Már 1953-ban rés keletkezett a Vasfüggönyön

Mint megannyi lázadást és forradalmat, az 1953. június 16-án kirobbant kelet-német ellenállást is a regnáló politikai elit elhibázott döntései okozták. A II. világháború befejeztével a szövetséges hatalmak külön-külön befolyás alá vonták a vesztes országokat. Németországot, közelebbről Berlint a győztesek kétféle rendszer fennhatósága alá vonták: létrejött Nyugat- és Kelet-Berlin, megalakult a Német Szövetségi Köztársaság, illetve a Német Demokratikus Köztársaság.

Háromszázhatvanezer disszidens

Az egészen az 1990-es évekig a központi hatalmat birtokló Német Szocialista Párt 1952. júliusában éppen Kelt-Berlinben tartotta szokásos kongresszusát. Ezen Walter Ulbricht amellett érvelt, hogy a kommunizmus vívmányait fokozott ütemben kell átvennie az NDK-nak, s ezzel párhuzamosan az állam szerepét bővíteni kell. A főtitkár vakon hitt a sztálini modellben. A döntések következtében az ipar 80 százalékát 1952-re államosították. A kommunista vezető nem törődött a helyi adottságokkal: minden erejével a nehézipar fejlesztése mellet kardoskodott, miközben figyelmen kívül hagyta az egyre fokozódó költségeket. A meghatározott célok elérésének érdekében az ipar lassan több selejtet termelt, mint felhasználható terméket. A sztálini modell kritika nélküli átvételének egy másik következménye az lett, hogy az úgynevezett polgári családok gyermekeit szisztematikusan kizárták a felsőoktatásból. Az erőszakos politizálás következménye – a fokozódó elégedetlenség mellett – az lett, hogy 1952. és 1953. között mintegy 360 ezren disszidáltak az NDK-ból.

A gyorsított szovjetizálás miatt nem csupán az ipar szereplői szenvedtek. A döntés értelmében a 14 régióból ötben, s Kelet-Berlinben úgymond rohamot indítottak a kisvállalkozások, kereskedők és a parasztok ellen. Õk különféle koholt vádak alapján veszítették el a függetlenségüket. A döntés hátterében az ország katasztrofális gazdasági helyzete állt. Ugyanakkor a végrehajtása semmit sem lendített a polgárok életminőségén. Ugyanis – szovjet nyomásra – a hazai össztermék 11 százalékát katonai kiadásokra fordította az NDK. A II. világháború után megítélt jóvátétellel együtt a költségvetés mintegy 20 százalékát emésztették el olyan kiadások, melyek nemhogy növelték, de inkább rontották a lakosok közérzetét. Ráadásul a drasztikus iparosítás következtében mezőgazdaság, az élelmiszeripar és az egyéb fogyasztási cikkek piaca beszűkült. A gazdasági helyzet olyannyira rossz volt, hogy az elektromos áramot a gyárakban és a középületekben a sötétedéskor minden nap kikapcsolták.

Romló életszínvonal

A gazdasági helyzetet tovább rontotta a már említette igen nagyszámú kivándorlás. Ugyanakkor a politikai helyzetet tovább bonyolította az NDK-ban letartóztatott nagyszámú politikai fogoly. Sőt. Egy protestáns szervezet: a Fiatalok Közössége (Junge Gemeinde) színrelépése is nehezítette a központi hatalom helyzetét. Miközben magát a szerveződést illegálisnak minősítették a hatóságok, azt azonban tévesen mérték fel, hogy ebben mekkora szerepe volt az egyháznak. Ebből a téves felfogásból kiindulva viszont rossz döntéseket hozott a hatalom. Fiatal lelkészeket küldött börtönbe, az egyházi üdülőket a szabad Német Ifjúság, a központi szocialista ifjúsági mozgalom kezére adott. Azokat a továbbtanulás előtt álló fiatalokat pedig, akik valamilyen szinten kötődtek az egyházhoz elutasították a főiskolák és egyetemek. Ilyen bonyolult gazdasági és politikai keretek között a párt újabb rossz döntést hozott.

