Amikor a kiképzett katona értékké vált

1990-ben, mikor Kuvaitot lerohanta Irak, az akkori Magyar Honvédségben még sorkatonák szolgáltak. A Székesfehérvárott, szeptember közepén megrendezett nyilvános katonai esküjükön, szeptember közepén Göncz Árpád (akkori köztérsasági elnök) bejelentette, hogy Magyarország egy humanitáriusi misszióval részt fog venni ebben háborúban. „Ekkor én a katonaieskü egészségügyi biztosításáért voltam felelős, nem gondoltam volna, hogy valaha belekeveredek ebbe a helyzetbe” – kezdte az elején dr. Svéd László. Október elején eszkalálódott a helyzet, az ENSZ Biztonsági Tanácsa augusztus elejétől folyamatosan meghozott határozatai, (novemberig összesen tizenkét határozat) egy nagyon széles nemzetközi összefogást eredményezetek. „Én akkor az 5. hadsereg egészségügyi szolgálat főnöke voltam Székesfehérváron. Onnan rendeltek fel októberben Budapestre a Magyar Honvédség Parancsnokához, ahol közölték, hogy várhatóan egy egészségügyi csoport fogja Magyarországot képviselni, és a feladat előkészítésében, kidolgozásában vegyek részt” – folytatta a nyugállományú altábornagy.

A 37 fős magyar katonaorvosi csapat

Akkor azzal bízták meg őt - a korábbi tapasztalatai alapján -, hogy állítson össze egy olyan csapatot, akik képesek ellátni a feladatot. Nagy lendülettel vágott bele mindenki a feladatba. A kidolgozó munkával párhuzamosan a kiküldendő csapat is kezdett kialakulni és az akkor még ezredes a parancsnoki teendőket is felvállalta. Novemberben azonban megbicsaklott a dolog, mert a magyar miniszterelnök amerikai hivatalos látogatása során az amerikai elnök azt mondta, hogy a magyar katonaorvosoknak nincsen olyan engedélyük, amellyel amerikai betegeket tudnának ellátni, így nem tudják felajánlásunkat elfogadni. Ennek ellenére december 3-án egy szemrevételező előkészítő csoportot hozott létre a Honvédelmi Minisztérium a Külügy Minisztériummal együttműködésben, hogy a helyszínen, Szaúd-Arábiában információkat gyűjtsön ahhoz, hogy a Magyar Országgyűlés meg tudja hozni a kiutazáshoz szükséges határozatát. „Innentől kezdve nekünk minden napra volt repülőjegyünk Szaúd-Arábiába, csak vízumunk nem. Közben mindenféle háttérinformáció nélkül az Országgyűlés meghozta a döntését még karácsony előtt. Bizonytalanságokkal teli hónap volt a december” – hangsúlyozta a kontingens parancsnoka. A csoport 1991. január 7-ére a felkészítés kezdetére kialakult, bár összetétele az utolsó pillanatokban is változott. Harminchét főből állt: 25 férfi, 12 hölgy, akik közül 23 orvos, 11 szakápoló, illetve szakasszisztens és volt még két-három egyéb kiszolgáló személyzet is. 1991. január 9-én a már említett „szemrevételező csoport” elindult Szaúd-Arábiába az alkalmazás helyszínét, annak mikéntjét és hovatartozását eldöntendő megállapodás megkötésére. A magyar katonaorvosok a szaúd-arábiai hadsereg alárendeltségébe kerültek egy légibázison lévő kórházba, amelyet meg is tudtak nézni. „Mikor 13-án hazaértünk, már csak a búcsú ünnepségre maradt időm, miután a megállapodás értelmében másnap hajnalban egy Tu-154-es repülővel mentünk most már a komplett csapattal vissza. A felszerelésemet a társaim szedték össze. Éppen csak annyi időm maradt, hogy hazamentem Székesfehérvárra elbúcsúzni a családomtól” – eleveníti fel a nyugállományú altábornagy a kiutazás előtti pillanatokat. A csapat január 14-e délutánjától 17-e hajnalig próbálta megismerni a kórházat, az eljárási rendet és a felszereléseket. A magyar orvosokhoz csatlakoztak skót, ír, amerikai és holland orvosok, szakápolók majd később még lengyel és fülöp-szigeteki asszisztensek, nővérek, így összesen körülbelül 300 fős lett létszám. Ezalatt a három nap alatt a magyar csapat a rengeteg lejárt és az elmulasztott szervizelések miatt elvileg használhatatlan eszköznek bevizsgálta a licencét és elvégezte a szervizelését, valamint megpróbálták megtanulni az ott alkalmazott eljárási rendeket, no meg a gyógyszereket is. „A többieknek leesett az álluk, hogy mi milyen gyorsan és profin dolgozunk. Csak úgy hívtak bennünket, hogy a vörös köd mögül jövők. Teljesen csodálkoztak, hogy mi még ehhez is értünk…” – mesélte nevetve dr. Svéd László.

