Az Ököl, mely igazságot és békét akart teremteni

Mi a közös Buffy, a vámpírok réme című sorozatban, valamint Ancsi Minh Utolsó császár című regényében? Az, hogy mind a népszerű széria, mind pedig a regény megemlékezett az 1898-tól 1901-ig tartó boxerlázadásról. A felkelést az Igazságot és Békét teremtő Ököl nevű titkos társaság robbantotta ki. A mozgalom a nevét is erről a csoportosulásról kapta. A lázadás az európai „gyarmatosítók" ellen irányult, közvetlen kiváltó oka pedig az volt, hogy a külföldiek által szorgalmazott vasúti fejlesztések miatt a Nagy-csatorna munkásai: hajósok, fuvarosok, rakodómunkások nagy számban vesztették el a munkájukat. A békét teremtő ököl közöttük kezdett szervezkedni.

Éhező lázadók, keresztény felelősök

A Kínában élő külföldiek jóformán a kezdetektől fogva értesültek az Igazságot és Békét Teremtő Ökölről. A mozgalom tagjai, erős és jól képzett fiatalemberek állandó edzéssel, gyakorlatokkal tökéletesítették a harcművészeti tudásukat. A boxerek annak ellenére lettek boxerek, hogy az általuk gyakorolt kung-fu alapjaiban tért el a tradicionális boksztól. Ám a boxerek nem egyszerűen csak edzettek. Különlegesen étkeztek, állandó imádsággal pedig a szellemüket tökéletesítették. Mindezek révén azt hitték, hogy különleges képességekre tesznek szert: nem fogja őket a golyó és a kard. Az is elterjedt a körükben, hogy egy esetleges külföldiek elleni harcban több millió „szellemkatona" ereszkedne alá az égből, hogy segítse a küzdelmüket. A boxerek között számos olyan végtelenül elszegényedett kínai gazdálkodó is volt, akik az árvizekért, az éhezésért, a rossz termésért egyaránt felelőssé tették a külföldi és kínai keresztény missziókat.

1900. januárjában a császárné változtatott addigi – a boxereket elnyomó – politikáján, s olyan rendeleteket bocsátott ki, melyek védelmet adtak a társaság tagjainak. Ezeket a döntéseket a külföldi diplomaták ellen érzett egyre nagyobb ellenszenv indokolta. Ennek tudatában a fanatikus és felfegyverzett boxerek, akikhez immár a császár hadsereg egyes erői is csatlakoztak, külföldi érdekeltségű üzleteket és lakóingatlanokat támadtak meg Tiencsinben, illetve Pekingben. A támadást a nemzetközi közvélemény aggodalommal figyelte. Ez nem is csoda, hiszen számos állam, így egyebek mellett az Egyesült Királyság, az Osztrák-Magyar Monarchia, Franciaország, Németország, az USA követségei éppen Pekingben, a Tiltott Városban voltak. A követségek felvették egymással a kapcsolatot és menedéket nyújtottak a menekülőnek. Ebben aktívan vett részt a spanyol és abelga követség is. A támadásban, 1900. június 20-án megölték a német követet: Klemens Freiherr von Kettelert. Június 21-én a császárné háborút hirdetett a nemzetközi hatalmak ellen. Peking ostroma egészen augusztus 14-ig tartott.

Száz százaléknál nagyobb veszteség

A nemzetközi követségek alkalmazottjainak védelmét egy brit diplomata, Claude Maxwell Macdonald irányította, akinek rendelkezésére gyakorlatilag egy régi típusú ágyú ált a rendelkezésére. A nemzetközi összefogás azonban már itt is megfigyelhető volt: az ágyú brit volt, a lőszer orosz, a személyzet pedig amerikai volt. A védekezésben egy japán tisztre, Shiba ezredesre is nagy szerep hárult. Az általa vezetett 25 fős (egy tiszt és 24 matróz) kicsiny egység a végsőkig kitartott: veszteségük meghaladta a 100 százalékot. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a sebesültek egy része a gyors orvosi ellátás után visszatért a harcvonalba. A nemzetközi média mindeközben egyre nagyobb teret szentelt a Pekingben zajló harcoknak: áldozatoknak, a foglyok állítólagos megkínzásának és az oktalan mészárlásnak. Való igaz, hogy Taijuanban 18 ezer kínai katolikus, 48 katolikus misszionárius és összesen mintegy 700 protestáns esett áldozatul az erőszaknak, ám erről hivatalosan csak 1917-ben számoltak be.

