„Dédnagypapám öröksége arra kötelez, hogy a feladatot mindenképpen teljesítsem”

„Dédnagypapám, Szalontai Ferenc szakaszvezető az első világháború idején a 19. gyalogezredben szolgált. Önként jelentkezett frontszolgálatra. Három alkalommal is megsebesült, volt, hogy egy gránát repeszei borították be az arcát” – idézi fel a családi történetet Szalontai Boglárka, az Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett katonahős dédunokája. Hozzáteszi: a fájó és vérző sebek sosem tántorították el Szalontai Ferencet a feladat végrehajtásától, mindig, minden körülmények között teljesítette küldetését. Egy korabeli dokumentum sorai szerint: 1917. június 6-án egy rohamcsapat tagjaként halálmegvető bátorsággal küzdött, s még az ellenség szakadatlanul zúduló tüzérségi tüze sem tántoríthatta el az előre nyomulástól. Szalontai Ferenc és bajtársai kézigránátharc árán vetették meg lábukat az orosz állásokban, amely haditett hozzájárult a 19-esek aznap aratott fényes sikeréhez.

A harcok közepette szerzett sebesülései és érdemei elismerése miatt, akarata ellenére ugyan, de megtiltották neki a frontszolgálatot. A hadvezetés ugyanis úgy látta, hogy tapasztalataira nagy szüksége van a kiképzés alatt álló újoncoknak is, így a háború végéig, mint kiképző folytatta katonai pályafutását. A béke kihirdetését követően visszatért a háború előtti munkájához, a győri városházán dolgozott portásként, egészen nyugdíjazásáig.

A dédunoka beszámolója nem csak részletgazdag, de érezhetően büszkeséggel is teli, ami mögött nemcsak a családi kötelék húzódik meg, hanem az a tény is, hogy az idén 18 éves Szalontai Boglárka képzeletbeli névjegykártyája úgy teljes, ha hozzátesszük, hogy önkéntes területvédelmi tartalékos szakaszvezető, aki nem véletlenül éppen a győri 19. Szalontai Ferenc Területvédelmi Zászlóaljnál szolgál.

Boglárka saját bevallása szerint korábban sosem tervezett katonai pályára lépni, azonban a jövő nyáron esedékes érettségi közeledtével egyre többször figyelt fel szerződéses katona bátyja és szintén önkétes területvédelmi tartalékos édesapja történeteire, élménybeszámolóira. Az meg külön érdekesség, hogy édesapja  alapkiképzéséért Boglárka testvére felelt. A szakaszvezető eláruja: így született meg benne az elhatározás, hogy hogy ő maga is az egyenruhások kiszámítható, biztos és nem utolsó sorban izgalmas életét élje. „Látva apukám és bátyám lelkesedését, megihletett a katonalét, és mivel a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karán szeretnék továbbtanulni, édesapám is biztatott, hogy a tartalékos szolgálat egy jó előképzést és tapasztalatszerzést jelenthetne előtte” – mondja.

Bevallja azt is, hogy alig várta a 18. születésnapját, amelynek másnapján már kopogtatott is a győri toborzóiroda ajtaján. Mindez idén februárban történt, így – a különböző kiképzési modulok, valamint több kórházszolgálat teljesítése mellett - ő maga is részt vehetett a Magyar Honvédség történelmi pillanatának is mondható Moonstar 2021 kiképzési foglalkozáson, amelyen mintegy hétszáz önkéntes tartalékos bizonyította elszántságát és a haza védelme iránti elkötelezettségét. Az izgalmas és erőt próbáló kiképzések megerősítették a terveiben, érzi, hogy jó pályát választott, jó úton jár.

De mielőtt tovább szaladnánk, előbb még a legendás dédnagyapa eszmei örökségéről kérdezem az ifjú szakaszvezetőt. Bár sem testvére, sem Boglárka nem ismerhették dédnagyapjukat, nagypapájuk sokat mesélt katonahős édesapjáról. Tőle tudják, hogy Szalontai Ferenc a hétköznapokban is nagyon céltudatos, de egyben a családtagjaira is nagyon odafigyelő, gondoskodó ember volt. „Az, hogy dédnagyapám után nagypapám, édesapám, bátyám és én is katonák lettünk, úgy gondolom, hogy egy méltó folytatása,a családi tradíciónak. Arra pedig külön büszke vagyok, hogy az ő nevét viselő alakulatnál szolgálhatok” – teszi hozzá. Elárulja: egy dolog tehetné még telejsebbé az örölmét, ha az alakulat névválasztásáról nagypapája, az Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett Szalontai Ferenc szakaszvezető fia kézhez vehetne egy hivatalos okmányt. Mint mondja: ez egészen biztosan nagy örömöt és büszkeséget okozna számára.

Akaratlanul is felmerül a kérdés, mit jelent egy katonahős családi felmenő nevét viselő alakulatnál szolgálni? Szalontai Boglárka szakaszvezető bevallja: mindez valóban ad „egy kis pluszt”, mintha a dédnagyapja helytállása sarkallná őt is a kitartásra. „Mi, akik részt veszünk a kiképzésen, mind maximális erőbedobással és odafigyeléssel igyekszünk teljesíteni a kiadott feladatokat, de dédnagypapám »jelenléte« biztos, hogy ad némi plusz erőt ahhoz, hogy nehogy én legyek az, aki esetleg feladja, nem bírja, megáll. A feladatot mindenképpen teljesíteni kell. Talán ez dédnagypapám öröksége számomra” – jelenti ki.

A saját tapasztalatait felidézve örömmel meséli, hogy az előzetes elképzeléseihez képest nem sok mindenben volt más az első találkozás a katonaélettel. Ebben persze nagy előnyt jelentett számára, hogy édesapja és bátyja révén két forrásból is építkezhetett, készülhetett. Mint mondja: azóta is rendkívül izgalmasak a vasárnapi ebéd feletti élménybeszámolók, amelyeket egyedül édesanyja hallgat félig-meddig kívülállóként, bár Boglárka igyekszik időről időre súgni neki, beavatva őt a szakzsargonba. Sejtése szerint édesanyja már annyi történetet hallhatott, hogy talán mindegyiküknél jobban helyt tudna állni a terepen.

Persze nem tagadja: meglepetés is bőven érte az első kiképzési foglalkozások során. Szoknia kellett például a szigorú magázódást, az olykor emelkedett hangvételű feladatszabást, de beismeri, hogy nagyon sokat tanult, amelyek mind előnyére váltak a katonai szolgálatának már ezen rövid ideje alatt is.

A tartalékos szolgálati forma kapcsán megjegyzi: szerinte mindenkinek - aki érez magában érdeklődést a katonaság iránt - ki kellene próbálnia magát rövidebb-hosszabb ideig önkéntes tartalékosként, mert csak jó élmények érik, azon túl, hogy önmagát is jobban megismerheti az ember. Mindemellett a katonalét egyúttal azt is jelenti, hogy a fiatalok megtanulják, mennyire fontos az egymás felé megadott tisztelet, a napi rutin, a rendszeresség, a határidők és feladatok pontos betartása, ellátása és nem utolsó sorban az egymásra odafigyelő csapatjáték.