„Az volt a cél, hogy minél többen haljunk meg”

Ahogy beléptünk Önhöz, rögtön feltűnt, hogy mindig mosolyog, hogy sugárzik Önből az élet és az emberek szeretete, holott a vészkorszak rettenete biztos nem múlt el nyomtalanul.

Elmesélnék egy rövid történetet. Sok-sok évvel ezelőtt beállított hozzám egy külföldre szakadt hazánkfia azzal, hogy Dachau és Szentendre között művészeti kapcsolat létesült. A Vígadó galériájában német és magyar művészek közösen tartottak kiállítást, és arra akartak felkérni, hogy én nyissam meg. Azt válaszoltam, hogy én amúgy sem szoktam kiállításokon megnyitóbeszédet mondani, de ezt különösképpen nem nyitnám meg. Kérdezte, hogy miért, de én nem részleteztem különösebben az okokat. Még aznap este a feleségével eljött hozzám, és továbbra is kérlelt, hogy vállaljam el a felkérést. Odaadtam neki egy rövid visszaemlékezést. Amikor elolvasta, feleségével együtt nagyon megilletődött és azt mondta: megért engem, de az emlékiratokat elkérte. Az anyag a hatvanas évek elejéről származott, amikor a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságánál egy titkárnő lediktáltatta a történetemet. A titkárnő úgy vélte: egy fiatal túlélőnek el kell mondania különleges sorsát.

Tudom, hogy nehéz mesélnie róla, de biztos, hogy kevesen, egyre kevesebben ismerik ezt a kort, pedig fontos, hogy ne vesszenek el a személyes sorsok.

Tizenhat éves gyerek voltam, amikor 1944-ben elindultam Németországba a „nagy tanulmányútra". Hajdúböszörményben születtem, de tizenkét éves koromig Sárrétudvariban éltem. Nagyapám ebben a helységben volt hitoktató, néptanító, aki az egész falut tanította. Egy későbbi szoboravatómon Székelyhidi Ágoston úgy jellemezte őt, hogy Cséri Lajos nagyapja olyan volt Sárrétudvariban, mint ahogy azt Gárdonyi Géza megírta A falu lámpása című művében. Ebben a falusi környezetben jártam a református elemi iskolába, ahol hittant is tanultam. A családunkban és a környezetemben soha nem volt megkülönböztetés. Tizenkét évesen kerültem el Szentesre a rokonaimhoz, hogy továbbtanuljak. Innen már nem tudtam hazamenni, mert már korlátozták a szabadságjogainkat. Apám 1940-ben vonult be munkaszolgálatra. Édesanyám Sárrétudvariban maradt, apám 1942-ben halt meg a munkaszolgálat közben szerzett betegségében, valószínűleg tbc-ben. Nagyon szegények voltunk, s édesapámnak nem volt kellő téli ruhája. Hajdúhadházon ráadásul olyan szörnyű körülmények uralkodtak, hogy a vágóhídon a betonra fektették a munkaszolgálatosokat. Hárman voltunk testvérek, és hárman háromfelé kerültünk. Bátyám a faluban koszt-kvártély fejében egy kovácsmesternél tanult, a kishúgomat a nagyanyánk nevelte.

Az egész családját üldözték?

Igen, mindannyiunkat üldözték a származása miatt. A családom tagjai vegyesházasságokban éltek. Ez a meglévő rokonaimnál a mai napig a legtermészetesebb. Nálunk soha nem volt megkülönböztetés aszerint, hogy valaki zsidó, keresztény, katolikus vagy református. Szüleim zsidó vallásúak voltak, de nagyapám apja 1848-ban Kossuth katonája volt. Nagybátyáim az első világháborúban a fronton harcoltak, és nem egy számos kitüntetést is szereztek: kisezüstöt, nagyezüstöt, Károly-csapatkeresztet egyaránt. Ugyanabban a korban kivételezettek lettek volna, de egyikük sem tagadta meg a családját. Megölték anyámat, a hatéves kishúgomat, nagyapámat, nagyanyámat, számos hozzátartozómat. Összeszámolni sem tudom hány rokonomat gyilkolták meg azért, mert nem árják, hanem zsidó származásúak voltak. A család mindig fontos volt, sosem merült fel, hogy egyikünk is megtagadja származását. Bátyám úgy nézett ki, mint egy daliás alföldi kovácslegény. Püspökladányban mindaddig patkolta Horthy Miklós hadseregének lovait, míg az oroszok nem közeledtek. Akkor felhozták őket Budapestre, munkaszolgálatra. A keretlegény megkérdezte tőle, hogy mit keres itt? Õ elmondta, hogy a származása miatt hívták be munkaszolgálatra. Az őr azt válaszolta, hogy lépjen le. Azt válaszolta, hogy nem teheti, mert a törvényt nem lehet megszegni. Hála istennek, életben maradt, később mezőgazdasági szakember lett.

