Évekig rettegett az ’56-os ismeretlen pesti srác

Miként került az események forgatagába?

A Cházár András utcai József Attila kollégiumban laktam Budapesten, ami a domonkos templommal van szemben. Időben értesültünk a Műegyetemen zajló eseményekről, hiszen a telefonok a késő októberi napokban még működtek. Magunk is részt vettünk néhány megmozduláson. November 4-én bevonultak az oroszok, és körbezárták Budapestet. Az, hogy jönnek, köztudott volt számunkra, hiszen az iskolánkban volt egy rövidhullámú adóvevő, amit ketten egy társammal kollégiumi stúdiósként barkácsoltunk össze. Szinte állandóan a rádión csüngtünk és kutattuk a híreket, hiszen a budapesti hivatalos rádió nem sok információval szolgált. Ezzel szemben záhonyi rádióamatőröktől már napokkal korábban érkeztek hírek a szovjet invázióról. Ezt a hírt november elsejétől sugározták. Visszagondolva logikusnak tűnik, hogy ha idejekorán értesültünk a szovjet bevonulásról, akkor felkészüljünk az összecsapásra, Budapest és az ország védelmére. November 4-én ideértek, s megkezdődött Budapest ostroma. Hiába voltak az ostromlók technikai- és létszámfölényben, mindenütt kialakultak ellenállási gócok. Ahhoz ugyan nem volt elég erejük, hogy megakadályozzák az előrenyomulást, de legalább lelassították azt, annak érdekében, hogy a belvárosi részek felkészültebben tudják fogadni a csapatokat. A Soroksári úton például kiskunfélegyházi tüzérek fogadták az oroszokat.

Hiába lassult le a szovjet előrenyomulás, azért csak elérték a belvárosi részt is.

Mi is felkészültünk arra, hogy a kollégium környékén is lesznek harcok. A nevelőink igencsak féltettek minket. Egészen negyedikén hajnalig a kollégium pincéjében húztuk meg magunkat, aminek ablakait korábban elrekesztettük, téglával beraktuk. Azonban annyira közelre csapódtak be a lövedékek, hogy a bent rekedt nevelők úgy döntöttek: senki ne maradjon a téglaépületben. A szemben lévő domonkos templom pincéjét kisajátították a kommunisták, és

Gondolom, a nevelők nem örültek annak, hogy kiskorú tanulókkal töltenék fel az ellenállók a hiányos létszámot.

Szinte még be sem fejezte mondandóját a nemzetőr, a tanárok rögtön  kiabálni kezdek: szó sem lehet róla, innen senki nem megy ki. Erre az volt a válasz, hogy aki magyar, velem tart, és megindult kifelé. Az egyik srác, Föld Gyusza rögtön felpattant, s nem lehetett visszatartani. Kis idő múlva a nevelők úgy döntöttek, hogy vissza kellene hozni a fiút. Tóth Kálmán barátom indult utána. Fél órán belül egyikük sem tért vissza. Kint viszont már folyamatosan lőttek. Nem csak a Thököly úton keresztbe-hosszába, de a Városliget felől is. Akkor már gyalogsági fegyvereket is használtak. Szobaparancsnok és tanulmányi felelős voltam, így harmadikként én indultam két társam után. A nevelőkben nem volt annyi bátorság, hogy ők menjenek ki. Amint előbukkantam a pincéből, rögtön elkezdtek tüzelni. Csak úgy pattogtak mellettem a lövedékek. Lehasaltam, és lapos kúszásban mentem ki a Thököly utca sarkáig. Éppen nem záporoztak a lövedékek, így elindultam az alig ötven méternyire lévő Petrik Lajos iskoláig. A végén már ki is lehetett egyenesednem. Bementem az iskolába, ahol azzal fogadtak, hogy “más nem jött?" Mondtam, hogy nem, hivatalosan én is azért jöttem, hogy a két iskolatársam visszavigyem a pincébe. Rá akartak beszélni arra, hogy ne vigyem vissza őket. Ez persze eszembe se jutott. A csípős novemberi hidegben egy szál pulóverben álltam a forradalmárok előtt, azonban hamar kiderült, hogy nincs elegendő fegyverük. Sőt, szinte alig volt nekik.

Fegyverek nélkül nehéz megvívni egy forradalmat.

