Egészség, önismeret és havi ezer kilométer

Hogyan kezdtél futni?

Bevallom őszintén, gyerekként a futás nem volt barátom. Elhízott, kövér gyerek voltam, emiatt az általános és a középiskolában is állandóan gúnyolódtak velem. 1996-ban jelentkeztem a Magyar Honvédséghez, de nem tudtam teljesíteni a fizikai felvételi követelményeket. Háromszor futottam neki, mire végre bekerültem. A honvédségnél kezdtem el aztán futni, alapvetően a magam feje után. Gyűlöltem a futást, kényszernek, nyűgnek éreztem, mindig igyekeztem kibúvókat keresni. Az akkori kollégáim mondták: ha szeretek enni, akkor nincs más megoldás, futnom kell. Az igazi áttörés 2002 környékén történt, akkor már rendszeresen, minden nap edzettem, és egészen komoly távokat futottam le egy-másfél óra alatt - persze a magam szintjén és a magam sebességével. Megszabadultam húsz kilótól és ez óriási örömmel és elégedettséggel töltött el. Valósággal szerelmes lettem a futásba, mert láttam, hogy működik a dolog. A korábbi kényszert felváltotta a szenvedély. Mondják, hogy futásnál endorfin szabadul fel a szervezetben… nos, úgy tűnik, bennem endorfinfüggőség alakult ki, ami a mai napig megvan.

Olyan hatalmas távokat vállalsz, hogy a kívülállónak szinte értelmeznie is nehéz…

Természetesen én is rövidebb távokkal kezdtem. Aztán, ahogy mondani szokás: „elkapott a gépszíj”. Hétvégenként versenyekre jártam, érmeket nyertem, pólókat kaptam. Közben rájöttem, hogy mivel nem vagyok futóalkat, nem lehetek gyors. 167 centiméter magas vagyok, a lábaim pedig rövidek, így rövid távon soha nem fogok jó eredményeket elérni, nem tudok gyorsan tíz vagy huszonegy kilométert futni. Igazából azt szeretem, ha a saját tempómban elindulok, és csak futok, futok és futok… ilyenkor tisztulnak ki a gondolataim, ez kapcsol ki. Ezért aztán – 2014 körül - arra gondoltam, hogy ki kellene magam próbálni hosszabb távokon is. Az ultrafutásnak hat, tizenkettő és huszonnégy órás változatai vannak; én először a hatórást próbáltam meg. Ez amolyan klasszikus ultratávnak számít, mert az ember azért ott már többet fut, mint egy maratonon. Emlékszem, a legelső versenyen mindent elrontottam, amit lehetett, az eredménnyel sem voltam elégedett, ugyanakkor éreztem, hogy ez a nekem való irány. Ezután lassan lépkedtem előre, minden évben egyre többet futottam és egyre jobban ment. Így jutottam el oda, ahol most vagyok. Úgy érzem, a saját adottságaimnak, képességeimnek megfelelően így tudom a legjobbat kihozni magamból.

Mi a helyzet a fájdalomküszöbbel? Ekkora távoknál létezik még ilyen?

Ez nagyon érdekes kérdés. Azt szoktam mondani, hogy az ultrafutás az egyik legjobb önismereti tréning, hiszen az ember saját testét és elméjét is megméretteti. Bizonyos fokú edzettség szükséges hozzá, de sokkal inkább mentálisan dől el, hogy véghez tudja-e vinni azt, amire vállalkozott vagy sem. A holtpontokat - legyen az akár gyomorprobléma vagy fájdalom - futás közben kell leküzdeni. Minél többször érezzük ezeket a holtpontokat, annál rutinosabbak leszünk abban, hogy miképpen lehet rajtuk menetközben átlépni. Szerencsére én már eljutottam arra a szintre, hogy nem jön el az a fajta klasszikus holtpont, mint amikor az első maratonomat futottam. Akkor – ahogy azt egyébként jelezték is nekem előre – harminc kilométernél, majd ezután harmincötnél is úgymond „jött a fal”, úgy éreztem, itt a világ vége, meg kell állnom, húzza a görcs a lábam, már csak legyalogolom a végét. De, mint mondtam, szerencsére ez nálam mára már eltűnt.

A legutóbbi Ultrabalatonon sem jött elő?

Mindössze egy komolyabb combizom-beállásom volt, de az vélhetően a sok állástól, ami egy technikai hibából adódott. Futás közben nem tesz jót az ácsorgás, lemerevednek az izmok és nagyon nehéz újra elindulni.

Futás közben mikor mire gondolsz?

