A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HM HIM) fotóarchívumában közel 700 ezer képet őriznek, melyek mind a történelem bizonyos szegletéről mesélnek. Nagy-Lukács Fanni muzeológus, a Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívumának gyűjteményvezetője számos fényképpel találkozott munkája során, melyek árulkodnak a rajtuk szereplők életéről. A muzeológussal egyebek mellett arról beszélgettünk, mi lesz a hozzájuk kerülő képek sorsa.
Hogyan kerülnek a fényképek a fotóarchívumba és mi a további sorsuk, miután megérkeznek?
A múzeumot a Nagy Háborút követően, 1918 novemberében hozták létre, azonban az első világháborús harcokat dokumentáló képek szisztematikus gyűjtése már 1915 novemberében megindult a Honvédelmi Minisztérium 1/a osztályán. Ezek az 1916-tól beérkező fotók - nagyjából huszonnégyezer darab felvétel - teremtették meg a fotóarchívum nagyobb részben ma is létező alapját. Napjainkban több úton kerülhet hozzánk műtárgy. Egyebek mellett ajándékozással, vásárlással, hivatalos átadással, illetve hagyaték által. Előfordul, hogy ha valaki talál otthon egy katonai vonatkozású fényképet a nagypapájáról, akkor behozza. Mi hivatalos keretek között átvesszük és részletesen felvesszük a képen szereplő személyek adatait, például arról, hogy mikor éltek, hol szolgáltak. Valamint feljegyezzük a családi legendáriumban fennmaradt történeteket is. A fényképek gyakran egy nagyobb hagyaték részeként jutnak el hozzánk. Ilyen például Mórocz Lajos vezérezredes, a Magyar Néphadsereg parancsnokának hagyatéka, amely a család által gondosan megőrizve érkezik a múzeumba. Ezekben az esetekben elkészül az ajándékozási szerződés, azután a hagyaték kap egy központi gyarapodási számot, majd a különböző tárgyak, egyenruhák, kitüntetések, fegyverek, illetve fotók anyagnem szerint szétosztásra kerülnek a különböző gyűjteményekbe. Ez azért fontos, mert egy fényképnek nem ugyanolyan tárolási körülményre van szüksége, mint egy egyenruhának. Miközben leltárba vesszük őket, vagyis egyedi azonosítószámot kaptak, kutatni kezdjük, mi az, amit még ki lehet deríteni a történetükről. Megnézzük, hogy a képen milyen egyenruha van az illetőn, milyen kitüntetés, azt mikor kaphatta, kik vannak mellette. Ezeket az adatokat rögzítjük, majd a kép savmentes tároló tasakban a raktári helyére kerül. A fotók tárolásánál fontos figyelni arra, hogy milyen a páratartalom, a hőmérséklet és a fényerő. A védés körülményei meg vannak szabva, lényeges, hogy ne legyen ingadozó a hőmérséklet, illetve, hogy a képek ne legyen kitéve erős napfénynek. Miután a fényképet az adatbázisban is rögzítettük, kutathatóvá válik a nagyközönség számára.
A múzeumnak hármas szerepe van: a gyűjtés, a feltárás és megőrzés, valamint a bemutatás. Gyakran keresnek fel minket kutatók, hadtörténészek, számos kiállításhoz és kiadványhoz biztosítunk anyagokat. Rajtuk kívül is bárki érdeklődhet, mondjuk arról, hogy egy hozzátartozójáról van-e képünk. Vannak, akik a gyermeküknek szeretnének fotót mutatni a nagypapájáról, de a családi albumban nincsnek róla képek, nekik is szívesen segítünk. A publikálás másik módja, hogy mi magunk nyitunk kiállításokat a gyűjtemények darabjaiból. Ez a rész látható leginkább a nagyközönség számára.
Ilyen a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum és a Budapest Photo Festival közös kül- és beltéri kiállítása is „Négylábú bajtársak – Katonák és kutyák” címmel, mely jelenleg is látható a Budai Várban, és melynek te vagy a kurátora. Honnan jött a tárlat ötlete és mi a célja?
Miközben dolgozzuk fel az anyagokat, gyakran kerül a kezünkbe olyan kép, amelyen kutyák is szerepelnek, mint a katonák hű társai, vagy mint szolgálati ebek. Ezek a fotók kedvesek voltak a szívünknek, magam is szeretem a kutyákat, ezért a kollégákkal arra gondoltunk, ha minket érdekel, valószínűleg mások figyelmét is felkelti a témakör. A Tóth Árpád sétányon rengetegen megfordulnak kutyasétáltatás közben, reméltük, ha kirakjuk ezeket a fényképeket, akkor az arra járók tetszését is elnyeri. Talán lesznek, akik ráébrednek, hogy habár mindennap eljönnek a múzeum mellett, még sohasem jártak bent és bejönnek, megnézik a többi kiállításunkat is.
