Egy katona mindig katona marad

Ifjú légvédelmi tüzérhadnagyként 1973-ban tett esküt és a katonák többségével ellentétben saját maga kérelmezte, hogy Lentibe, a híresen-hírhedten szigorú határmenti helyőrségbe kerülhessen. Mint mondja: az akkori, ottani ezred nagyon jó csapat hírében állt, amit aztán saját maga is megtapasztalt; egy kiváló közösségbe került, ahol az idősebb katonák segítették fiatalabb társaikat. Itt aztán, csaknem egy év után hadműveleti tisztté nevezték ki. „Nagyon szerencsés voltam, mert a parancsnokom – egy őrnagy – hagyta, hogy azokat a módszereket alkalmazzam, amiket én tanultam vagy épp saját magam kitaláltam. Ez egyfajta inspiráció volt, feltöltött, élveztem, szerettem, amit csinálok” – emlékezik vissza pályafutásának első éveire Németh István nyugállományú dandártábornok. Hozzáteszi: a kezdeti sikereken túl el sem merte hinni, hogy mindössze három év szolgálat után, hadnagyként akadémiára küldik, továbbképzésre.

A továbbtanulás ideje alatt az alakulat Lentiből Győrbe diszlokált, Németh István már ide tért volna vissza 1979-ben, tanulmányainak befejeztével. Ám az új helyőrségben felálló alakulatnál ekkor épp nem volt számára beosztás, így Zalaegerszegben jelentkezett szolgálatra. „A katonai pályafutásom itt is szerencsésen alakult, hiszen itt is ugyanaz az – immár alezredes – volt a parancsnokom, aki Lentiben, és továbbra is hagyott kibontakozni, szabadon dolgozni” – mondja. Ekkoriban jöttek be a KUB légvédelmi rakétarendszerek az országba, amik „lehetőséget” jelentettek az olyan ifjú tisztek számára, mint amilyen Németh István is volt, hiszen az „öregkatonák” már nem ismerték az új technikai eszközöket. „Nagy élmény volt számomra, hogy Székesfehérvárról azt a parancsot kaptam, a nagykanizsai ezred egyik éleslövészettel egybekötött harcászati gyakorlatát én tervezzem meg. A mai napig nagyon büszke vagyok arra, hogy Mórocz Lajos altábornagy, az 5. hadsereg akkori parancsnoka módosítás nélkül jóváhagyta az én tervemet. Ez megint rendkívül inspiráló élmény volt” – idézi fel.

Bár Lenti után újra úgy érezte, hogy Zalaegerszegen megtalálta a helyét, amikor 1981-ben felkérést kapott arra, hogy a keszthelyi ezrednél – amelyet ekkortájt szereltek fel Krug csapatlégvédelmi rakétákkal -, mint az egyik légvédelmi rakétaosztály parancsnoka folytassa pályafutását, nem tudott ellenállni a lehetőségnek. Ma már mosolyogva vallja be, hogy sokan bolondnak tartották, amiért a hadosztálytörzsből önszántából váltott csapattiszti beosztásra. „Életem egyik legszebb három évét töltöttem Keszthelyen. Kemény munka volt a friss tisztek és a sorállomány felkészítése az új technikai eszközre, emellett kiválót lőttem egy Kazahsztánban tartott éleslövészeten. Katonai pályafutásom egyik legmeghatározóbb időszaka volt ez”- mondja. Mint hozzáteszi, ezek a sikerek arra kötelezték, hogy legalább ilyen szinten, a legjobb tudása szerint teljesítsen a továbbiakban is.