Eszerint a családi összetartozás mellett a becsület is fontos volt Önöknek.

Nagyapám erdélyi volt: Nagyváradon született, Kolozsváron végezte el a tanítóképzőt. Nagyapámat, nagyanyámat, a családomat és minket is tisztességre, becsületre és arra neveltek, hogy ne szegjük meg a törvényt. Csak egy példa. Harmadik elemista voltam, amikor egy március 15-ei ünnepségen az iskola udvarán ünneplőben felsorakoztunk. Nagyapám is eljött, mert én szavaltam. Hazaérve nagyapám, aki igen szigorú ember volt magához intett és azt mondta: nagyon szépen mondtad a verset, de tanuld meg: mikor a Himnuszt, vagy a Szózatot énekeljük, akkor vigyázzban kell állni, és a középső ujjadnak a nadrág varrásán kell lennie. Nem szabad mozogni, de te mozogtál. Minket ebben a szellemben neveltek.

Önnel mi történt?

Ez volt a túlélés egyetlen lehetősége?

Bizonyos értelemben igen. A különböző német gyárak ugyanis innen kértek rabokat, kényszermunkásokat. Borzalmas állapotok voltak. Én egy ötszáz fős transzporttal kerültem Dachauba. Ez volt az Adolf Hitler által létesített első koncentrációs tábor, ahova először németek; kommunisták, szociáldemokraták kerültek. Később érkeztek ide más nemzetiségű foglyok is. Dachau olyan volt, mint egy gyárváros, melynek területén különböző üzemek voltak. Innen egy ötezer főt számláló kis lágerbe vittek át. Ez már isteni dolog volt. Itt kaptunk ugyanis egy alumíniumkanalat, egy csajkát, két pokrócot, alattunk pedig egy kis forgács volt. Auschwitzban a betonon feküdtünk, az eső minden nap esett, mi pedig a szürke-fekete csíkos, vizes rabruhánkban háltunk. A „kislágerből" jártunk ki dolgozni. Én a Moll-erdőbe kerültem, ahol egy nagy építkezési vállalat működött. Az úgynevezett cementkommandó tagjaként egy földalatti repülőgépgyárat építettünk. Nem könnyítették meg a dolgunkat. A negyvenkilós cementzsákot a vállunkon, a nyakunkban kellett egy csigalépcsőn a sokméteres mélységbe cipelnünk. Ahogy haladtunk egyre mélyebbre, egy csoport zsaluzott előttünk. Csúszdát nem építettek, mert az volt a cél, hogy minél hamarabb, minél többen haljunk meg.

1944 közepe-vége felé azért már látható volt, hogy a náci Németország nem tud sokáig ellenállni a szövetséges túlerőnek.

