Bombazápor vezetett a világhódító olasz „darázs” megszületéséhez

Gregory Peck és Audrey Hepburn egy Vespán a Római vakáció című filmben

A franciák voltak az elsők

Az első robogót egy francia mérnök, bizonyos Georges Amédée Gauthier alkotta meg 1902-ben. Gauthier az „Autofauteuil”, azaz az autófotel nevet adta „gyermekének”. A jármű elnevezése találó volt, mert Gauthier az ülés helyébe egy mini karfával és háttámlával rendelkező, bárszékszerű ülőalkalmatosságot tervezett.

A francia kétkerekű csoda, amelynek külleme leginkább a legendás szocialista robogó, a Babetta és egy kerékpár fura elegyére emlékezteti a 21. századi szemlélődőt, nem aratott nagy sikert.

Egy továbbfejlesztett Autofauteuil 1908-ból. A motor már 490 köbcentis, de az ülés még az eredeti dizájnt követi.

A robogók először az angolszász országokban, az USA-ban és Nagy-Britanniában lettek igazán népszerűek az 1920-as és 30-as években.

Az első igazán forradalmi robogó, amelynek kialakítása és formája alapul szolgált a későbbi évtizedek típusainak, Nagy-Britanniában készült 1920-ban. Az Unibus nevű egyhengeres, kétütemű motorral felszerelt kétkerekű alumínium burkolata egy darabból készült.

Egy Motor Glide robogó az 1930-as évekből

Az 1930-as évek Amerikájában a Foster Salsbury által megálmodott Motor Glide robogók lettek hihetetlen népszerűek. Salsbury kétkerekű járgányai leginkább egy megerősített rollerre hasonlítottak, azzal a különbséggel, hogy az ülés a hátsó kerék fölé került, a robogót hajtó motort pedig az ülés alá helyezték.

Repülőből darázs

Amíg a tengerentúlon és Nagy-Britanniában dübörgött a robogók eladása, Itália hallgatott. A szűk olasz utcákon és a római sugárutakon a darázshangú robogók helyett autók és kerékpárok szelték az aszfaltot. Az első valamirevaló, robbanómotorral felszerelt olasz mini kétkerekűt Vittorio Belmondo alkotta meg torinói műhelyében 1939-ben. A Velta nevű robogó viszont nem nagyon érdekelte az olaszokat, Belmondo kevesebb, mint 100 darabot tudott legyártani belőle.

A legendás Vespák előállítója, a Piaggio cég az 1930-as évek derekáig a kétkerekű járműveken kívül már jó néhány dolgot gyártott, többek közt mozdonyokat, vasúti kerekeket, motoros hajókat, majd az első világháborúban belekezdett a repülőgépek gyártásába, amit a második világháború alatt is folytatott. Enrico Piaggio és bátyja, Armando Pisában és Pontederában fekvő üzemeit azonban a szövetségesek 1943 nyarán porrá bombázták.

Enrico Piaggio frissen gyártott Vespa robogókkal

A világháború végén Enrico Piaggio húzott egy merészet, és az égből leszállt a földre. Az olaszok mobilitás iránti fogékonyságát érzékelve egy, a néptömegek számára is könnyen elérhető járművel rukkolt elő. Megbízta Corradino D’Ascanio nevű repülőmérnökét, hogy tervezzen egy olcsó robogót az amerikai hadsereg ejtőernyősei által használt kicsi, de mégis kompakt katonai motor mintájára. D’Ascanio azonban nem nagyon szerette az általa koszosnak tartott motorkerékpárokat, amelyeket nézetei szerint nehéz volt megülni és karbantartani, így megpróbált minden olyan elemet nélkülözni az új konstrukcióból, amelyeket utált.

A mérnök kis méretű kerekekkel, egy jól párnázott kényelmes üléssel és elöl egy magas, pajzsszerű, a vezetőt a portól és a piszoktól védő homlokelemmel szerelte fel kétkerekű járművét. A robogó motorját a motorbiciklikre jellemző középső helyzetből a hátsó kerék mellett helyezte el, így az azt irányító személy nem a klasszikus lovagló ülésben helyezkedett el a járművön, hanem kényelmes ülő pozíciót vehetett fel, amely a szoknyát hordó hölgyeknek sem jelentett gondot.

D’Ascanio a sebességváltó kart a kormányra helyezte, a robogó elejére pedig nem teleszkópvillát tervezett, hanem a repülőgépgyártásban használatos levegőkaros kormányoszlopot, amely megkönnyítette a kerékcserét.

A robogó formája és annak hangja a darázsra (olaszul vespa) emlékeztette Enrico Piaggiót, aki végül a sárga-fekete csíkos rovarról nevezte a járművet, amelynek szabadalmát 1946. április 23-án regisztrálták az olasz ipari minisztériumban. Az „olasz csoda” ezzel zöld utat kapott.