„Aki kész a hős-halálra, Az diadalmaskodni fog”

Jakusch Gabriella prezentációjának elején emlékeztetett arra, minden év május utolsó vasárnapján, a Magyar Hősök Emléknapján, napjainkban is országszerte megemlékezéseket tartanak, így tisztelegve azok előtt a magyar katonák előtt, akik az országalapítástól kezdve – de kiemelten az 1848–49-es szabadságharc, az első és a második világháborúban, valamint az 1956-os forradalom idején –, egészen napjainkig védték hazánkat. Ismertette: a hős kifejezést mai értelemben a nyelvújítás és a reformkor fedezte fel és terjesztette el – ez tetten érhető egyebek mellett Kölcsey Himnusz-ában, Kisfaludy Károly Mohács című versében, valamint Garay János költészetében is. Előadásában elhangzott, hogy a hősi halál kifejezés az 1848–49-es szabadságharc idején, Petőfi Sándor Vesztett csaták, csúfos futások című versében tűnt föl, innentől beszélünk egyébként a hősi halálról.

Kitért az 1917. évi VIII. törvénycikkre, amely elrendelte, hogy a késői utókor hálás kegyelettel őrizze meg azok emlékét, akik életüket adták a haza védelmében és kimondta, hogy minden város és község anyagi erejének megfelelően, méltó emlékművön örökítse meg a hősi halottak nevét. „Ez volt az első olyan rendelkezés, amely felszólította az embereket arra, hogy emlékezzenek az I. világháborúban meghalt hősökre” – tette hozzá a szakértő. Szót ejtett az 1924. évi XIV. törvénycikkről is, amely a Hősök Emlékünnepét a nemzeti ünnepek közé emelte. A hősök tisztelete a közoktatásban is fontos szerepet kapott: elrendelték, hogy ahol még nincs az iskolák hősi halált halt tanárainak, tanítóinak és tanulóinak emlékét hirdető márványtábla, úgy annak mielőbbi fölállítását az iskolák igazgatói minden eszközzel szorgalmazzák. Az emléktáblák előtt a tanárok, tanítók, tanulók kalapemeléssel tisztelegtek, a felsőbb osztályokban évenként egyszer pedig egy magyar dolgozatot kell szentelni az elesett hősök emlékezetének.

Jakusch Gabriella bemutatta azokat a szempontokat is, amelyek alapján közel két évtizeddel később, a második világháború idején, 1942-ben meghatározták, hogy kit is neveznek hősi halottnak. „Az 1942-es rendeletben úgy fogalmaztak: a rendelkezést haladéktalanul végre kell hajtani, ugyanakkor belefoglalták azt is, hogy az I. világháborús emlékhelyekhez mindenképpen kell egy másik, az új háborúra emlékeztető mementót is állítani, de ez az idő rövidsége miatt nem mindenhol valósulhatott meg.”

Ezt követően kitért az ismeretlen katona eszméjének kialakulására, német, olasz, brit és francia példákkal szemléltetve a hősi halottak újfajta közösségi, az állam által is támogatott kultuszát, ugyanakkor felidézte, az Osztrák-Magyar Monarchiában báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy volt, aki már 1915-ben javaslatot tett egy olyan törvény elfogadására, amely azt célozta, hogy minden község kőből faragott emléket állítva legyen köteles megörökíteni a világháborúban elesett hősök neveit. Ezt a kezdeményezést karolta föl gróf Tisza István, amelyet végül – IV. Károly jóváhagyásával – az 1917. évi VIII. törvénycikk vésett kőbe.

Dr. Jakusch Gabriella emellett ismertette a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (HEMOB) megalakulásának körülményeit, rendeltetését, felsorolta a hősök iránti kegyelet egyéb megnyilvánulásait is, majd bemutatta a katonahősökről való megemlékezés különböző formáit, annak változásait, nehézségeit 1945-től napjainkig. Elhangzott, a rendszerváltást követően, 1990 novemberében a Honvédelmi Minisztérium állást foglalt a Magyar Honvédség szimbólumai, ünnepei nemzeti hagyományokon alapuló visszaállításának feladataival kapcsolatosan, majd 2001-ben az Országgyűlés ismét törvénybe foglalta a magyar hősök emléknapját.