Amikor már közeledtek az oroszok és ezzel a háború vége, Himmler kiadta a parancsot, hogy meg kell szüntetni a koncentrációs táborokat, a nyomokat pedig el kell tüntetni. Ekkor számolták fel a mi lágerünket is. Tizenegy hónap alatt az ötszáz fős transzportunkból már csak huszonegyen voltunk meg. A többiek mind elpusztultak. Gyalogmenetben újra elvittek minket Dachauba. Ekkor már nagyon nagy káosz uralkodott el a katonákon. Dachauban akkora tömeg volt, hogy nem tudtak minket fogadni. Így az Alach-Dachau mellett lévő hatalmas lágerbe kerültünk. Egy-egy hangárban egymás hegyén hátán több ezer embert helyeztek el. Itt szabadítottak fel minket az amerikaiak. Ekkor harmincnyolc kiló voltam. El se akartuk hinni, hogy túléltük, hogy felszabadultunk, mert előtte napokig bombáztak minket a németek, hogy végleg eltöröljék a nyomokat. 1945. május elsején vonultak be az amerikaiak. Ekkor hallottam először az Internacionáléról, a nemzetközi munkásmozgalomról, a munka ünnepéről, hiszen mint mondtam, Dachau politikai láger volt, ahol akkor már a németek mellett oroszok, lengyelek, hadifoglyok: franciák, hollandok is voltak.

Volt különbség a bánásmódban aszerint, hogy valakit a politikai nézetei vagy származása hurcoltak el?

A legrosszabbul, a legkegyetlenebbül az oroszokkal bántak, ők viszont mintha vasból lettek volna. Nekünk egyszer egy hónapban, egy vasárnap szabadnapunk volt. Az oroszoknak soha egy perc szabadidejük nem volt. A sokféle náció között egyébként az oroszok voltak az egyedüliek, akik megtagadták a munkát. A megtorlás nem is maradt el, elképesztő kegyetlenséggel bántak az engedetlenekkel: rájuk uszították a borjúnyi farkaskutyákat, gumibottal és bikacsökkel verték őket. Amikor felszabadultunk, sokáig csak félve mentem az utcán, mert kerestem a kutyákat, ha ugyanis kiléptünk a sorból, akkor is ránk uszították azokat. Miután felszabadítottak az amerikaiak, rögtön kezelésbe vettek minket. Én kuriózumnak számítottam.

Hogyhogy?

Magas, vékony, de szívós fiatalember voltam. Május elsején már reggel mindenféle nyelven kiabálták, hogy „kamerád, kamerád, még egy kicsit tartsatok ki, mert itt a szabadság". Láttuk, hogy az őrtornyokból eltűntek a német katonák. Megnyugodtunk, hogy tényleg felszabadultunk. Igaz, majd’ meghaltunk az éhségtől. Egy pokrócot vehettünk magunkhoz, de nem lehetett az ajtón kimennünk. Becsapódott egy hatalmas német bomba. Nem tudtam mást tenni, mint a fejemre húztam a pokrócot és fohászkodtam. Bedőlt a hangár téglafala, akit eltalált, az ott halt meg. Amikor felvillant a robbanás, megjelent lelki szemeim előtt az édesapám. Azt mondta: kisfiam, vigyázok rád.

Hogyan kerültek vissza Magyarországra?

Ez is érdekes történet. Különböző helyekre vittek minket. Hitlerjugend telepeket alakítottak át szanatóriumokká, ahol rendes orvosi ellátást kaptunk. Nekem például az összes ujjam elfagyott. Az a német orvos, akit arra kényszerítettek, hogy kezeljen minket, azt mondta, hogy le kell amputálni az ujjaimat. Kétségbe estem és könyörögtem, hogy ne tegyék. Egy amerikai orvos könyörült meg rajtam, és az akkoriban rendszeresen használt penicillinnel kezelték az ujjaim. Amikor már gyógyulgattam, hivatott az amerikai parancsnok. Az íróasztalán egy csomó fénykép volt, és azt mondta, hogy válasszak. Kiderült, hogy gyermektelen kanadai és amerikai házaspárok akartak örökbe fogadni kiskorúakat. Nekem is felajánlotta ezt a parancsnok, hiszen csak tizenhét éves voltam. Azt feleltem, hogy én haza akarok menni. Õ csak erősködött és jóformán minden nap magához hívatott, hogy meggondoltam-e magam. Én egyre azt feleltem, hogy haza akarok menni, mert ez az én hazám. Erre azt felelte: ne is számítsak arra, hogy nagyszüleimet, édesanyámat megtalálom, mert már nem élnek, Budapest romokban hever. Mondtam neki, hogy az én édesanyám még olyan fiatal, alig negyvennégy éves, és azt hiszem, még él és hazajön. Sajnos neki volt igaza. Minden náció, még az erdélyi magyarok is hamarabb hazakerültek, mint mi. A csatlósállam magyarjait a végére hagyták a felszabadítók. Kezdtem kétségbe esni és elmentem az úgynevezett román irodába, ahol egyébként mindenki magyar volt. Mondtam, hogy én ugyan nem, de a nagyapám erdélyi. Megkérdezték, ki az. Mondtam a nevét. Sosem felejtem el: az egyik ottani ember azt mondta: “a tanító bácsi? Engem tanított." Így vettek fel rögtön egy romániai transzportba és azokkal jöttem haza. Mindenki kapott egy pakkot, amiben cigaretta is volt. A cigaretta volt a legjobb valuta. Horthy Miklós öccse ott ajánlgatta a Napóleon-aranyakat cigarettáért. Tőle kaptam az én adagomért cserébe száz pengőt. Azt gondoltam, hogy milyen gazdag vagyok. Dédelgettem, vigyáztam rá. A határon egy asszony újságpapírból árult szőlőt. Kérdeztem, mennyibe kerül. Mondta, hogy száz pengő. Így oda lett a nagy gazdagságom. Így érkeztem vissza Szentesre.

