„Eltévedni csak ott lehet, ahol vannak utak”

Hogyan készültetek fel a megmérettetésre?

Bálint Zoli: Tudtuk, hogy hárman leszünk a csapatban, de a harmadik személyéről még nem volt információnk. Barkó István a futamot megelőzően eljött Hernádra, hogy megismerkedjünk egymással. Hamarosan elkezdődött közös felkészülésünk a navigációs tréningen. Gyorsan összebarátkoztunk az autóban. Két emberre volt kihegyezve a navigáció, hiszen tudtuk, hogy én fogok vezetni. Az én felkészítésem nyilván folyamatos, több vezetéstechnikai tréningen is részt vettem. Speciálisan a Bamakóra való felkészülésem egy-két hónapba telt, ekkor a hossztávú vezetést és terepvezetést gyakoroltunk.

Gazdag Ákos: Mi a navigációs eszközök kezelését tanultuk meg. A hagyományos GPS-t használtunk közutakon, illetve van egy kis laptopunk, ezzel két programot – melyhez részletes topográfiai térkép is tartozik – is segítségül hívtunk. Persze a jól bevált turista térképet is alkalmaztuk.

Tulajdonképpen mi a Budapest-Bamako rali verseny lényege?

B. Z.: Ez egy hosszútávú kalandtúra autóverseny, ahol a megadott feladatokkal, a tájékozódással, a versenytársakkal és az idővel küzdünk. A versenyen minden napi rajtjánál kiosztanak egy feladatsort a rendezők. Ezen a papíron több koordináta szerepel melyekhez különböző feladatok tartoznak. Léteznek koordináta nélküli pontok is. Ezeket a pontokat – általában nevezetességeket, szobrokat, épületeket – néhány információ alapján fel kell kutatni. Ezen felül naponta meghatároznak egy bizonyos limitidőt, majd ezen a limitidőn belül kell teljesíteni a napi szakaszt. Ha a csapat időben teljesít, akkor plusz pontokat kap, ha azon túl, de egy órán belül beér, nem kap bónuszt, ám ha ezt is túllépi a csapat, akkor a napi pontjainak nyolcvan százalékát kapja meg. Az autót én magam vezettem, Ákos és István navigált, kezelte a GPS-t és a laptopot. Ezen felül a rendezők által feladatlapon meghatározott feladatokat oldották meg – a csapatmunkánk Marokkóban vált előnyünkre, ahol tulajdonképpen nincsenek is utak és csak légvonalban lehet tervezni.
Sok furfangos kérdést kaptunk, melyeknél nem volt egyértelmű a válasz: ilyen volt egy betonoszloppal kapcsolatos kérdés. Feladatunk az volt, hogy az oszlopon talált számok összegét határozzuk meg – volt szám, amit betonba karcoltak és volt, amit festékkel fújtak fel. A becsapás az volt, hogy a felkarcolt szám nem a betonoszlopon található, hanem benne, így azt nem kellett hozzáadnunk.

Nehéznek bizonyult az első nap első feladata?

Barkó István: Nem, de már ezen a napon is megtréfáltak minket a rendezők néhány furfangos kérdéssel.

Minden este bejelentkeztetek a honvedelem.hu-nál, egyik alkalommal például egy kompkikötőből hívtatok. Rengeteg helyen megfordultatok. Milyen útvonalon haladtatok?

B. I.: Nem lehettek könnyű helyzetben a szervezők, hiszen miután átértünk Marokkóba, szinte egyből kettévált a rendezőcsapat. Néhányuk elment a szakasz végállomásához, ahol a tervek szerint mi fordultunk volna Mauritánia irányába. Előttünk jártak két nappal, és úgy írták az új útvonalat. Első nap Pest mellett kezdtük Biatorbágynál a feladatokat. Végigmentünk a Balaton partján, Szlovénia majd Olaszország, Mantova felé haladtunk. Ezek után másnap az olasz, majd a francia riviérán át autóztunk a spanyol határig. Harmadik nap Almeria felé mentünk, éjszaka kompoztunk, majd megérkeztünk Merzougába. Ez volt a leghosszabb szakasz.