A nemzetközi erők, a nyolc nemzet szövetsége ugyanakkor már jóval a lázadás kiszélesedése és Peking ostroma előtt megkezdte az ellencsapás előkészítését. 1900. áprilisában már megérkeztek az intervenciós erők Kína partjaihoz. Jóval az ostrom megkezdése előtt május 31-én már a szövetséges haditengerészeti erőknek 435 fős tengerészgyalogság érkezett a városba, hogy megsegítse a követségeket védő erőket. Ugyanakkor az első nagyobb kontingenst, egy 2000 főből álló brit tengerészgyalogos egységet június 10-én vezényelte át Edward Seymour admirális Pekingbe. Ugyan vasúton mentek volna a fővárosba, ám az lehetetlenné vált, mivel a lázadok elpusztították a sínek egy részét. Edward Seymour úgy döntött, hogy akár gyalogosan is el kell jutni Pekingbe, hiszen az csak 120 kilométerre van a táborhelyüktől, Tiancsintől. Azonban június 18-án súlyos vereséget mértek rájuk a kínai lázadók, kiknek soraiban ekkor már a császári hadsereg tagjai is feltűntek. 19-én kénytelenek voltak visszavonulni, magukkal cipelve mintegy 200 sebesültet is.

Szerencsés véletlen

A folyón négy kínai dzsunka segítségével próbáltak elmenekülni az állandósuló támadások elől, ám mind élelmiszerben, mind fegyverzetben, mind pedig egészségügyi felszerelésben hiányt szenvedtek. Ekkor azonban melléjük állt a szerencse, mivel egy – addig a számukra ismeretlen, a Csing-dinasztia által alapított – titkos raktárra bukkantak, ahol nem csupán egy ágyút, de több milliónyi lőszert, rizst és egészségügyi felszerelést is zsákmányoltak. A Seymour-féle erők ekkor beásták magukat a Pei-ho folyónál, ahol a folyamatos támadások közepette már-már legyőzték őket a lázadók. Június 25-én azonban egy 1800 főből álló nemzetközi erő a segítségükre sietett és végül is evakuálták a brit haditengerészeket. A 26-ig tartó harcokban mintegy hetvenen haltak meg, s 230-an megsebesültek. Az első sikertelen expedíciót hamarosan egy második követte. Az Alfred Gaselee altábornagy által vezetett expedíciós erők létszáma június közepére már 55 ezer főre duzzadt.

A legnagyobb számban a japán csapatok képviseltették magukat, mintegy 20 ezer fővel. A Pekingig vezető úton a nyolc nemzet katonáival szemben pedig 50-100 ezer főre becsül lázadó erővel és mintegy 70 ezer fős, a boxerekhez csatlakazott császári haderővel kellett megküzdeniük. Tiencsin városát, ami 120 kilométernyire volt Pekingtől, csak július 17-re sikerült elfoglalni. A Peekingig vezető úton csak kisebb ellenállásba ütközött a külföldi haderő. a legnagyobb harc Tiencsintől 30 kilométerre, Jangcunnál bontakozott ki, ám a brit és amerikai fegyveresekből álló gyalogezred leküzdötte a lázadókat. A nemzetközi haderő legnagyobb ellenfele egyébként az időjárás volt. a Pekingig vezető úton szinte mindennapos volt a közel 45 fokos párás meleg. Végül augusztus 14-én érték el és szabadították fel a nemzetközi csapatok a kínai fővárost. Ebben az USA hadereje már csak másodlagos, de fontos szerepet játszott, főként azoknak a hadihajóknak és csapatoknak a révén, melyek a térségben állomásoztak, mivel részt vettek a Fülöp-szigetek ellen folytatott, 1898-tól 1902-ig tartó háborúnak.

A végső győzelem akkor következett be, amikor az indiai expedíciós csapatok, a német Alfred Graf von Waldersee tábornok vezetése alatt bevonultak Pekingbe. Ugyanakkor a német fő haderő túl későn érkezett meg ahhoz, hogy részt vegyen a harcokban. Ennek ellenére számos, a lázadók ellen lefolytatott büntetőhadjáratban részt vett. A legtöbb harcoló nemzet katonái egyébként végigrabolták, fosztogatták a hadjáratot, sőt számtalan nemi erőszakot is elkövettek. A német csapatokat emiatt különösen is kritizálták, mivel őket II. Vilmos császár szavai tüzelték. Az uralkodó azzal küldte csatába a német haderőt, hogy azok Európa a hun támadásokhoz hasonló leigázásának vethetnek véget Kínában. Ezt az utalást később az első és a második világháború során a brit propagandagépezet számtalanszor felhasználta, kigúnyolva vele a németeket.

Háborús jóvátétel

A császári bíróság végül 1901. szeptember 7-én kénytelen volt aláírni az úgynevezett Boxer Jegyzőkönyvet, ami egyebek mellett 450 millió tael ezüst (mai áron számolva 6,7 milliárd dollár) megfizetésére kötelezte. A 39 évre elnyújtott jóvá tétel, évi 4 százalékos kamattal 1940-re 14,6 milliárd dollárra, 982 millió taelre rúgott, amiből Kína 669 taelnyi ezüstöt, mintegy 10 milliárd dollárt törlesztett is, 1939-ig.