Eltűnt magyar katonák nyomában

Havasi János 1978 óta az írott sajtó munkatársa. A Duna Televízió tudósítójaként a ’90-es évek közepén a délszláv háborúról közvetített. 1994 végétől 1997-ig saját kamerával, videoújságíróként, mintegy egyszemélyes stábként járt Boszniába, Horvátországba, Kelet-Szlavóniába. Ezután a Magyar Televízió Aranyfüst című műsorának felelős szerkesztője lett egészen a műsor megszűnéséig. Ekkor döntött úgy, hogy nyomozni kezd az eltűnt hadifoglyok, katonák után, így létrehozta a Háborús Keresőszolgálatot.

A műsoron kívül volt egyéb személyes, családi indíttatás a szolgálat létrehozásában?

Igen. Édesanyám 5 évig volt a Donyec-medencében kényszermunkán 1945 januárjától. Elvitték egy Baranya megyei faluból, és 1949 őszén tért vissza. Tavaly kijutottam a Donyec medencébe és megtaláltam a lágert, ahol ő dolgozott. Édesapám is volt két és fél évig hadifogságban, ebben nőttem tehát fel.

Az Aranyfüst után nem azonnal hozta létre a keresőszolgálatot, indítottak egy másik televíziós műsort is.

Amikor az Aranyfüstöt megszüntették, indítottunk egy 25 perces műsort, a Sírjaink hol domborulnak? címűt, Petőfi nyomán. Ez péntekenként délben látható az M1-en. Az egyetlen gond, hogy nyaranta szüneteltetik. Ezért tavaly januárban hoztam létre a Hadtörténeti Intézet Központi Irattárának egykori vezetőjével, Dr. Bús Jánossal a honlapot, illetve a keresőszolgálatot. A honlap a pécsi lakásomról működik, egy-két kollégával dolgozom rajta. Amikor információt, fotót kapunk vagy találunk, megpróbáljuk ezeket a lehető legnagyobb tömeg számára hozzáférhetővé tenni. Ezzel párhuzamosan tavaly lehetőség nyílt arra, hogy némi szponzorációra is szert tegyünk, így jött össze a Donyec-medencei út egy hétig, amikor a lágereket felkutattuk. Velünk jött egy mohácsi férfi, akinek az édesapja ott halt meg egy kórházban, de nem találta meg korában a temetőt, azt sem tudta, hol halt meg. Õ tehát velünk jött, és megtaláltuk a 6009-es számú hadikórházat, ahol meghalt az édesapja. Még akkor decemberben eljutottunk Galíciába is, ami Kárpátalján túli terület, nincs messze a hágóktól. 1944-ben ott óriási harcok dúltak, és sok magyar katona veszett el. 10-12 temetőt azonosítottunk, részben találtunk egyéni sírokat is. Most megismételtük az utat a nyíregyházi önkormányzat támogatásával április elején, akkor Kolomea és a mai Ivano-Frankovszk környékén jártunk. Itt is találtunk temetőket. Magyar fejfák sajnos már nincsenek, nem volt, aki gondozza őket, ugyanakkor a helyi lakosság tiszteletben tartotta ezt a területet és nem építkezett, nem temetkezett rá. A magyar katonákról nem őriznek rossz emlékeket, sőt, minket mindenhol nagyon kedvesen fogadtak.

Melyek voltak a legemlékezetesebb utak?

Hány hadifoglyot, katonát sikerült már megtalálniuk, azonosítaniuk?

A honlapon a „sikeres keresések" rovatban közöljük azokat a tényeket, amikről a hozzátartozókat is értesítettük. Akkor sikeres a keresés, ha valaki tőlünk tudta meg, hogy 64 évvel ezelőtt hol esett el vagy hol van eltemetve a keresett rokon, hozzátartozó. Közel háromszáz sikerről beszélünk, ami persze több is lehetne, ha lenne több időnk rá. A másik megoldás, hogy ha valakit megtalálunk, akkor feltesszük a „hozzátartozókat keresünk" rovatba. Ebben körül-belül 5800 személy van már, ennek pedig az az oka, hogy sírhely vagy születési adatok alapján lehet keresni. Ha valaki rábukkan az ismerőse nevére, innen megtudja, mi történt vele, számunkra pedig sikeres keresésnek számít. A harmadik rovat az „akiket keresünk" rovat, ide azok kerülnek, akiknél egyelőre nem értünk el eredményt, itt 1800-2000 nevet találunk. A televíziós műsor és a honlap szorosan együttműködik, a keresőszolgálat civil kezdeményezése és az MTV műsora ikertestvérek. A nyáron, mikor szünetel a műsor, újra elővesszünk dossziéinkat, és a kibővült adatbázisainkon még egyszer átfuttatjuk, biztos vagyok benne, hogy a reménytelennek tartott „akiket keresünk" rovatból átveszünk egy 10 százalékot a sikeres keresések közé.

