Búcsúzunk Kővári Lászlótól
Szöveg: Trautmann Balázs | 2021. október 1. 8:15A legnehezebb feladat örökre elköszönni valakitől, akinek személyét, munkáját és segítségét teljesen természetesnek vettük. Mert az is volt: a szeptember 27-én elhunyt Kővári László egyszerűen velünk volt. Nem tudtam olyan pillanatban hívni az elmúlt másfél évtizedben, hogy ne vette volna fel a telefonját – persze amikor Ferihegyen mondjuk éppen kereket cserélt egy Boeing 737-esen, akkor inkább visszahívott. De a magyar katonai repülés kicsi, ugyanakkor elszánt csapatának minden tagja mindig számíthatott szakmai és lexikális tudására, örökösen vidám hangjára, színes történeteire, türelmére és segítőkészségére.
Az egykori Pestvidéki Gépgyárban, a híres „Pégében” dolgozó, így a keleti merev- és forgószárnyas technikákat az utolsó csavaralátétig pontosan ismerő szakember 1992-ben kapcsolódott be az akkori Top Gun magazin kicsiny, de elszánt szerkesztőségének életébe. Írásaival hamar népszerűséget és elismertséget vívott ki, hiszen nem csupán sajátos, egyéni stílusát, de az ízig-vérig repülőműszaki beállítottságból és élete utolsó munkanapjáig komolyan vett hivatástudatából fakadó ismereteit is megkedvelték az olvasók.
Ne feledjük el, ekkor még az internet szinte ismeretlen fogalom volt Magyarországon, sehol nem voltak még a Wikipedia inkább kevésbé, mintsem többé pontos oldalai az egyes repülőgép-típusokról. S nem voltak még meg azok az óriási, több százezer felvételt felvonultató, könnyen kereshető weboldalak sem, melyeken ma már szinte a világ összes katonai repülőgépének kiváló minőségű, színes fényképfelvétele megtalálható.
Mert Kővári László nem csupán írásairól, de a magazinokban, weblapokon publikált fényképeiről is hamar ismertté vált. Akit bizalmába fogadott (s ők sokan voltak, hiszen Laci nagyszívű és nagytudású emberként gyűjtötte maga köré az a repülés iránt őszintén érdeklődőket), az hallhatta a ma már legendás történeteket, amelyek a korán jelentkező fotózási szenvedély és a ’80-as években tomboló titkolódzás közötti problémákat mesélték el. Később, már Ferihegyen, kinn a betonon dolgozva százszámra készítette el azokat a képeket, amiket csak ő vett, ő vehetett észre. Mert nem csak dolgozni, hanem élni járt ki a repülőtérre. Mert csak az az ember szeretheti így a „vasak” mellett a természetet, a betoncsíkok között virágzó életet, akinek nem munkahelye, hanem szerelme a repülés. Kevesen tudtak úgy ürgét vagy a rájuk vadászó ragadozómadarakat fényképezni, mint ő. Könnyű neki, mert mindig ott volt kint…
Könnyű neki? A repülőműszakiak élete kőkemény munka, akár itthon, akár a távoli Oroszországban, ahol szintén volt szerencséje vigyázni arra, hogy a kezei közül csak a repülésre teljesen alkalmas, hibátlan gépek kerüljenek ki. Szenvedélyesen szeretett repülőnapokra, légiparádékra menni. Az olvasók legnagyobb szerencséjére, hiszen szakmai tudása, nyelvismerete és persze személyisége miatt minden kabintető megnyílt előtte és legyen szó pilótáról vagy műszakiról, esetleg lelkes menedzserről, mindenhonnan temérdek információval és persze fényképekkel tért haza. Ebből születtek aztán a Top Gun, majd az Aranysas jobbnál jobb helyszíni beszámolói. S persze ismerték őt és számítottak rá a magyar katonai pilóták is, akikkel Európa szinte minden pontján találkozhatott, s hozhatta haza jó hírüket. Szerencsére íráskedve, s fényképezőgépének szeretete is elkísérte őt egész életében. S maradt annak, akinek én is megismertem talán már 20 esztendeje: egy nagytudású szakembernek.
Bár a katonai repülés szeretete eltéphetetlen köteléket alakított ki kettőnk között is, bizony sok mindenben nem értettünk egyet. De tette ezt saját részéről egy olyasfajta eleganciával és humorral, mely igen könnyen lefegyverezte az embert bármelyik vérre menő szócsatában. Kiváló vitapartner is volt: talán ez lesz az, ami nekem – és szerintem még sokaknak – rettentően hiányozni fog.
Isten veled!