Mi történt aztán?

A városban a rokonaimnak volt egy kis bőrdíszműves üzlete. Ott a háziasszony vett magához, aki két barátommal volt özvegy. Néha segítettem a két fiúnak tanulni. Itt újra kikerekedtem. Velük egyébként egy vagonban utaztunk. Sokan nem is értik még nemzetközi konferenciákon sem, hogy miért nem álltunk ellen. Mindig elmesélem, hogy volt egy lágertestvérem, akinek az apját kétszer is elvitték munkaszolgálatra. A gettóból minden tizennyolc és hatvan év közötti embernek be kellett vonulnia kényszermunkára. Csak a gyerekek és az aggastyánok maradtak otthon. Õk pedig puszta kézzel nem sokat tehettek. Ráadásul minket becsületességre neveltek, és azt hittük, hogy a kormányzó megvéd majd bennünket, mert magyarok vagyunk. De nem védett meg minket.

Nem biztos, hogy jó a kérdés, de nem származott-e valamiféle hátránya a történtek után? Hiszen mégiscsak a származása miatt vitték el és amerikaiak szabadították fel.

Előnyöm sosem volt a történtekből. Hátrányom annyi, hogy sokszor megkértek, hogy az önéletrajzomból hagyjam ki ezt a „kirándulást". Ezt leszámítva más megkülönböztetésem nem volt. Később megtudtam, hogy Hódmezővásárhelyen élő bátyám feleségével és három lányával Ausztriába került. Nekik könnyebb soruk volt. Együtt hagyták a családot, megtarthatták a ruháikat, kis motyójukat is meghagyták. Persze ők is nehéz munkát végeztek: egy erdőkitermelésen dolgoztak. Jómagam a Szentesen eltöltött idő után anyám bátyjához kerültem. Már Pesten megmondták, hogy eszembe ne jusson Sárrétudvariba mennem, mert a házunkból semmi nem maradt. Nagybátyám azt szerette volna, ha végképp velük maradok. Kereskedőt akart belőlem nevelni, de én Pestre akartam menni, hogy tanuljak. Egy teherautó tetején utaztam fel Budapestre. Két dolgot tudtam, hogy felvételi van a képzőművészeti főiskolán és hogy az unokabátyám itt él a Molnár utcában. A Soroksári úton leraktak, sok jó ember útba igazított és megtaláltam az utcát, de a házszámot nem tudtam. Minden utcabeli nő nagyságos asszonynak tűnt: vörös köröm, cigaretta. Tőlük kérdezgettem, hogy nem tudják-e, hol lakik Kádár Viktor orvostanhallgató. Végül megtaláltam. Együtt elmentünk a főiskolára. A tisztviselőnő elkérte a papírjaimat és egyre csak beszéltetett. Végül kiderült, hogy az ő édesanyja is Hajdú-Bihar megyei volt és megörült a tájszólásomnak.

Hozzásegítette a művészet, hogy mindezeket a szörnyűségeket feldolgozza?

