón örököse. IV. István és II. László halála óta azután mindig az elhunyt király legidősebb fia nyerte el a koronát.

II. Endre, jóllehet szintén nem tudta elviselni unokaöccse, a gyermek III. László uralmát, nem a trónöröklési elv, hanem a saját érdekei miatt hadakozott, hiszen ő már Imre ellen is állandóan lázadozott, ki pedig bátyja, tehát vele szemben „senior" volt. II. Endre egész egyszerűen uralkodni akart és nem valamely öröklési rendet érvényesíteni. A XIII. században azután királyaink állandóan hangsúlyozzák, hogy az elsőszülöttség rendje szerint örökölték apjuk trónját. Így volt ez egészen 1301-ig, mikor III. Endrével „letörött Szent István nemzetségének, fiúivadékainak utolsó aranyágacskája". Ottó és László eredménytelen próbálkozásai után az Anjouk alatt ismét a primogenitura szerinti utódlás dívik, s az öröklési jog oly erős, hogy Nagy Lajos halála után még lánya is örököl, valamint Zsigmond halála után ennek lánya, Erzsébet jogán veje : az osztrák Albert is. Sőt a következő időszakban, a választott királyok korában is a király fia (több közül a legidősebb) mindig örökölt. Ezt még a híres 1505. rákosi végzés is elismeri és a többi XV. századi dokumentum is, mely a rendek jogait az államban és a kormányzásban leszögezi.

A pogányságot túlélte a magyar uralkodónak az a joga, hogy utódját maga jelölje ki. A keresztény korban ez a jog is a keresztény értelemben vett uralomra termettség elvéhez igazodik: a keresztény magyar király utódjává csak azt jelölheti, aki jó keresztény, s elég erős, tehetséges és jó szándékú ahhoz, hogy országát a külső ellenségtől megvédje, a belső békét fenntartsa, s mindenkit igaz jogai élvezetében megvédelmezzen. Ezt a keresztény „idoneitást" oly szigorúan vették, különösen első királyaink, hogy a fennálló öröklési rendet, a seniorátust is áttörték, ha a „senior"-nál a trónra keresztény értelemben méltóbb tagja akadt a nemzetségnek. Már maga Szent István is „idoneus" unokaöccsét, Pétert jelöli Imre halála után királlyá, s kizárja az öröklésből a „senior"-t, Vazult, ennek egész családjával egyetemben. Majd a magyar közvélemény Boricsot is azért tartja méltatlannak a trónra, mert törvénytelen fiú, márpedig „magistereink úgy tanítják, hogy az ilyet az egyház nem részesíti az áldozásban". Ezért is vakítják meg azt, kit a tróntól meg akarnak fosztani – Szent István Vazult, Kálmán Álmost és Bélát –, hiszen a világtalan ember nem alkalmas az uralkodásra. (Aminthogy Vak Béla helyett is inkább erélyes felesége és rokona, Bélus rác bán uralkodtak.)

E pogány öröklési jog, az Árpád – nem vérségi joga már az első keresztény század végén alapjában megváltozik. Az utódjelölés szokása és a seniorátusi öröklési rend megmarad ugyan a pogány kor kései maradványaképp, azonban a pogány tekintélyelv, az Árpád nemzetségéhez való tartozás nem lehet sem az immár szentekkel is ékeskedő keresztény magyar királyi nemzetség előtt, de a rohamosan kereszténnyé váló magyar nép előtt sem az a tekintélyforrás, mint a Szent István előtti időkben. Az Istentől eredő keresztény királyi hatalom nem szállhat át pogány vérségi jogon, pogány tekintélyelv alapján uralomra jutott egyénre. Innen van, hogy már Szent László korában, de talán már hamarább is, a királyi nemzetség (s talán már a magyar nép is) a trónöröklési, vérségi jogot nem Árpádra vagy Álmosra, hanem Szent Istvánra, a keresztény jogalapítóra, a keresztény jogforrásra kezdi visszavezetni.

A XI. sz. végétől, Szent Lászlótól, Kálmántól kezdve tehát csak az lehet magyarok királya, ki Szent István nemzetségéhez tartozik, s nem az, ki Árpád vagy Álmos leszármazottja; a Turul- vagy Árpád-nemzetség helyére tehát Szent István nemzetsége lép. Árpádról első uralkodó nemzetségünk egészét, tehát a keresztény királyokat és pogány fejedelmeket együttesen csak a XVIII. sz. második felében nevezték el, miután sok százados ismeretlenségből újra előkerült Anonymus Gestája, mely Árpádot teszi a magyar honfoglalás hősévé. (1748) Ezt az elnevezést aztán a XIX. századi romantikus szépirodalom és történetírás általánossá tette, s az meg is maradt mind a mai napig. A pogány korban, tehát mintegy 1000 előtt, a magyarok uralkodó nemzetségüket Turul-nemzetségnek nevezték és így nevezték pogány részét, a fejedelmeket a keresztény középkorban is. De már a XV. században felbukkan az Árpád-nem név is a pogány fejedelmek jelölésére. (Knauz-krónika)

