Elbúcsúzott a „Nagyvas”

Szöveg: Tőrös István | 2010. december 7. 18:49

A mai nappal lezárult történet valamikor a rendszerváltás környékén kezdődött. Az akkori politikai vezetés bár meghirdette az orosz haditechnikától való elszakadást, vágyálmuk az amerikai F–16-os Falconok hadrendbe állítása megrekedt a vágyak szintjén.

Pedig az ok – akkor is, ma is – nagyon logikus volt, az amerikai kormány nem szerette volna a Balkán-térségében dúló polgárháború idején az egyik ország légierejét minőségileg a környező országok elé helyezni. Az F–16-osok fegyverzete pedig ezt jelentette volna…

Így maradt az államadóság fejében történő vadászgépbeszerzés, melynek eredményeképpen 1993. október 15-én landolt ez első még vörös csillaggal érkező MiG– 29-esünk a kecskeméti betonon. A pilóták első csoportját még Oroszországban képezték ki, a többiek átképzésére már idehaza került sor.

A pilóták hamar megszerették a „Nagyvasat", igazi erős, massziv repülőgépnek tartották, amelynek még a szépsége sem elhanyagolható. Az eltelt 17 év alatt három pilótageneráció repülte a NATO cód szerint Fulcrumot. A kecskeméti hajózók közül Vári Gyula, Csurgay István, Kovács Péter és Szabó „Topi" a világ legnagyobb katonai repülő showjának, a fairfordi Air Tattoo-nak a közönségdíját, az Artúrnak becézett szobrot is egy-egy évig birtokolhatta.

Utólag mindig könnyű okosnak lenni – de a 9–10 g környékén történő műrepülést nem „szerette" a repülőgép szerkezete, deformálódtak bizonyos elemei.
De ettől függetlenül sem bánt a Sors – és a változó politikai, katonai vezetés – kesztyűs kézzel a magyar 29-esekkel, a „csillaggarázsban" tárolt üzemképtelen gépek száma egyre nőtt. A 17. születésnapot már csak négy élte meg az eredeti 28-ból.

Ez a négy gép köszönt el a magyar égbolttól 2010. december 7-én két váltásban. Először még a négyes kötelék felkereste a szolnoki „forgószárnyasokat", hogy elköszönjenek az égi testvérektől, majd a 21–es pilótafülkéjében Zsámboki Tibor ezredessel, és a 27-es oldalszámú kétüléses Takács Géza és Peszeki Zoltán alezredesekkel elindult az utolsó kiképzési repülésre.

A leszállás után kilobbanó fékernyők már a végső búcsút jelentették. Közös fotózás a repülőgép előtt, a Puma század emléklapjának átadása az egykori Dongónak, majd a kék hangárban az „utolsó vacsora", ami inkább estebéd volt.

Lehet találgatni a menüt! Azok nyertek, akik babgulyásra és meggyes rétesre szavaztak.

A hangszórókból a nap aktualitását tökéletesen illusztráló dal szólt: Kicsit szomorkás a hangulatom máma… Minden történet vége szomorú, ilyenkor minden sztoriban ott van a befejezett múlt egy–egy darabja . Bár ahogy az utolsó repülésen résztvevők képét nézem – nem beszélek, nem látok, nem hallok – lesznek még történetek a magyar Nagyvasról…