A keszthelyi időszaknak az elöljárók által felkínált válaszút vetett véget. Németh Istvánnak 1984-ben döntenie kellett, hogy vagy Budapesten, vagy Győrben folytatja felfelé ívelő katonai szolgálatát. Valójában ez a folyamat már előkészítése volt annak, hogy idővel parancsnokká nevezhessék ki. Noha családjával Keszthelyen szeretett volna letelepedni, kénytelen volt dönteni, s hamarosan megkezdte parancsnokhelyettesi szolgálatát Győrben, az MH 14. Rába Légvédelmi Rakétaezrednél. „Egyáltalán nem bántam meg, hiszen az ország egyik legszebb, legújabb laktanyája volt, ráadásul újra azokkal az emberekkel dolgozhattam, akikkel a pályafutásom legelején. Nyilván az is eszembe jutott, hogy milyen szép is, hogy annál az alakulatnál lehetek parancsnokhelyettes, ahol fiatal hadnagyként kezdtem” – meséli. Persze ekkorra már sokat változott az alakulat személyi állománya. Sok új fiatallal gazdagodott az egység, amelynek parancsnokságát Németh István 1988-ban vette át. „Érzelmileg nagyon kötődtem a szervezethez és az emberekhez. Sokuktól én búcsúztam nyugállományba vonulásukkor, akiket pályakezdőként még felettesemként tisztelve magáztam”- tudjuk meg.

Parancsnoki ars poeticája a csapatszellem, az összetartozás érzésének kiépítése és erősítése volt. Mint fogalmaz: az idő meg is mutatta, hogy az egyéni képességek összessége nem egyenlő a csapat együttes képességével. Az évek során többször is próbálták más beosztásokba és más alakulatokhoz elcsábítani, de Győr és a helyi alakulat olyannyira az élete részévé vált, hogy mindig a maradás mellett döntött. Aztán jött egy újabb válaszút, egy újabb nagy lépés.

A kilencvenes években a csapatlégvédelmi szervezetek a légierő fennhatósága alá kerültek és ezen átszervezés következtében Németh István – akkor – alezredest német nyelvtanfolyamra küldték. E kurzus közepén érte a telefonhívás, amelyben felajánlották számára a magyar légierő törzsfőnöki beosztását. „Hirtelen nem is tudtam mit válaszolni. Kérdeztem, hogy mennyi időt gondolkodhatok, amire azt felelték, hogy semennyit, most azonnal el kell dönteni. Kihívásnak tűnt és minden katona a marsallbottal a zsebében arra törekszik, hogy minél magasabb beosztásokat érjen el. Ez természetes törekvés. Elvállaltam”- mondja.

A döntésnek köszönhetően az addigi győri parancsnok 1995-ben fájdalmas búcsút intett szeretett alakulatának és átvette új beosztását Veszprémben. Elismeri, a légierő törzsfőnöki munka teljesen más volt, mint bármi, amit addig végzett. Ráadásul elérkezett a NATO-csatlakozás ideje, amely a Magyar Honvédség teljes egészének új, addig ismeretlen feladatokat adott.

Ekkor látta német nyelvtudása igazi hasznát, hiszen a csatlakozást segítendő egy német tanácsadó csoport érkezett Magyarországra, amelynek tagjaival nagyon gyorsan jó kapcsolatot sikerült kialakítania. Németh István nyugállományú dandártábornok humorosan azt is megjegyzi: az egyedüli nehézséget az okozta, hogy a német bajtársak semmi szín alatt nem voltak hajlandók megérteni az országaink anyagi, jogi és infrastrukturális lehetőségei közötti különbségeket. Minden javasolt változtatást azonnali hatállyal vártak. „Három éven keresztül minden nap reggelén kaptam egy emlékeztető jegyzetet, amelyben a szerintük sürgető problémának ítélt feladatokat sorolták. Bár az általuk elképzelt ütemtervhez nem volt meg itthon a kellő háttér, de a »memók« arra mindenképpen jók voltak, hogy lássuk, fontossági sorrendbe tehessük a feladatainkat” – jegyzi meg. Szintén kedves emlék számára a csatlakozás napja, amikor is egyszer csak feltépték irodája ajtaját azzal, hogy egy ötven oldalas angol nyelvű dokumentum érkezett a NATO-ból. Nagy hirtelenjében senki sem értette, hogy mi lehet a váratlan iratrengeteg. A kezdeti izgatottság után kiderült: az ominózus dátum nem csak egy jelképes csatlakozást jelölt, a harcálláspont tagjai azonnal meg is kapták a közös védelemhez szükséges jelkódokat, szabályzókat.