Az eddigi visszajelzések alapján jó a tárlat fogadtatása. Törekszünk arra, hogy több oldalról mutassuk be a hadtörténetet. Amikor készül egy fotókiállítás, azon igyekszem, hogy ne legyen egysíkú. Tehát annak ellenére, hogy én kizárólag a fényképekkel foglalkozom, az összes többi gyűjteményből megpróbálok bevonni olyan műtárgyakat, amelyek kapcsolódnak az adott témakörhöz. Így kerülhetett a kiállítás darabjai közé egy kutyagázálarc az 1930-as évekből. Megnéztem, hogy mi található a Kéziratos Emlékanyag-gyűjteményben, ahol első világháborús képeslapokra bukkantunk, a Plakáttárban pedig olyan felhívásokat őrzünk, amelyek arról szólnak, hogy a Nagy háború alatt a székesfőváros a szolgálati korú kutyákat összeírta. Emellett a Numizmatikai Gyűjteményből és a Könyvgyűjteményből is állítottunk ki műtárgyakat.
Amikor megérkezik hozzád egy kép, azonnal tudsz hozzá kötni egy történetet? Mik azok a részletek, amelyek rögtön árulkodnak neked a fotó körülményiről és a rajta szereplők életéről?
2015 óta dolgozom a múzeumban, ezért jelenleg már van annyi ismeretem, hogy ha szembe jön velem egy hadtörténeti vonatkozású fénykép, akkor meg tudom állapítani, hogy mikor és hol készülhetett. Amikor elkezdtem ezt a munkát, még nehezen ment, hiszen akkor még nem rendelkeztem ennyi tapasztalattal. Ma már, ha meglátok egy képet, a minősége is árulkodik arról, hogyan tárolták. Lehet látni, hogy ha kicsit fel van kunkorodva, akkor valószínűleg nedvesebb helyen tartották, vagy, ha el van sárgulva, akkor több fényt kaphatott. A képen szereplő egyenruha vagy a fegyver is sokat mond. A fotó papírja mellett a készítés módja is mesél. Ezek alapján fotó anyagismeret segítségével képes vagyok hozzáfűzni más információkat, mondjuk, hogy melyik műhelyben vagy szalonban készítették, esetleg egy haditudósító kapta lencsevégre, a fronton készült. Vannak olyan képek, amelyeket megcsonkítottak. Ilyen a „Négylábú bajtársak – Katonák és kutyák” kiállításon szereplő egyetlen macskás kép is, amelyet azért raktunk ki, hogy a macskásoknak is kedvezzünk. A fotón, amelyen Rippl-Rónai József szerepel egy macskával, látható, hogy a kép sarka le van tépve. Felmerülhet a kérdés, hogy mi a történet az eset mögött. A fényképet megfordítva láthatjuk, hogy a hátulját megcímezték és a rajta lévő bélyeget egy bélyeggyűjtő letéphette, hiszen számára csak az volt az értékes. A fényképek hátulja gyakran mesél, hiszen sokan lejegyezték a képek mögött húzódó családi történeteket. Habár rengeteg kép megfordult a kezeim között, számomra is van, ami újdonságként hat. Egyebek mellett ezért is nagyon érdekes a munkánk. Minden fényképen egy újabb ember élettörténetével lehet megismerkedni.
A Magyar Királyi Honvéd 1/3 „Kör Ász” Vadászrepülő század albumát lapozgatva megelevenedik a történetük.
A fotóalbumokat téma és időrend alapján helyezzük el a raktárrendszerben. Az albumban, amelyről a Puedlo Kiadó gondozásában könyv is jelent meg, a repülőszázad katonái megírták a saját történetüket 1939 októberétől 1940 novemberéig. Az album különböző típusú papírokból került összeállításra, attól függően, mi volt náluk. Beleragasztották a saját fényképeiket és a róluk megjelent újságcikkeket, beleírták a nevüket, leírták a történeteiket, mondjuk, hogy melyik repülőbázison mikor voltak. Valószínűleg több művész vénájú katona is volt közöttük, ugyanis az albumot lapozgatva több festményt, grafikát, karikatúrát fedezhetünk fel. A fotóalbum olyan, akár egy fényképes napló, amelyben - a gyakorlat szünetében vagy egy bevetésre várva - leírták, ami körülöttük történt.
Hogyan lettél a HM HIM Fotóarchívumának gyűjteményvezetője és mi az, amit különösen szeretsz a szakmádban?
Mindig érdekelt a történelem, ezért az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) történelem szakára jelentkeztem. A gólyatárborban megtudtam, hogy a történeti muzeológia szakirány elvégzésével lehet múzeumban dolgozni, így ezen végeztem el az alap-és a mesterképzést. A szakmai gyakorlatomat egyebek mellett a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában töltöttem, ahol a fotók irányába terelődtem. Egy évig dolgoztam a Sziklakórház Atombunker Múzeumban, majd a HM HIM-hez jelentkeztem, ahol a jelenlegi kollégáim közül többen egykori tanáraim voltak. Jó érzés volt bekerülni egy olyan közegbe, ahol a legtöbb embert a mentorodnak tekintheted. A szakmánk kívülről nézve nem feltétlenül tűnhet érdekesnek, azonban belülről átélve sokkal izgalmasabb. Nagyon összetett feladataink vannak. Kell egy jófajta hivatástudat ahhoz, hogy az ember a kultúrát ápolja. Igazi kihívás a történelem kutatása mellett az élettörténeteket meglátni, majd bemutatni úgy, hogy az mások számára is érdekes legyen.
