Egy olasz katona emlékezete a Tanácsköztársaság idejéből

A Stratégiai Tanulmányok Intézete vezetőjének moderálásában megvalósuló eseményen Prőhle Gergely méltatta a fordítók, a lektorálásban részt vevők és a Ludovika Egyetemi Kiadó munkásságát. Emellett megjegyezte: a Nemzeti Múzeum fotótárából, Csorba László közreműködésével az olvasók olyan képekkel találkozhatnak, melyeket eddig nem láthattunk sehol.

Köszöntőjében Csikány Tamás dandártábornok, az NKE tudományos rektorhelyettese kiemelte: a Ludovika falai állandó értéket képviselnek, a hazafiság, a vallás, az általános kulturális ismeretek átadásának fontosságát, hiszen a tisztképzés mindig is konzervatív intézmény volt, amely katonai jellegéből fakadóan nem is lehetett volna más. Csikány Tamás hangsúlyozta: a ludovikások nem szerették a korlátozásokat, valószínűleg emiatt sodródtak bele a Tanácsköztársaság idején kitört felkelésbe, amikor találkoztak Romanellivel – aki ellenségből megmentő lett, ezáltal pedig a Ludovika mindenkori hőse.

A kedvcsináló kerekasztal-beszélgetés során Csorba László történész, az ELTE Bölcsészettudományi Kar professor emeritusa a magyarok olasz megítéléséről beszélt, kiemelve, hogy az első érintkezésről szóló jelek egészen a 10. századig nyúlnak vissza. Ugyan a két nemzet között voltak problémák és félreértések, azonban az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején nagyon mély barátság és együttérzés bontakozott ki a két nép egymás iránti kapcsolatában. A történész, aki a kötet előszavát és jegyzeteit írta, hozzátette: a fordítók ügyesen ültették át a retorikai, a szerző belső rendjében érezhető gondolatiságot az eredeti szövegből a jelenleg használatos magyar nyelvezetbe.

Az NKE Eötvös József Kutató Központ, Közép-Európa Kutatóintézet vezetője, Hatos Pál történész elbeszéléseiben ízelítőt nyújtott a kötet történeteiből. Leszögezte: a könyv visszavezet egy olyan világba, ahol egy elegáns katonatiszt mesél elegáns stílusban a magyar történelem egyik fontos eseményéről.

„Jó olvasni Romanellit, mert nem tart igényt arra, hogy szavait egyedüli és kizárólagos igazságként fogadjuk el” – mondta. A történész hangsúlyozta, hogy a Tanácsköztársaság a nemzeti érzés egyfajta kétségbeesett kísérlete volt. Isonzo után meglepte Romanellit a magyar fogadtatás – mesélte Hatos Pál –, hiszen 1920 előtt Magyarországnak nem volt önálló külpolitikája és az olasz katonatiszt személyét is az Osztrák-Magyar-Monarchia érdekeinek megfelelően kellett üdvözölnie.

„A Romanelli-emlékirat azért tud ránk ilyen hatást gyakorolni, mert alapvetően kevésbé tartjuk számon, hogy Olaszországban is megjelennek a magyar emlékek” – fogalmazott az intézetvezető.

Mátyás Dénes, a Romanelli-emlékirat fordítóinak egyike elmondta: 2009-ben kezdték el fordítani az emlékiratokat. Pálmai Nóra szaktudása terminológiai szempontból rengeteget jelentett. Róth Márton – aki által Prőhle Gergelyen keresztül eljutott a kiadóhoz a kötet – pedig a kezdetektől részt vett a munkában. Ugyan az eredetileg meghatalmazott kiadó csődbe ment, de jót tett a fordításnak az egy évtizedes pihenés. A fordítók igyekeztek Romanellihez méltó stílusban visszaadni a gondolatokat.

Mátyus Norbert, a kötet lektora szintén a fordítás sikerességét emelte ki. Szerinte a fordítás során élvezhető, magas retorizáltságú szövegből pontos és szintén élvezhető magyar könyv született, annak ellenére, hogy kiemelten nehéz egyszerre friss és korhű szöveget teremteni.

A könyvről készült ajánló az NKE tudományos-ismeretterjesztő portálján, a ludovika.hu weboldalon olvasható.