Veszprémből Székesfehérvárra, a szárazföldi parancsnokhelyettesi székbe vezetett Németh István útja, ahol páratlan lehetőség kínálkozott számára. Felkínálták részére az Olaszországban működő NATO Gyorstelepítésű Hadtestparancsnokság (NATO Rapid Deployable Corps, NRDC-ITA) támogató főnöki beosztását. „Ez volt katonai pályafutásom csúcspontja. Egy élményekben és tanulságokban rendkívül gazdag három évet tölthettem Olaszországban, s ezen időszak tapasztalatát aztán igyekeztem az itthoni munkavégzésben is meghonosítani” – mondja, hozzátéve, hogy hihetetlen módon kiszélesítette a látókörét, számtalan új ismerettel bővíthette tudását a tizenegy nemzet alkotta közösségben, amelyben egyébként hazai tevékenységéhez hasonlóan szintén kiváló csapatösszetartást tudott kialakítani. „Jó volt magyarnak lenni odakint. Elismerték a képességeinket, a munkánkat és rengeteget tanulhattam” – foglalja össze az olaszországi kiküldetést.

A kint töltött időszak után itthon is hatalmas szerep jutott Németh István dandártábornoknak a Magyar Honvédség egyik legnagyobb vállalkozásának előkészítésében. Akkoriban készült ugyanis hazánk átvenni a hollandoktól a tartományi újjáépítő csoportok, a PRT-k teendőit Afganisztánban, így kapóra jött, hogy Németh dandártábornok az ázsiai ország kapcsán létfontosságú ismeretekkel bírt, hiszen a külföldi kiküldetés utolsó évének jelentős részében a NATO ISAF, azaz afganisztáni missziójával is foglalkozott.

Beszélgetésünk során Németh István nyugállományú dandártábornok kiemeli: büszke arra, hogy soha, egy beosztására sem ő jelentkezett, mindig elért eredményei alapján szemelték ki. Jellemzően 3-4 évente mindig adódott olyan lehetőség, amely új, addig ismeretlen kihívásokat rejtegetett számára. Ehhez persze hozzátartozik a család adta biztos háttér is. Neki nagyon nagy szerencséje volt, hiszen soha egy rossz szót nem kapott, amikor érkezett a hír: újra új helyőrség, újra költözni kell.

Aztán eljött 2006 és bekövetkezett minden katona egyik legnagyobb kihívása, a nyugállományba vonulás. Amikor a hosszú évtizedek óta tartó célokkal, megmérettetésekkel, feladatokkal teli katonaélet egyszer csak teljesen megváltozik. Németh István szerint, a nyugállományba vonulást jó előre lehet tudni, fel lehet rá készülni. Ezt az időt kell felhasználni arra, hogy az ember kialakítsa a közelgő civil élet célkitűzéseit, teendőit, elfoglaltságait. Hangsúlyozza, hogy a legfontosabb a szellemi és fizikai erőnlétet az ember korának megfelelően trenírozza, fenntartsa, próbára tegye.

Az egykori szárazföldi parancsnokhelyettes számára ma első a család. Persze a tervezéssel, szervezéssel eltöltött aktív évtizedek után elképzelhetetlen lenne számára, hogy ne éljen a már említett ars poeticája szerint és ne építsen közösségi életet, csapatot. Teszi mindezt Zircen, ahova utolsó aktív katonaévei során költözött családjával. A híres magyar néprajzkutató, utazó, egyben a magyarországi finnugrisztika kiemelkedő képviselője, Reguly Antal szülővárosában magától értetődően működik egy finn-magyar baráti közösség, a Bakonyi Finnbarátok Köre Egyesület. Németh István e civil szervezet egyik mozgatórugójaként számos kulturális esemény szervezésében vette és veszi ki a részét. Ugyanígy a zirci közösséget szolgálva szervezett olyan buszos utazást az Isonzó vidékére, amelyet a résztvevők a mai napig emlegetnek, s gyakorta felkeresik a nyugállományú főtisztet azzal, hogy ugyan mikor indítja újra útjára a „kiránduló kontingenst”. Meg kell említeni, hogy az első világháború hírhedt csatatere már aktív katonakorában is fontos szerepet töltött be Németh István életében, hiszen többek között kopjafát állíttatott az elesett hősök emlékére, illetve a kilencvenes évek első felében egy Göncz Árpád köztársasági elnökkel való találkozása alkalmával még pénzbeli támogatást is sikerült igényelnie az olasz-szlovén határon található emlék- és sírhelyek gondozására.