„Megkaptuk az első csomagot…”

17-én hajnalban, amikor már mindenféle határidő lejárt az iraki diktátor számára, az addig megismert szállításokat végző Galaxy repülőgépek hangját más típusú hang vette át. Megindult a légi hadművelet, megkezdődött a háború. Azonnal mikrobuszt küldtek értünk és bevittek a légibázis kórházába, amiről később kiderült: az egész Öbölháborúnak ez volt a logisztikai bázisa, azaz nem volt túl egyszerű a védelmét megszervezni. Még aznap éjjel megkaptuk az első „csomagot”, egy scud rakétát” – idézte fel a háború első napját. A riadólánc a tévén keresztül működött, ahol különböző színekkel jelölték - fehérrel, kékkel, sárgával és pirossal - a különböző veszély fokozatokat. Összesen 41 rakétatámadást éltek túl az orvosok. Háromszor 12 órás műszakokban dolgoztak, egy pihent, egy felkészült, egy pedig dolgozott. Minden napra jöttek sérültek. „A háború időszakában az első sebesült egy magyar tiszt volt, történetesen az egyik munkatársunk, aki megbotlott a lépcsőn és összetörte a térdkalácsát. Azonnal megműtöttük és mindenki a csodájára járt, hogy műtét után három nappal már tudott sétálni” – mesélte büszkén a nyugállományú altábornagy. Ez a kórház egy állapot-stabilizáló, úgynevezett közbeeső kórház volt, a friss és a végleges ellátó helyek között. „Harminckilenc ország orvosai közül mi voltunk a negyedikek, akik a legtöbb sérültet láttuk el” – hangsúlyozta. Az Öbölháború légibevetéseinek több mint a fele erről a légibázisról indult el. Ez a bázis több rakétát kapott, mint Tel-Aviv és Rijad együttvéve. Szaddám Huszein imaidőben nem lőtt rakétát, így reggel 6 és este fél 8 között viszonylag nyugalom volt. „Meg kellett tanulnunk nappal aludni, mert az éjjelt gázálarcban, a tévét nézve ültük végig általában hajnali 3-ig, 4-ig.

Február 25-én, a szárazföldi művelet második napjának estéjén valamikor 8 és 9 óra között az erkélyről látták, hogy jött egy olyan fény, amire nem indult el a két másik fény… kiderült, hogy valamilyen jelhiba miatt nem tudták elindítani ezeket a Patriot rakétákat, és egy scud becsapódott egy amerikai zászlóaljnak a szállás körletébe. Százan megsérültek és 28-an meghaltak. Ekkor keletkezett az akkor addig ismert veszteségeknek a fele. „Ahogy beérkeztünk a kórházba rögtön hoztak nekünk huszonegy amerikai sérültet, akik közül az egyik már sajnos nem élt. A mi csapatunkban volt idegsebész és égési sebész. Ők „sajnos” mindvégig nélkülözhetetlenek voltak, gyakorlatilag megállás nélkül dolgozták végig a háborút, mert mindenhova hívták őket, ahol ilyen jellegű sérült volt.” Ennek a szerencsétlen epizódnak köszönhetően váltak igazán elismerté a magyar katonaorvosok. Al Gore, az Amerikai Egyesült Államok alelnöke személyesen köszönte meg a magyaroknak a kiváló helytállását és hogy segítettek az amerikai sérülteken. Rendkívül nyitott kapcsolat alakult ki a németekkel és a franciákkal is, emiatt az elismertség miatt. Összegezve a háború alatt 44 háborús sérülten 73 műtétet hajtottak végre a magyar katonák.

A katonának vizsga a háború

És hogy dr. Svéd László a magyar katonaorvosi kontingens parancsnoka, hogyan élte meg az első Öbölháborút? „Ez rettenetesen ellentmondásos dolog, amit most mondani fogok, de egy katonának, vagy egy katonaorvosnak a vizsga az maga a háború, amit persze mindenki szeretne elkerülni, de mégis éles helyzetben tudja lemérni az addig megtanultakat” – magyarázta a nyugállományú altábornagy. Neki bőven kijutott a tanulásból: 17 évet szolgált a háborút megelőzően csapattagozatban, ami alatt több alakulatnál is megfordult. „Az Öbölháborúban tudatosult bennem az, hogy a magyar katona mindenütt megállja a helyét. A sokszínű katona-egészségügyi csoportból méltán tekintettek egyenrangú társnak azok, akikkel együtt szolgáltunk, sőt, kíváncsiak is voltak a véleményükre” – mesélte büszkén dr. Svéd László. Elmondta: öt háború volt, ami globálisan meghatározta a katona-egészségügy fejlődését, további sorsát (Spanyol örökösödési háború – 1718., Napóleoni háborúk – 1792., Krími háború – 1854-55., első világháború 1914-18.). Az ötödik volt az első Öbölháború, amely meghozta azt a legjelentősebb szemléletváltást, mely a katona-egészségügyre irányította figyelmet, miszerint a kiképzett katona érték, egészségének megőrzése és helyreállítása mind morálisan, mind a harc sikeres megvívása érdekében rendkívül fontos. Az első Öbölháborúban elért sikereknek is köszönhetően nagyon sokat profitált a magyar katona-egészségügy. Például a NATO-ban a hadműveleti parancsnokság egészségügyi főnöke, illetve Budapesten a Katona-Egészségügyi Kiválósági központ parancsnoka váltva a németekkel mindig magyar. Az egészségügyi tanácsadói beosztást a NATO brüsszeli törzsében hosszú ideig magyar katonaorvos töltötte be. A Katona-egészségügyi Szolgálat Főnökök Tanácsa titkári feladatait magyar katonaorvos látja el. Nápolyban is magyar katonaorvos szolgál. Maga, dr. Svéd László katonaorvosi pályáját is úgy fejezte be, hogy választott funkcióban ő volt kettő évig a NATO katona-egészségügyi tanács elnöke.