„Az ég is a bátrakat szereti”

A hősi halottá nyilvánított és posztumusz hadnaggyá előléptetett
fiatalember sírkövét a mai napon katonai tiszteletadással avatják fel.

Ácsteszér, e kicsi, alig nyolcszáz lelket számláló Komárom-Esztergom megyei faluban mindenki ismer mindenkit. Így természetesen jól ismerik a falu végén, a fő utcában élő Lükő házaspárt is. Jól ismerik őket és osztoznak fájdalmukban. Tavaly, a február közepén megtartott temetésen feketébe borult a település, s aki csak tehette megjelent a búcsúztatón.

Takaros kis családi házban él Zsolt édesapja és édesanyja, Laci bácsi és Gizi néni. A baleset évfordulója előtt két nappal találkozunk, már készülnek a másnapra, a rokonokat várják a gyászszertartásra. A Magyar Honvédség ugyanis a tragédia évfordulójára sírkövet állíttatott a hősi halottnak, s ezt avatják fel katonai tiszteletadással.

– Sajnos a havazás miatt néhány rokon nem tud jönni. Nem mernek elindulni Miskolcról, mert nem tudják, hogy hogyan érnének ide – mondja Gizi néni, miközben hellyel kínál. Zsolt egykori szobájában ülünk le. Gyerekkorában is itt élt, aztán már felnőttként, amikor hazalátogatott a családi házba, mindig ez volt az ő birodalma.

A szobában minden Zsoltra emlékeztet. A falakon több fotó, köztük kettő, fekete gyászszalaggal átkötve. Az egyiken alig kilenc-tíz éves, a másik pedig már katonai egyenruhában ábrázolja. A szoba sarkában barna színű, vitrines szekrény. Benne mindazon tárgyi emlékek, amelyek megmaradtak a 31 éves korában, tragikus körülmények között meghalt katonáról. Egyenruhájának váll-lapjai, egy tiszthelyettesi tányérsapka, néhány bőröv, sőt egy helikopteres sisak is. Ilyet viselt akkor is, amikor tavaly január 31-én felszállt Szolnokon, a Törökszentmiklós mellé, Óballa térségébe tartó Mi-8-as helikopterre. A sisakot volt bajtársai adták ajándékba a családnak. A szekrény hátlapján pedig nemzeti színű lobogó. Az amelyik Zsolt koporsóját fedte.

A szekrényben tárolt tárgyak közül édesanyja mutatja fia egykori mobiltelefonját, autójának indítókulcsát, jogosítványát, és az övtáskáját is. Amelyben benne van pénztárcája, sőt még utolsó doboz cigarettája is. A gyűrött, sárga színű dobozban mindössze egyetlen szál dohányrúd árválkodik. De ezt már soha nem szívja el senki… Gizi néni kezébe vesz egy műanyag helikopter makettet: – Néhány évvel ezelőtt éntőlem kapta ajándékba – mondja, de hangja elcsuklik.

Időközben megérkeznek a testvérek is. Zsolt bátyja, László Veszprémből, míg nővére, Violetta Szentkirályszabadjáról autózott át Ácsteszérre, hogy segítsenek szüleiknek előkészülni a holnapi megemlékezésre. László nyugállományú katona, zászlósi rendfokozattal vonult nyugdíjba két évvel ezelőtt Szolnokról. Testvérével együtt ugyanazon alakulatnál, az MH 86. Szolnok Helikopterbázison szolgáltak. De nővére férje is a Magyar Honvédségnél szolgált. A már nyugállományú őrnagy Szentkirályszabadján dolgozott együtt a két Lükő testvérrel.

– Amikor Zsolt végzett a tiszthelyettes iskolával, fegyveresként került Szentkirályszabadjára, a helikopteres alakulathoz. Én akkor már csaknem tíz éve dolgoztam ott. Néhány évvel később adódott számára a lehetőség, hogy fedélzeti technikus lehet, s ő azonnal élt ezzel – mondja László, aki felelevenít egy régebbi történetet is. Még a rendszerváltás előtt történt, amikor Zsolt még kisfiú volt. Rendeztek egy nyílt napot a szentkirályszabadjai katonai repülőtéren, amelyre az idősebbik fiú kivitte testvérét is. Zsolt itt látott először katonai helikoptert, azonnal felmászott rá, szinte ki sem lehetett szedni belőle. – Talán ekkor kezdődött a honvédség és a helikopterek iránti szerelme…– tűnődik el a bátyja.

Szentkirályszabadja 2004-es bezárását követően Szolnokra került a két testvér. Mint László mondja: gyakran találkoztak,

– A katonai helikopter lezuhanásáról a televízióból és az internetről értesültem. Aztán felhívott az öcsém egyik ismerőse és azt mondta: úgy tudja, Zsolt is a gépen volt. A világhálón követtem az eseményeket, amikor hírül adták, hogy a lezuhant helikopter személyzetéből három sérültet kimentettek, egy valakit azonban még keresnek, már tudtam, éreztem, hogy baj van. Aztán ugyanez az ismerős hívott, hogy megtalálták Zsolt holttestét a gépben – veszi át a szót Violetta, aki még most is csak nagyon nehezen tud beszélni arról az egy évvel ezelőtti estéről-éjszakáról. Természetesen azonnal felhívta a bátyját és kérte, hogy együtt induljanak el idős szüleikhez, hogy tőlük, s ne idegenektől tudják meg a fájdalmas hírt.