Mindig másra… Az Ultrabalaton-körnél a feleségem, a lányom és a feleségem barátnője kísért és egyikük mindig kerékpárral jött mellettem. Ez nagyon jó volt, mert lekötötték a gondolataimat. Amúgy általában munkahelyi, családi dolgokon gondolkodom, máskor a tájat nézem, az is teljesen kikapcsol. Az ultrafutás során talán a legnagyobb kihívás a frissítés, én ezen is nagyon sokat agyalok, folyamatosan figyelem magam, mert egy ilyen távon nagyon nehéz eltalálni, hogy a szervezetnek mire van szüksége, mit egyek, mit igyak. Azt szoktam mondani, hogy az ember futás közben tervezi a futását.

Korábban említetted, hogy az ultratávok leghosszabbja a huszonnégy órás futás. Ilyenkor nem érzed úgy közben, hogy szívesen lefeküdnél aludni egyet?

Nem. Szerencsére - talán épp a hivatásom miatt - nagyon jól bírom az éjszakázást. Egyébként a napi edzésmennyiségem is nagy: reggelente húsz-negyven kilométert futok, délután pedig van egy rövidebb, regeneráló futásom. A reggeli táv teljesítése két-három órát vesz igénybe. Ahhoz pedig, hogy reggel fél nyolcra, letusolva, gyakorlóba öltözve, szolgálatra készen bent legyek a laktanyában, nagyon korán kell kelnem, általában hajnali három, fél négy körül. Ilyenkor azonnal indulok futni. Tehát szerencsére a szervezetem már hozzászokott ehhez, és az éjszakázás a balatoni kör során sem jelentett semmiféle problémát, sőt, még a verseny után is csak estére álmosodtam el.

45 évesen van konkrét célod az ultrafutásban?

Inkább vágyaim és álmaim vannak. A futás nekem egy életre szól. Ha az Isten megengedi, akkor szeretnék nyolcvan-kilencven évesen is futni. Éppen ezért most nagyon odafigyelek arra, hogy ne tegyem tönkre magam. Ritkán járok versenyekre. Egyrészt azért, mert minden verseny valamilyen szinten teher, és én önszántamból nem igazán szeretek terhet helyezni saját magamra. Másrészt a futás nagyon érzékeny sport. Sokszor jártam úgy, hogy pont a verseny előtt jött valamilyen sérülés… ez pedig azért nem jó, mert én a futásban az élvezetet keresem. Az idei évre is kevés versenyt tervezek. A Balatont szeretném körbe futni májusban az ultramaratonon, mert az önmagában is élmény. A nagy álmom pedig az, hogy egy hatnapos futáson – ami az ultrafutásban a „csúcsok csúcsa” – elinduljak. Terveim szerint szeptemberben ez meg is valósul Balatonfüreden. Majd meglátom hogyan halad az évem, mennyire érzem magam készen erre a kihívásra, mert csak azért nem szeretnék odamenni, hogy aztán csalódást okozzak saját magamnak.

Van kedvenc futóhelyszíned?

Igen, Badacsony fölött a Római út, és utána, a szigligeti vár környéke. Az itteni futásnak ez a legnehezebb része, iszonyatosan igénybe veszi a testet, de ugyanakkor fantasztikus élmény. Általában véve is amolyan „Balaton őrült” vagyok.

Kerültél már futás közben veszélyes helyzetbe?

Sajnos minden nap belekeveredek egy-két veszélyes helyzetbe, mert majdnem mindig kerékpárúton futok Szolnokon. A kerékpárút pedig nagyon sokszor keresztezi a forgalmat és hiába világítom ki magam, használok fejlámpát és hátsó villámot, az autósok még így sem mindig vesznek észre.

Hivatásod teljesítését hogyan segíti a futás?

Nekem komoly segítség az, hogy reggel kifutom magam és mentálisan feltöltődve érkezem be a laktanyába. Amire beérek, úgy érzem, hogy friss vagyok. Sokan mondják is nekem, hogy én mindig vidáman, jókedvűen jövök dolgozni. Délután pedig a napközben összegyűlt stresszt futom ki magamból, így mire hazaérek a családhoz, már úgy zárom be az ajtót, hogy lehiggadtam. A mentális segítség mellett természetesen fizikálisan is hasznos a futás, hiszen alapvető elvárás, hogy a katona fitt legyen, sportos és erős. Szoktam is ajánlani mindenkinek a futást.

Mivel érvelsz ilyenkor?

Azzal, hogy – amint korábban említettem - szerintem nagyon jó önismereti tréning. Mindenki megismerheti saját magát, hogy valójában mennyire erős fejben. Feladjam, vagy ne adjam? Sokszor ez a kérdés az életben is, többek között a munkában. Aki fut - vagy általában, aki sportol - az hatékonyabban meg tudja oldani a nehéz helyzeteket.

Az érveidet a családod is elfogadja?

Igen, a feleségem is fut, gyakran elkísér a reggeli edzéseimre és azt mondja: igazam volt. Délutánonként pedig a kisebbik lányom csatlakozik hozzám, vele is sikerült megszerettetnem a futást…