Ugyanis a rezsim meghirdette a „több munkáért ugyanannyi bért" programját, amit gyakorlatilag provokációként éltek meg a kelet-németek, hiszen az amúgy is nehéz körülmények között az életszínvonal elképesztő romlásához vezetett volna. A Központi Bizottság tervei szerint a gazdasági nehézségeket ugyanis azzal vészelte volna át az ország, hogy mintegy 10 százalékkal kell növelni a termelékenységet, miközben az adók és az árak is jelentősen nőnek. A Minisztere Tanácsa a május 13-ai döntést május 28-án hagyta jóvá. Már ekkor érezhetőek voltak kisebb-nagyobb lázongások a kelet-német lakosok körében. Olyannyira, hogy Georgij Malenkov, aki Joszip Viszarjonovics Sztálin közvetlen munkatársaként örökölte annak hatalmát egy rövid időre, magához kérette Walter Ulbrichtot azzal, hogy ha a német politikai vezetés nem lép közbe, akkor katasztrófa fenyeget az NDK-ban.

Négyszázezer tüntető

1953. június 16-án az elégedetlenség lángjai a kelet-berlini építőmunkások körében csaptak egyre magasabbra. Ugyanis mintegy 60-80 munkás lépett sztrájkba azután, hogy a főnökük bejelentette, hogy nem hajlandó kifizetni a bérüket, ha nem teljesítik a felemelt munkaegységet. A kezdeti tiltakozók száma gyorsan nőtt, s másnapra, június 17-re általános sztrájkot és tiltakozást hirdettek meg. A mozgalom kiszélesedését az is elősegíthette, hogy az amerikai megszállási zóna hivatalos rádiója idejekorán hírt adott az építőmunkások akciójáról és a formálódó tüntetésről. Annak ellenére jelentős hatást válthatott ki a csatorna, hogy hivatalosan tilos volt hallgatni az NDK-ban. Június 17-én hajnalban mintegy 400 ezer ember gyűlt össze Kelet-Berlinben.

Õhozzájuk csatlakoztak számos vidéki városban, legalább egy rövid ideig tartó sztrájkkal. Összesen 272 városban, városkában törtek ki kisebb nagyobb zavargások, miközben 600 üzemben szüntették be a munkát. A kezdeti követeléseket – melyek az eredeti munkaegységek visszaállítását tartalmazta – egyre inkább felváltották a politikai követelések. A Német Szocialista Párt funkcionáriusai kisebb-nagyobb csoportokban igyekeztek a tüntetőket meggyőzni arról, hogy tegyenek le követeléseikről. Még akkor is folytatták a kilátástalan vitát, amikor az utcán demonstrálók egyértelműen a hatalom azonnali távozását követelték az utcán lévők. A német kormány ekkor döntött úgy, hogy akár erőszakkal is véget vet a megmozdulásnak, s ehhez a Szovjetunió segítségét kérte.

Ismeretlen áldozatok

A felkelés leverésére 16 szovjet hadosztály érkezett. A szovjet csapatokat mintegy 20 ezer fő alkotta, hozzájuk csatlakozott még mintegy 8000 főnyi német rendőri erő. A legnagyobb ütközet a Hárs körúton, az Unter den Lindenen bontakozott ki. A Brandenburgi kapu és az Marx-Engels tér közötti úton a szovjet katonák és a német rendőrök tüzet nyitottak a tüntetőkre. A Potsdam tér környékén pedig a német rendfenntartó erők tüzeltek a tömegre. A mai napig nem tudni pontosan, hogy ezekben az ütközetekben hányan vesztették életüket. Az ismert áldozatok száma ötvenöt. Más becslések szerint legalább 125-en vesztették életüket. A nyugat-német hatóságok még ennél is magasabbra teszik a halálos áldozatok számát. Az 1991-ben megszűnt Német Kapcsolatok Minisztériuma például 1966-ban 383-ra becsülte az áldozatok számát.

A nyugat-német hivatal a halottak között 116 szocialista párti funkcionáriust is feltételezett. A statáriális katonai bíróság, majd később a polgári igazságszolgáltatás százhat embert ítélt halálra. Közel 1900-an sebesültek meg az összecsapásokban. A megtorlás részeként 5100 embert tartóztattak le. Közülük ezerkétszázat összesen 6000 év büntetőtáborra ítéltek. A nyugat-német hatóságok azt is állították, hogy 17, vagy 18 szovjet katonát később kivégeztek, mert nem voltak hajlandóak a tüntetőkre lőni, ám ezt a későbbi, 1990-es kutatások nem igazolták. A helyzet csak június 19-re normalizálódott. A felkelés emlékére Nyugat-Németország június 17-ét nemzeti ünnepnek, a német egység ünnepének nyilvánította. Igaz az az emléknap később október 3-ra, a német újjáegyesítés hivatalos napjára módosult. Az 1953-as események emlékére A Brandenburgi kapu és az Unter den Linden között húzódó sugárutat Június 17-e útnak keresztelték át.