– Időközben Győrből, az ottani alakulattól elindult egy bizottság, akiknek az lett volna a dolguk, hogy tudassák szüleinkkel a tragédiát, én azonban kértem őket, hogy csak utánunk érkezzenek Ácsteszérre, hiszen féltettük szívbeteg édesanyánkat – emlékezik Violetta.

– Azt a szörnyű éjszakát nem kívánom senkinek, akkor egészen egyszerűen fel sem fogtuk, hogy milyen tragédia történt – szólal meg Laci bácsi, aki eddig csendben ült az asztal mellett. Gizi néni szerint férje nem tudja kimutatni a fájdalmát, de belül, magába fojtva rettenetesen szenved legkisebb fia elvesztésén.

A Lükő házaspár a tavaly februári temetés óta minden nap kijár fiúk sírjához. Házuk szinte szomszédos a temetővel, jó időben Zsolt egykori szobájának ablakából még a sírt is látni lehet. A sírt, amelyen szinte mindig ég egy mécses. Barátok, volt kollégák járnak rendszeresen Ácsteszérre, hogy meggyújtsanak egy-egy gyertyát bajtársuk emlékére.

– Még ma sem tudom elfogadni, hogy meghalt. Nem halt meg! Itt van benn a szívemben és a sírnál a mai napig beszélgetek a fiammal. Elmesélem neki, hogy mi történt velünk, megkérdezem tőle, hogy ki járt itt nála – fojtja vissza feltörő zokogását Gizi néni, majd arról beszél, hogy ha tavaly január 31-én délután olyan idő lett volna mint most, akkor talán nem tudtak volna felszállni a helikopterek, és akkor talán a kisfia még mindig élhetne. Talán…

A beálló csendet Laci bácsi töri meg, aki arról mesél, hogy találkoztak már azokkal a szolnoki katonákkal is, akik szintén a lezuhant helikopteren voltak. A három fiatalember a nyáron látogatott el Ácsteszérre. A gépparancsnok és a másod-helikoptervezető mellett a fedélzeti technikus is ott volt a sírnál. Utóbbi az a fiatalember, akinek a kiképzését hajtotta végre Zsolt azon a végzetes repülésen. Mind a hárman szomorúan álltak a sír mellett, s mint elmondták: sajnos semmire nem emlékeznek a lezuhanás pillanataiból, de nagyon sajnálják a történteket. A Lükő család azonban egyáltalán nem haragszik rájuk!

– Zsolt nagyon jó fiú volt, amikor csak tudott segített bennünket. Amikor csak lehetett hazajárt hozzánk. Ilyenkor hosszú órákon keresztül beszélgettünk. Volt úgy, hogy még az éjfél is a konyhában talált minket. Nem volt titka előttem, mindent elmondott nekem. Emellett a helyi focicsapatnak is tagja volt, szinte minden meccsen pályára lépett, bal lábától rettegtek az ellenfelek – meséli Gizi néni, majd arról beszél, hogy annyi mindent szeretett volna még a fia csinálni. Például megígérte a szüleinek, hogy segít felújítani a kis házat, amelyben laknak. Hiszen a szigetelése nem az igazi, s a falak is nedvesednek.

– Óballán is jártunk és megtaláltuk azt a helyet, ahol lezuhant a helikopter. Bár hónapokkal később voltunk ott, a tragédia nyomai még jól látszottak. A fű is csak akkor kezdett ismét kinőni. Több darabot is találtunk még a földben a helikopterből, sőt édesanyámék egy kis edényben földet is hoztak onnan haza – meséli Violetta.

Időközben visszatér László is, aki eddig a temetőben ellenőrizte a sírkőavató ünnepség előkészületeit. Sok teendője volt. Az előző napokban lesett csaknem húsz centiméternyi hó miatt a temető és a sír is nehezen megközelíthető. Meg kellett szerveznie a hó eltakarítását, hogy az ünnepségen ne legyen semmiféle probléma. Mint elmondja: Zsolt többször is mesélt arról, hogy tisztában van vele, mennyire veszélyes foglalkozás az övé. Õ azonban nem félt a haláltól, jól tudta, hogy a helikopteren töltött idő során „benne van a pakliban" egy esetleges tragédia lehetősége.

– Szeretett élni, de katonaként halt meg. Igazi katonaként. „Az ég is a bátrakat szereti", ez volt a kedvenc mondása. Éppen ezért ez lesz rajta a sírkövén is – nyeli le könnyeit a hősi halott fiatalember bátyja.