A Szent Korona azonban nem csupán a magyar államnak és az ország területi épségének és egységének szimbóluma, hanem ennél több. Révay Péter gróf, a Szent Korona őre, s az 1608. és 1618. koronázások egyik funkcionáriusa a Szent Koronáról írt, nagyon elterjedt könyvében igen költői képet festett arról, hogy mi is a XVII. század elejei magyarnak a Szent Korona. Az ő elképzelésében égi ajándék, azt az angyal adta – a szentszék szerepe alig jelent az ő szemében valamit: II. Szilveszter az isteni rendelkezésnek pusztán végrehajtója. Ez az égi ajándék örök szimbóluma és emléke annak, hogy a magyarok megismerték és vallják a keresztény hitet, s aki a Szent Koronát megsérti, az nemcsak felségsértést követ el, hanem Isten és a vallás ellen is vét. (Egy igen erős vallásharcokat látott kor szava hallatszik ki Révay előadásából.) A Szent Koronának Révay szerint is misztikus ereje van, s nem tudom, mondja a Szent Korona első történetírója, vajon a mágnes jobban vonzza-e magához a vasat, mint ahogyan a magyar Szent Korona vonja magához az emberek tiszteletét és szeretetét. Ez a magnetikus erény (virtus) és ez a titkos erő oly hatalmas, hogy Magyarországon a királykoronázás, mely csak akkor érvényes, ha a Szent Koronával történik, fontosabb még a királyválasztásnál is. (Már kifejtettük, hogy a királyválasztás valóban nem valami nagyjelentőségű e korban, s Révay szakavatott vallomása azt is bizonyítja, hogy a magyar rendek is tudatában voltak királyválasztó joguk rendkívül korlátolt voltának.) A koronázás előtt, illetőleg a nélkül a király nem adhat privilégiumokat, s nem tehet adományokat, mondja a továbbiakban Révay is Werbőczy nyomán.

De a Szent Korona misztikus vonzóereje oly nagy, hogy a társországok, mint Horvát-, Szlavón- és Dalmát országok, meg Szerbia, Bulgária és a többiek királyai odahagyták saját koronájukat, s meghódoltak a magyar Szent Koronának, míg a saját koronájuk – pedig ilyeneknek kellett lenniök – homályba borultak a Szent Korona fénye előtt, sőt ezek el is tűntek. Igaz, azt mondják, hogy Brankovics György despota koronája a szultánhoz került, s a mostani Murád szultán azt küldötte volna meg Bocskainak, de ez is csúfos véget ért, mint azt a bécsi béke mutatja.

A magyarok Szent Koronáját az isteni gondviselés őrzi. Legékesebben bizonyítja ezt az, hogy míg a Szent Korona itthon, a hazában őriztetett, addig az ország sora is jól ment. De mikor hazulról távol volt, a magyarokra súlyos büntetések zúdultak, mert gondatlanul őrizték, vagy pedig valamivel megsértették azt.

A Szent Koronára nem méltó egyén kezén nem marad az meg sokáig. Corvin János is, a bastard, csak pár évig tarthatta magánál a Szent Koronát. Ebben is szinte a Szent Korona cselekedetét látja Révay: Corvin János meghal, talán mert a végzet akarta, hogy a „Szent Korona méltósága" idegen kézre jusson, s a magyaroknak ne legyen nemzeti királyi háza, vagy talán a korona szentsége utasította el magától Corvint, származása miatt.

A Szent Korona és a magyar nemzet között tehát Révay költői elképzelésében nemcsak sorsközösség van. Ő Szent Koronánkat valóságos élő, cselekvő lénynek, sőt a magyar sors természetfölötti irányítójának képzeli. Szerinte Szent Koronánk valami misztikus erő, mely a magyar nép sorsát intézi, gondot visel a magyar népre, jutalmazza, mikor megérdemli, és bünteti, mikor hibázott, földöntúli, égi eredetű vonzóerejével összetartja az ország lakosait, sőt a társországok és kapcsolt, vagy hódított tartományok lakóit, legalább is fejedelmeit is hozzákapcsolja a magyarokhoz.

Vallásos és hazafias érzelmek tevődnek itt össze a végtelen tisztalelkű, kristályos moralitású Révay Szent Korona képében, mely kép a magyar népet XVII. sz. elejei súlyos szétszakadozottsága ellenére is valami egységben látja.

Szinte különös, hogy Révayban nincs semmi pesszimizmus népe sorsa fölött. A reális erőviszonyokat latolva jut-e ehhez az optimizmushoz, vagy hite, képzelete, nacionalizmusa takarja el előtte a három részre szakadt ország, tűzzel-vassal pusztított magyar nép valódi helyzetét? Mindenesetre hatalmas erkölcsi és szellemi erőkészletre mutat a magyar népben, legalábbis egyes jobbjaiban ez a nagy bizalom.

(Folytatjuk!)