A Hadtörténeti Múzeummal és a Vöröskereszttel jó az együttműködésünk.
Mindkét szervezet nagy munkát végez, kevés létszámmal bírkóznak sok
kereséssel. Létezik egy kutatóhely az interneten is – www.hadifogoly.hu -,
ezzel viszont az a gond, hogy laikusnak nehéz azonosítani a cirill betus
átírásokat. Ez orosz eredetu magyar adatbázis, ezért sikeres használatához
nem árt tudni, milyen nyelvtani, hangtani szabályok érvényesülnek az
oroszban. Mondjuk a g-t és h-t a szlávok gyakran fölcserélik, de például az
oroszban nincs ö és ü betu sem. Egy-egy magyar vagy német név olvasásakor
szinte az orosz írnok fejével kell gondolkodnunk: Gőgös helyett Hehest írt
talán. A másik probléma ezzel az adatbázissal az, hogy ha megtalálja is
valaki azt az információt, hogy hozzátartozója mondjuk a 68-as láger
temetojének 28/2-es sírjában van eltemetve, a kereső számára a 68-as láger
nem mond semmit. Ehhez tudni kellene, melyik településen, egyáltalán melyik
köztársaságban muködött a tábor. Mi a televíziós musorban és a Háborús
Keresőszolgálatban is nagyon ügyelünk arra, hogy a leheto legpontosabban
tájékoztassuk a hozzátartozót a láger, a temető helyérol. A Google Earth
muholdképei segítségével igyekszünk még légifelvételt is küldeni a
keresonek, aki gyakran egész kis tanulmányt kap tőlünk, különböző
hadtörténeti munkák alapján.

Sok embernek segítettek már, van esetleg olyan, aki az Ön szívéhez azóta nagyon közel áll?

Nagyon sok ilyen van. Az egyik a már említett mohácsi úr, aki pénzt és energiát nem kímélve kereste édesapját. Mindig óriási tisztelettel vagyok azok iránt – különösen a fiatalok iránt – , akik nem adják fel. Tulajdonképpen ők már nem emlékezhetnek mondjuk a dédszülőkre, és mégis, családi indíttatásból nekiállnak keresni, és mintegy eldobott zászlót felmarkolva írnak. A legdöbbenetesebb számomra egy beregújfalui fiatalasszony levele volt. A nagypapájáról írt, aki a beregújfalui temetőben van eltemetve, egy bizonyos Lajos bácsiról, aki nem édes nagypapája volt a hölgynek. Úgy került a családba, hogy valamiért ott ragadt a határon (mert amúgy budapesti volt), mikor a hadifogságból hazajött. Először beállt házimunkásnak a fiatalasszony nagymamájához, majd összemelegedtek és összeházasodtak, Brigitta, a levél írója pedig úgy nőtt fel, mintha saját nagypapája lenne. A levélben leírta, hogy Lajos bácsi akárhányszor nézte a tévét és a budapesti Déli Pályaudvart mutatták, mindig elszomorodott, hiszen azelőtt ott lakott. Nem derült ki számomra a levélből, miért nem jutott haza, hiszen itt, Magyarországon is voltak „régi" hozzátartozói, akik keresték. A hölgy azért írt, hogy a még esetleg élő hozzátartozókkal tudassa, Lajos bácsi békében és szereteten halt meg, úgy sirassák, hogy nem a háborúban vesztette életét. Volt, aki azért írt, hogy a még élő bajtársait kutassa fel. Valahonnan a Krímből jött egy levél, az egyik bajtárs lánya jelentkezett, hogy már nem él a keresett katona. Értékes fotókat küldött a nyikolajevi temetőben lévő magyar hadifoglyokról. Sajnos, a magyar hadifoglyok sorsának teljes tisztázása még várat magára. A
moszkvai Állami Katonai Levéltárban több százezer dosszié őrzi a magyar
hadifoglyok és internáltak emlékét, csak érte kellene menni. Az oroszok
odaadnák. Meggyőződésem, hogy a második világháborút a magyarok számára csak
e dossziék hazahozatalával és publikálásával lehet végérvényesen és
megnyugtatóan lezárni. Ez az állami szervek morális és hivatali kötelessége,
amivel az elhunytak, a hazájukért szenvedők emlékének tartoznak.