Lelkiismeretes társadalmi tevékenységét elismerve idén Zirc polgármestere, Ottó Péter a város legmagasabb kitüntetését adta át a katonatiszt részére. Az augusztus 23-ai Szent István-napi ünnepségen a dandártábornok átvehette díszpolgári kinevezésének okiratát. Felidézve az ünnepséget Németh István úgy fogalmaz: leginkább meglepte az elismerés, hiszen, mint mondja még „csak” húsz éve él feleségéven Zircen. Mégis jól eső érzéssel gondol rá, aláhúzva, hogy: „egy ilyen elismerés sosem egy időszak lezárását, végét jelzi. Sokkal inkább inspirációként tekintek rá, valamint azt gondolom, hogy ez egyfajta kötelezettség is arra, hogy továbbra is legjobb tudásom szerint szolgáljam azt a közösséget, ahol élek”.

Múltidéző beszélgetésünk végéhez közeledve az aktuális hírek okán kikívánkozik a kérdés, hogy egykori légvédelmi rakétás katonaként miként tekint a Magyar Honvédség nagyszabású honvédelmi és haderőfejlesztési programjára, különös tekintettel a napokban bejelentett légvédelmi fejlesztésekre. Mint mondja: a Magyar Honvédségnek a haza védelmén túl meg kell felelnie a NATO felé vállalt kötelezettségeknek is. S, hogy a hadibeszerzésekre miért van szükség? Németh István frappáns példával válaszol: „Katonaként gyakran megkapom a kérdést, hogy minek ez, minek az? Azt szoktam csak visszakérdezni, hogy amikor elmegy otthonról, bezárja-e az ajtót? A válasz persze mindig igen. Az országnak is mindig be kell zárnia a bejárati ajtót, ezzel védve engem, őt, a gyermekeinket, az unokáinkat, azaz minden magyar embert.”

A Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program kapcsán aláhúzza: örömmel látja, hogy nem csak technikai fejlesztések történnek, hanem jól látható egy szellemiség kialakulása, egy szemléletváltás is, ami jó irányba mutat. „Olyan helyzetben, szinten van a Magyar Honvédség, amelyre méltán büszkén lehetünk itthon és külföldön egyaránt” – teszi hozzá.

Tizennégy nyugállományban eltöltött év után felmerül a Magyar Honvédség és a nyugdíjas katonák kapcsolata is. Németh István nyugállományú dandártábornok mindig boldogan tesz eleget a győri MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred meghívásainak, amely alkalmak a közös múltidézésen túl arra is kiválóak, hogy az egykori lérakosok tájékozódhassanak régi alakulatuk jelenéről, jövőjéről, feladatairól és célkitűzéseiről. „Egy katona mindig katona marad. Akár aktív, akár nyugdíjas. Nagyon fontos számunkra, hogy kapcsolatban maradhassunk a hivatásunkkal, hiszen egy nagyon nehéz, kihívásokkal teli időszakban szolgáltunk és tettük a dolgunk. Az külön jó érzés, hogy számítanak ránk, kíváncsiak a véleményünkre. Hiszen, ha szükség lenne rá, sokan a mai napig készen állunk teljesíteni a katonai eskünkben vállaltakat, ha kell” – vallja.