Olyan sérülés volt mindez, akkora trauma, annyira absztrakt, hogy reális eszközökkel nem lehet feldolgozni. A művészi munkásságomban éppen ezért nagyon ritkán jelenik meg. Készítettem egy tervet egy holokauszt-emlékműnek. Ez a krematórium kéményét, a belőle felcsapó lángot és füstöt ábrázolta. Nem lehet figurálisan megmutatni ezeket a dolgokat. Nagyszüleimnek, szüleimnek, testvéreimnek, rokonaimnak is elvont emléket állítottam egy kisméretű szoborban, amin a szöveg mellett a zsidó törzsek jelei vannak. A koncentrációs táborok felszabadítására készült emlékérmen sincsenek elkülönült emberek: a drótkerítés mögött csak stilizált, arctalan tömeg van, a rabszámom, az 58653 mellett. Egy kiváló embert azért arccal is megörökítettem: Kolbe atyát, aki szintén Auschwitz-Birkenauban volt. A lengyel pap kicserélte magát egy olyan zsidó honfitársára, akinek két gyermeke és családja volt. Õ megmaradt, míg Kolbe atyát kivégezték.

Jó, hogy ezt megemlítette. Meg lehetett maradni embernek mindebben az embertelenségben?

Volt példa emberségre is, de azért mindenki a megmaradásért küzdött és boldog volt, ha csak egy almacsutkát is fel tudott venni a földről. Elmesélek egy esetet. Napi tizenkét órát dolgoztunk nappal, vagy éjjel. Amikor a nappalos műszakból mentünk vissza a lágerbe, akkor a kapun belül, az árammal telített szögesdrótok között mindenkinek le kellett tolnia a nadrágját, hogy lássák, milyen vastag a combja. Ebből állapították meg, hogy még van-e ereje dolgozni. Akit ott félreállítottak, az már másnap ment a megsemmisítő lágerbe. Miután ez megtörtént, sorba álltunk az ételért: öt deci meleg vízért, amiben egy krumpli volt, egy kis csalán, egy kis káposzta. Egy barakk tövében egy idős rab kanalazta a löttyöt. Megismertem a hangját. A sárrétudvari malomtulajdonos volt, Berger bácsi. Alig vártam, hogy megkapjam az ételt. Szaladtam oda hozzá, először nem ismert meg, majd mondtam a nevem. Nagyon megörültünk egymásnak. Más-más munkakommandóban dolgoztunk. Csak azért, hogy valaki legyen nekem is, hogy tartozhassak valakihez, én, a kisgyerek elintéztem, hogy másnap már abban a csoportban jött dolgozni, amiben én is dolgoztam. A meggyötört embernek cementeszsákokból csináltam egy kis zugot, ahova beültettem, és az ő munkáját is én végeztem el. Sajnos nem jött vissza.

Sem akkor, sem később nem fordult meg a fejében, hogy mindezek a szörnyűségek, megaláztatások bosszúért kiáltanak? Számomra már az is csoda, hogy a történtek után ekkora szeretettel fordul az emberek felé.

Soha, de soha. Olyannyira nem, hogy még egy történetet elmesélek. Amikor felszabadultunk és átkerültünk a „szanatóriumba", ahol ugyan még mindig tízen voltunk egy szobában, de orvosi felügyelet alatt, egyszer kimentem a vécére. A helyiséget éppen egy idős, ősz hajú Wehrmacht-egyenruhás tiszt takarította. Rám nézett a kék szemével, az ősz hajával, s a szívem elkezdett hevesebben verni, mert az jutott eszembe, hogy mennyire hasonlít az édesapámra. Azt mondta németül, hogy éhes. Visszamentem a szobánkba, összeöntöttem neki egy csajkába tejbegrízt és kivittem neki. Egy lengyel fogoly észrevette, majdnem megölt érte. Azért meséltem el mindezt, mert akkor frissen sem, és később sem volt bennem semmiféle bosszúvágy vagy düh. Jó barátaim vannak a németek között is. Sosem tettem különbséget senki között származása vagy vallása szerint. Nekem mindig az volt a fontos, hogy ember legyen.