Álmok a fátylak mögött

A legfontosabb dolgok egyike, amit a nők birtokolnak, a jó hírük. Afganisztánban a demokratizálódás útjára lépve a gyengébb nem helyzete is folyamatosan változik.

Egyre természetesebb, hogy 12-13 éves kora után is iskolába járhasson a
család leány gyermeke, sőt egyre több nő tanul felsőoktatási intézményben. A nyugatias
öltözködés hatása is érződik, néhol a nők már nem a hagyományos burkát viselik,
ennek ellenére hajukat mindenképpen kendővel fedik. Mindezek mellett a lányok
neveltetése szigorú rendben és szabályok között folyik. Erről közelről volt
szerencsém meggyőződni, mikor az MH Tartományi Újjáépítési Csoport által egy
lányiskolában rendezett ünnepségen próbáltam interjút készíteni és kérdéseimre
választ találni.

Először is az igazgatótól kellett engedélyt kérnem, hogy beszélgethessek a
lányokkal, aki vonakodva bár, de beleegyezését adta az interjú elkészítésébe.
Ennek ellenére egyetlen tanárnő sem volt hajlandó megszólalni angolul, de a
diákoknak megengedték, hogy beszélgessenek velem. Szigorú kikötés volt, hogy a
fényképezőgépemet nem használhatom. „A családom nem engedi, hogy lefényképezz"
– hangzott a szigorú inkább utasítás, mint kérés. Először csak
általánosságokról faggattam őket, hány osztályos az iskola, hány lány jár ide,
hány tanár van. A félénk tekintetek lassan kezdtek megnyílni, a nyelvek pedig
megoldódni. Egy 17 éves lány Nahid Samadi vált a szószólóvá. Elmondta, hogy az
iskolát 2003-ban alapították, tizenkét-osztályos és 600 lány tanul jelenleg
benne. A tanítási órák nyolctól-délig, majd kettőtől-négyig tartanak. Több
tantárgyuk is van, mint például: földrajz, kémia, fizika, matematika, biológia,
történelem, irodalom, de tanulnak többek között angolt is, ami a kedvence.
Sajnos házi feladatot is kapnak, de ha jól tanulnak a dicséret nem marad el,
egy könyv vagy egy toll mindig kijár a legszorgalmasabbnak. Minden álma az,
hogy a kabuli orvosi egyetemen tanulhasson és egyszer majd gyermekorvosi
diplomát szerezzen.

Közben egyre többen gyűlnek körém. Hatalmas
szemeik

ben ott van a kíváncsiság, ki vagyok, honnan jöttem? Kérdezgetnek,
kacagnak és mindenkinek van mondanivalója.
Sajnos mivel dariul beszélnek, semmit sem értek, így marad az ezerszer
ismételt kérdésem: „Mit mondtál?" A válasz leginkább hangos nevetés és tört
angolsággal lefordított mondatok. Messziről nézve leginkább úgy festünk, mint
jó barátnők, akik évek óta nem találkoztak és rengeteg mesélni valójuk van
egymás számára. Közben odaszólok az egyik katonatársamnak, hogy titokban
készítsen fényképeket, ami nem könnyű, mert amikor észreveszik akkor többen
elszaladnak a kamera láttán.

E jókedvet és nyíltságot azonban a háttérből az idősebbek némán, komor
tekintettel szemlélik. És míg azt hiszem, hogy megnyitottam a szívüket és már
bármit kérdezhetek, elkövetem azt a hibát, hogy elkezdem Õket faggatni az
életükről.

Ekkor a háttérből kiválik az egyik idősebb tanárnő, és a mosolygós szemek hirtelen
elkomorodnak, a hangos szóáradat egyszerre abbamarad. Megköszönik, hogy
eljöttem és érdeklődtem, de határozott „Tassakor" (köszönöm) „Khoda Afisz"-al
(Viszontlátásra) hátat fordítanak nekem és bemennek az osztálytermeikbe.

Egyedül maradok az ezernyi megválaszolatlan kérdésemmel, mi lesz velük,
valóra válnak-e az álmaik, ezekre már talán sosem kapom meg a válaszokat.

(kép és szöveg: Varga Erika)