G. Á.: Igen, ez volt a leghosszabb: 1012 kilométer volt itt a tervezett szakasz – mi ezt picit hosszabb útvonalon hajtottuk végre…(nevet). Ötödik nap Merzougában mentünk egy kört, mivel a szervezők pihenővel akartak kedveskedni a résztvevőknek: mivel előző nap ezer kilométer felett teljesítettünk – és emiatt a mezőny is szétszakadt -, ezért ezen a napon – bár versenynap volt – kevesebb kilométert kellett megtenni. Azonban korántsem volt könnyű ez a szakasz, megtapasztalhattuk, milyen a homokdűnéken való autózás.

B. I.: Innen haladtunk Tinerhirbe, majd eljutottunk Mhamidba, Assába és Tarfayába. Agadirig több szakaszra bontották a hátralévő kilométereket. Szálloda hiányában többször nomádkodnunk kellett, de a sátorozás engem egyáltalán nem viselt meg, mert én amúgy is szeretek kempingezni. Ellenben sok versenytársunkon láttuk, hogy nehezen bírják a körülményeket.

Volt alkalmatok a többi csapattal jobban összebarátkozni?

B. Z.: A kéthetes verseny célja felé haladva napról-napra összekovácsolódott a mezőny. Sokan mások segítségére szorultak, néhányan pedig a feladatok megoldása végett támaszkodtak versenyző társaik információira. Persze az esti pihenőkben mindig volt lehetőség napi élménybeszámolóra, de csak módjával, hiszen a másnapi rajt a korai órákban volt.

G. Á.: Az az igazság, hogy itt mindenki segített a másikon, ha tudott. Egy esetben mi is megálltunk segíteni egy csapatnak, őket az óceánparton kellett kiszabadítani a kavicságyból. Lehetetlennek tűnt, de sikeresen megoldottuk.

B. I.: Mégiscsak egy versenyről van szó, így nyilván valamilyen szinten ellenfelek vagyunk a többi csapattal. Viszont az élmezőnyben haladó csapatok érdeklődtek egymás iránt és velük többet beszélgettünk. Nem voltak éjszakába nyúló közös bulik, a verseny nekünk nem erről szólt.

G. Á.: Ehhez hozzátartozik az is, hogy ha valaki gyorsabb volt, akkor a többiek elengedték. Mi is engedtünk el gyorsabb autót magunk mellett, és szerencsénkre minket is többen elengedtek. Szinte minden nap az élmezőnyben teljesítettünk, a célunk mindig egy volt: a feladatokat mindig maximálisan végrehajtani és limitidőn belül célba érkezni.

Minden nap képben voltatok az aktuális helyezésetekkel kapcsolatban?

B. Z.: Nem mindig rendelkeztünk elegendő információval, de azt tudtuk, hogy a mezőny elején vagyunk és küzdenünk kell.

G. Á.: Minden reggel tartottak egy-egy eligazítást, mikor az eredményeket is közzétették – legalábbis az előző napi részeredményeket illetően.

Melyik volt az útvonal legizgalmasabb terepe?

B. Z.: Vezetéstechnikai szempontból hatalmas koncentrációt igényelt a verseny minden métere. A legnehezebb az volt, hogy folyamatosan változtak a körülmények. Egyik pillanatban még az aszfalton, majd a földön, köves sziklás hegyekben nap végén pedig végeláthatatlan homok rengetegben kellett maximálisan teljesíteni.

G. Á.: A kősivatag nagyon fárasztó volt. Napi nyolc-tíz órát rázkódás közben, tájékozódási pontok hiányában navigációs feladatokat is ellátni megterhelő. Ettől függetlenül a hegyek szépsége magával ragadott és örök emlék marad ez is.

