Belépő a NATO-ba

A megjelenteket Szűcs Pál ezredes, az alakulat parancsnoka köszöntötte. Kiemelte, hogy az elmúlt hatvan évben a légi információk gyűjtése és feldolgozása az 1940-es évek végén kiépített légtérfigyelő őrsöktől, a félautomatikus VP rendszereken keresztül a tíz évvel ezelőtt szolgálatba állított ASOC rendszerig hatalmas fejlődésen ment keresztül. Ma már a szervezet biztosítani tudja, hogy a légi helyzetről szóló információk a felderítés pillanatában megjelennek a döntéshozók előtt.

Dr. Kurucz István nyugállományú ezredes előadást tartott az ASOC telepítésének előzményeiről és a kezdetekről. A rendszerváltást követően nyilvánvalóvá vált, hogy a volt szocialista országok új katonapolitikai helyzetbe kerültek. A térségben a légtérellenőrzést önállóan végezték, megszűnt az együttműködés a repülőeszközök felderítésében. Biztonsági szakértők ezért azt szorgalmazták, hogy a nyugat és az Oroszország közötti részben biztonsági zónát kell létrehozni. Ezért a közép-európai térségbe olyan rendszert kellett kiépíteni, amely képes arra, hogy a zónában tevékenykedő repülő eszközök adatai feldolgozza és az adatokat a megfelelő helyre továbbítsa. Ezt az érdeket ismerte fel a NATO akkor, amikor párbeszédet kezdeményezett a civil-katonai légtér harmonizálásról. A tárgyalások következménye lett 1994. január 12-e, amikor az Egyesült Államok akkori elnöke, Bill Clinton javaslatára a kongresszus 40 millió dollárt adott segélyként a keleti térség országainak, a légtérellenőrzés megszervezésére. A NATO feltételként szabta meg azt, hogy a programban résztvevőknek először rendbe kellett tenniük a saját, nemzeti felderítő rendszerüket. Több elképzelés volt a fejlesztést illetően, de magyar katonai vezetésnek sikerült elérnie, hogy végig vigyék az ASOC programot. Ma mindez nagyon egyszerűen hangzik, de ezt az egyezséget sok egyeztetés és szakmai vita előzte meg. Végül az elfogadott fejlesztés lényegében azt jelentette, hogy a programban részt vevőknek rendelkezniük kell digitalizált radarokkal és az ehhez kapcsolódó továbbító rendszerekkel.

1997. május 29-én került sor az ASOC tender eredményhirdetésére, melyet a Lockheed-Martin csoport nyert el. Ettől kezdve felgyorsultak az események és Magyarországon már júliusban megtörtént az első helyszíni szemle. Ezt követték a technikai tesztek, amelyek kezdetben nem minden esetben hoztak biztató eredményt. Ennek ellenére a fejlesztések úgy alakultak, hogy 1998. augusztus 24-én Veszprémben elindulhatott a kezelő állomány helyszíni kiképzése. A mérnökök a vállalt határidőre, jó minőségben telepítették a rendszert. Kurucz ezredes külön kiemelte, hogy ebben a fejlesztésben és üzemeltetésben csak is kizárólag NATO források vannak. A fejlesztés tovább folytatódik, többek között azért is, mert Horvátország NATO-hoz csatlakozásával egy új együttműködési feladatot kell megoldaniuk.

Zentai László alezredes, parancsnokhelyettes kiemelte, hogy az ASOC belépésével centralizálásra került a légtérellenőrzés, a harcirányítás és a harcvezetés. Az új rendszert üzemeltető állomány elsajátította és mára el is látja  NATO elvárásait a légtérellenőrzésben. A kezdetek nehezek voltak, a szolgálatot teljesítő állomány egy része Németországban kapott felkészítést és nagyon sok olyan fogalommal kellett megismerniük, ami a magyar katonai szótárakban addig ismeretlenek voltak. Az eltelt időszakban már két NATO ellenőrzést kapott a rendszer és mind a két estben „jól megfelelt" értékelést szereztek és összességében megkapták a „feladatképes minősítést", ami nem kis eredmény ilyen rövid idő alatt.

Fekete László ezredes, főiskolai tanár a távadat-feldolgozó rendszerekről tartott előadást. Kiemelte, hogy a légtérellenőrzés nem csak háborús feladat, mert az országoknak békeidőben is állandóan biztosítaniuk kell a légtérellenőrzést. Kihangsúlyozta, hogy ez elsődlegesen nemzeti és másodsorban szövetségesi feladat. Ehhez kapcsolódva elmondta, hogy sajnálja azt, amikor a média a telepítések kapcsán állandóan NATO radarokról beszél, holott ezek a radarok elsősorban a magyar légtér szuverenitásának a biztosítékai. A légtérfelderítés alapvető eszköze a lokátor és a lokátorokból kialakított rendszerek. Egy légtérfelderítő rendszert többféle paraméter jellemez, ezek általában a minőséget mutatják meg a felderítés és a pályakövetés megbízhatóságában.

Az ASOC 1999-es rendszerbe állítása azt jelentette, hogy a régi hagyományos tervtáblás információ-továbbítást meg lehetett szüntetni, ami egy hatalmas minőségi előrelépés volt a légtérellenőrzésben. A hagyományos rendszerben egyoldalú kapcsolat volt a felderítő eszközök (a különböző radarok) és az irányító központok között. Ez a rendszer viszont igényli a kétoldalú kapcsolatot. A központban lévők, a légi információk mellett, többek között adatokat kapnak a radar állapotáról és a központból tudják irányítani a radar üzemmódját. A központban szolgálatot teljesítőnek ezért tisztában kell lenni a radar működési paramétereivel és az irányítónak ki kell tudnia választani azt az optimális üzemmódot, ami az adott magasságú, az esetlegesen manőverező célról a legjobb felderítést biztosítja. Igen jelentős magyar mérnöki munka volt az ASOC rendszer telepítése és beindítása. Többek között a hazánkban rendszeresített szovjet lokátorok analóg jeleit kellett digitális adatokká átalakítani ahhoz, hogy a központ a felderítési adatokat értékelhesse.

Végezetül megállapították, hogy a folyamatos utánpótlás biztosítása érdekében a jövőben nagyon fontos feladat a műveleti központban szolgálatot teljesítők továbbképzési, felkészítési a rendszerének folyamatos fenntartása.

ASOC fotó: Tánczos Mihály