Csatatérkutatás kezdődött Tápióbicskén

1849. április 4-én zajlott le a tavaszi hadjárat nyitányának tekinthető tápióbicskei ütközet. Milyen csapatmozgások határozták meg az ütközetet, illetve milyen erők vonultak fel a tápiósági faluban és környékén?

A tápióbicskei ütközet olyan összecsapás volt, amit senki nem tervezett. Sem a magyar, sem az osztrák fél. A tavaszi hadjárat haditervét 1849. március 31-én Egerben, illetve április 1-jén, Gyöngyösön dolgozták ki. Ez lényegében arra épült, hogy megpróbálták átkarolni, vagy akár bekeríteni a császári-királyi fősereg egy részét. A Hatvannál állomásozó 7. magyar hadtestnek, illetve a hadtest két hadosztályának jutott a feladat, hogy megpróbálja magára vonni a császári-királyi fősereg, illetve a fővezér, Windisch-Grätz herceg figyelmét, eközben pedig a többiek a Tápió mentén keresztül megpróbálnak valahol Gödöllő és Isaszeg környékén a császári erők oldalába kerülni. Erre a délnyugati, majd északnyugati irányú kerülőre három magyar hadtest indul el. Az első hadtestnek Klapka György – ekkor még ezredes – a vezetője, a harmadiknak Damjanich János tábornok. A második hadtestnek ekkor még nincs vezetője, mert csak a hatvani ütközetet követően fogják kinevezni az élére Aulich Lajos tábornokot. A fő és megkerülő oszlop célja, hogy minél észrevétlenebbül jussanak az ellenség oldalába Isaszegnél, illetve Gödöllő környékén. Április 4-én, Nagykátáról elindulva az első hadtest megérkezik Tápióbicske környékére. Ekkor még nem tudják, hogy a déli irányból, a Duna-Tisza közéről fölfelé vonuló Jellasics-hadtestnek két dandárja is éppen Tápióbicskére érkezett. Az egyik a Daniel Rastich ezredes vezette gyalogdandár, a másik a Leopold Sternberg vezette lovas dandár. Ezeket a császári csapatokat a magyar felderítés nem észleli, így Klapka elővédi dandárja felderítés nélkül nyomul be Tápióbicskére, ahol több horvát határőrzászlóaljat szállásoltak el. A határőrzászlóaljak azonnal puskatüzet zúdítanak a bevonuló alakulatokra, amelyek nagyon súlyos veszteségeket szenvednek. Amikor az első hadtest megfutamodik, a megérkező Görgei megpróbálja őket rendbe szedni, nem nagy sikerrel. Közben megérkezik Damjanich János tábornok is a 3. magyar hadtesttel, ennek köszönhetően először a Tápió hídját sikerült bevenni, majd Tápióbicskét is elfoglalják, az ellenséget északnyugati irányba űzve.

A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum régészei és kutatói megkezdték az ütközet helyszínének bejárását és régészeti feltárását. Milyen program részeként kezdődtek meg a munkálatok és milyen eredménye lehet egy csatatér feltárásának?

A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak már évek óta létezik egy csatatérkutatási programja, ennek Polgár Balázs régész kollégám a vezetője és fő szorgalmazója. A programban magyar történelmi csatatereket tárnak fel az országhatáron belül, illetve kívül. A feltárások során kerülhetnek elő olyan hátramaradt lőszermaradványok, elhullajtott használati eszközök, amelyek alapján jól meg lehet határozni az adott összecsapás dinamikáját, kiinduló állásait és egyes momentumait. A tápióbicskei ütközet esetében előnyt jelent, hogy a területet nem bolygatták meg. Az összecsapás helyszínéül szolgáló síkság napjainkban is nagyjából ugyanabban az állapotban van, mint 1849-ben. Mezőgazdasági munkák természetesen folytak a területen, de komolyabb földmunkával járó beavatkozások nem történtek, és a Tápió folyó is megvan még. E körülményeknek köszönhetően sokkal könnyebb ilyen jellegű kutatást folytatni, mint mondjuk Hatvannál, ahol óriási átalakulások történtek a város környékén. Ott nagyon nehezen lehet a mai tájra rávetíteni az egykori ütközet képét. A tápióbicskei ütközet mellett az isaszegi csata helyszínén is megkezdődtek a bejárások. Az itteni összecsapás helyszínéről is elmondható, hogy vannak olyan részei, amelyek jelentősen nem változtak 1849 óta. Segesváron már folytatott hasonló jellegű feltárást a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Akkor a Petőfi Irodalmi Múzeummal, illetve a helyi román múzeummal is együttműködtünk a kutatás során.

Milyen leletek felbukkanása remélhető egy ilyen kutatás és feltárás során?

Eltört fegyver, elhullott szurony, puskaalkatrész, valamint lőszerek, gyutacsmaradványok, gombok és felségjelzések is kerülhetnek elő. Viszonylag nagy a valószínűsége, hogy ami nem szerves anyagból készül, megmarad, vagy legalábbis valamennyi megmarad belőle. Az eddigi kutatási tapasztalatok alapján a fémből készült sapkarózsától kezdve a fémgombon, lőszermaradványokon, ágyúgolyókon, illetve repeszdarabokon keresztül számos lelet előkerülhet, amelyek mind segíthetnek az ütközet dinamikájának meghatározásában. Ha egy bizonyos lőszermaradványból egy területen nagyon sűrű a mintázat, akkor onnan ki lehet számolni – az adott lőfegyver ismert hatótávolságának segítségével – és meg lehet állapítani, hol állt fel például a magyar balszárny vagy éppen a derékhad.

Mielőtt megkezdődik egy ilyen kutatás, milyen forrásokra tudnak támaszkodni? Segíthetnek a korabeli visszaemlékezések, hadijelentések?

A tápióbicskei ütközet elég jól dokumentált összecsapás, és a tetejébe a kutatás abból a szempontból is szerencsés helyzetben van, hogy 2002-ben kiváló nagykátai magángyűjtő barátommal, Kucza Péterrel közösen összeállítottunk egy kötetet Szabadságharc a Tápió-vidéken címmel. Ebben gyakorlatilag az összes általam akkor ismert visszaemlékezés, napló, illetve a bécsi és a magyar Hadtörténeti Levéltárban fellelhető korabeli írásos anyag belekerült. Tehát kijelenthetjük: kevés ütközet dokumentációja van együtt ilyen teljességgel. Azóta jártam egy hosszabb kiküldetésben Bécsben is. Akkori kutatásom során előkerültek azok a hadijelentések is, amelyeket korábban nem találtam meg, ezek azonban alapvetően nem írták felül az eddigi ismereteinket. Természetesen szerencsés helyzet, hogy számos visszaemlékezés, napló segíti a munkát, azonban sok esetben tapasztaljuk, hogy minden domborzati elhelyezkedés, a kutatás szempontjából támpontnak tekinthető elem nem szerepel az írásokban. Így azokat mindig helyükön kell kezelnünk.