B. I.: Az út során nagyon sok „leg" volt számomra. Először is a merzougai homokdűnék nagy kihívásnak és élménynek bizonyultak, de minden nap volt olyan helyszín, ami ezt az érzést felülmúlta. A kiszáradt sóstó szintén hatalmas élmény volt, ahogyan fent, a hegyi ösvényeken autókázni 10-15 km/órás sebességgel. 2000 méter felett jártunk, félelmetes szakadékok mellett, amit sajnos a fényképeim nem adnak vissza.

G. Á.: Jó néhány fényképet készítettünk, de a fotók sajnos valóban nem adják vissza azt az élményt, amit ott hárman átéltünk. 2500 méter magasan autóztunk a hegyekben, és azt gondoltuk, itt már bizony a madár se jár. Aztán egyszer csak megláttunk egy kőből épült kávézót. A sóstó közepén pedig nap mint nap száznegyvennel robognak át a helyiek, érdekes látvány volt.

Volt, hogy eltévedtetek?

B. Z.: Akkor most nem lennénk itt….(nevet) Ákos és István jó munkát végzett, mindig volt „B" terv.

G. Á.: Eltévedni ott lehet, ahol vannak utak (nevet). Itt viszont nem volt, de szerencsére aránylag hamar észre vettük, ha nem jó helyre tévedtünk. Navigációs szempontból érdekes volt számomra, hogy több út is haladt párhuzamosan egymás mellett, de a hatalmas kaktuszok és a GPS hiányos térképrajzolatából minderről semmit nem tudtunk.

B. I.: Második nap sok pontot veszítettünk, és a mai napig nem derült ki, hogy a szervezők részéről vajon tudatos volt-e az elírás: a helyes helységnév Casalmaggiore, a menetlevélen azonban Castel Maggiore szerepelt. Beírtuk a GPS-be a település nevét, és így eljutottunk Bologna mellé – ezzel egy két és fél órás kitérőt téve. Ugyan néhányan megtalálták a helyes települést, ám sokan ott köröztünk a másik városban. Egy ágyút kellett keresni, és megtudni, hogy a talpa hány csavarral van rögzítve. Utolsó megoldásként elmentünk egy katonai bázisra, és megkérdeztünk egy őrkatonát, tudja-e, hol találjuk az ágyút. Tőle tudtuk meg, rossz helyen vagyunk. Abban a pillanatban feladtuk a keresést és mentünk a következő feladathoz.

Nagyon feszített volt a tempó?

B. Z.: A feladatokhoz képest az időn belüli érkezés sok ponttal járt, így minden nap igyekeztünk. A legfőbb napi célunk az volt, hogy az elsők között beérjünk.

B. I.: A limitidőket sokszor igen szűkre szabták. Ha valaki nem gyakorlott vezetőként ment ki a versenyre, valószínűleg nem tudta teljesíteni a limitidőket, tehát hajtani kellett nagyon. Ebből a szempontból is nagy szerencsénk volt Zolival.

Hogy telt a hazafelé út?

G. Á.: Két napot töltöttünk egy hajón, ez igen megterhelő volt, és már nagyon fáradtak is voltunk. Az időt pihenéssel, lazítással és élményelemzéssel múlattuk.

B. I.: Afrikában töltött utolsó nap reggelén indultuk a kikötőbe. A hajó éjfél körül indult Európa irányába. Másfél napi hajóút után néhány órára kikötöttünk Barcelonában. Rövid városnézést követően a hajó tovább indult Genovába.

Mi a következő kihívás a Dream Team életében?

B. Z.: Következik a magyar tereprali bajnokság. Tavaly az abszolút értékelés 5. helyén végeztünk. A kihívás most is hatalmas, szeretnénk idén is jól szerepelni. Nem pihenünk, mert a Nissan felkészítésében is maximálisan kell teljesítenünk.

G. Á.: A Bamako futamon használt Toyotát versenykész állapotba hozzuk és ezzel párhuzamosan történik a Nissan felkészítése is. A magyar bajnokság március végén a Mohács kupával veszi kezdetét.