„Élenjáró” múltmesélő

Az ön nevével jegyzett könyvek közül több is katonák életútjáról szól. Önnek milyen „katonamúltja" van?

Szülőfalum, Törökkoppány az oszmán-török hódoltság időszakában jeles erősség volt. Nagyapám, mint vidéki csizmadia- és cipészmester rendkívül színesen adta elő a török korból származó katonatörténeteket. Később középiskolai történelmi tanulmányaim okán is élt bennem valamiféle érdeklődés a katonaság iránt, egyetemistaként pedig úgy gondoltam: a kötelező sorkatonai időt bizony le kell szolgálni. Mint „előfelvételis", Hódmezővásárhelyre kerültem. Talán úgy lehetne jellemezni leginkább, hogy a kevés sorállományú katona mellett a tisztikar nem a legválogatottabb legényekből állt össze… A szakaszparancsnokom például nyugállományba helyezés előtt álló százados volt. Az a raj, amelyben tizenegy hónapot eltöltöttem, összetartó társaság volt, és amikor kellett, egész jól végrehajtottuk az előírt kiképzési feladatokat. A fegyver össze-, illetve szétszerelését behunyt szemmel is „kiválóra tudtuk" és általában a lőeredményeink is jók vagy kiválók voltak. Olyannyira, hogy én is megkaptam az „Élenjáró katona" jelvényt. Egyébként „nem hivatalos állásban" a szolgálatvezető őrmester mellett voltam raktáros, ami bizonyos könnyebbséget jelentett. Összességében én úgy láttam, hogy hasznosabban is el lehetett volna tölteni az időt – a hasznosság alatt én a katonaszakmai ismeretek alaposabb elsajátítását értem. Alapkiképzés után például termelőszövetkezeteknek segítettünk. Először szüreteltünk, aztán pedig a földben maradt répát szedtük ki. Ilyen munkák alkalmával reggelire szalonnát kaptunk, aminek az első napokban nagyon örültünk, aztán két hét után kissé ráuntunk. De hát ez hozzátartozott ahhoz a világhoz.

(Az interjút teljes terjedelmében a Magyar Honvéd magazin május 13-án megjelenő számában olvashatják el!)