Így igaz, előbb fegyvereket kellett szereznünk. Egyikőjüknek eszébe jutott, hogy a Stefánia felé található egy rendőrőrs. Az ukáz az volt, hogy menjünk oda, s ha van ott valaki, akkor kérjünk tőle puskákat, ha nincs, akkor feszítsük fel az ajtót, és nézzük meg, vannak-e fegyverek. Hárman indultunk el. Az alig öt perces út jó félóráig tartott, mivel folyamatosan lőttek bennünket. Hol egy kerítés mögött húztuk meg magunkat, hol pedig a platánfák mögött rejtőztünk. Amíg újratöltöttek, addig haladhattunk néhány métert. Az őrs kapuja és ajtaja is nyitva volt. Az ajtóban egyetlen, negyven-ötven év közötti rendőr posztolt, aki megkérdezte: tán fegyver kéne fiúk? Mondjuk, hogy igen. Az egész őrsön öt darab puska volt, amit odaadott a rendőr. Lőszer azonban nem volt hozzá, mivel azt már mások elvitték. Megkaptuk a második világháborút megjárt, cirill betűs karabélyokat, és visszaindultunk. A rendőr engem még visszahívott és adott egy nehéz, közel tízkilós őrbundát, ami kétszer nagyobb volt nálam. Amikor visszaértünk, a parancsnoktól kaptunk öt-öt lőszert, hogy kipróbáljuk a fegyvereket. Lementünk az iskola pincéjébe, ahol a szeneskazán mellett volt az alkalmi lőtér. Egy rövid gyorstalpaló után egy termetesebb széndarab volt a célpont. Aki ezt elsőre eltalálta abból lövész lett. Már ameddig abból a pár darab lőszerből tartott.

A lövészettel nem volt gond: elsőre szétlőttem a széndarabot. A parancsnok azonban – látva az őrbundámat – úgy döntött, hogy váltsam fel az egy szál kiskabátban fagyoskodó kapuőrt. Egész délután itt őrködtem Az volt a dolgom, hogy figyeljem: mikor tűnik fel harckocsi a Hungária körúton. A Keleti pályaudvar felől nem vártak tankokat, mert ott még volt két ellenállási góc. Ha viszont a Thökölyn érkezett, akkor azt haladéktalanul jeleznem kellett a kapucsengő megnyomásával. Ahogy tudtunk, felkészültünk. Tudtuk, hogy van egy elég jól ellátott parancsnokság a Keletiben, és egy a Népstadionnál, melyeknek még páncéltörőjük is volt. Mi innen kaptuk az utánpótlást: élelmiszert és lőszert. A telefonok működtek, úgyhogy a parancsnok átszólt a népstadionbeli egységnek, hogy rövid csövű orosz karabélyokhoz kellene lőszer. A Petrikben ekkor már két golyószórós kiskatona is volt, fegyverrel, lőszerrel. Felcserünk is volt. Egy ápolónő ugyanis nem jutott be a Péterfy Sándor utcai kórházba és csatlakozott a felkelőkhöz. A csapatot még három borsodi bányász és mi hármunk mellett még néhány diák alkotta. Később társult hozzánk az egyik nevelőnk, Zámbó Miki, aki Budapest-válogatott birkózó volt. Kevés ember nevét tudom, mert az volt a megállapodás, hogy csak beceneveken emlegetjük egymást. Így voltak köztünk a bányász srácok, a golyószórós katonák. Mi a cházáristák voltunk.

Mi volt az első teendőjük?

Felszedtük a Thökölyn a kockaköveket, és hevenyészett barikádokat építettünk. Az iskolától kicsit messzebb alakítottuk ki, hogy az oroszoknak ne legyen egyértelmű, hogy melyik házat kell lőniük. A Keleti és a domonkos templom felé emeltünk egy-egy torlaszt. Az iskolával szemben volt a Sport Étterem, ami akkor teljesen le volt már zárva. A Széna térről telefonált valaki, hogy szerezzünk minél több tányért, és az akadályok külső oldalán, járdától-járdáig rakjuk le őket, szájukkal lefelé. Átmentünk az étterembe, és ahány tányért csak találtunk, mind kihordtuk, és leraktuk. Azonban kevésnek bizonyult. Az ablakokból kihajoló lakóktól kértünk még tányérokat.

Nem csodálkoztak? Hogy lehet tányérokkal harcolni a hódítók ellen?

Elterjedt, hogy az oroszok csajkából esznek, tányért még sosem láttak. Ez volt az alapötlet ahhoz, hogy tányérokból rakjunk le sosem robbanó aknazárat az úton. Hiszen ha tudják is, hogy tányér van előttük, azt még nem tudhatják, hogy van-e alatta valami veszélyesebb, mint a porcelán. A mellettünk lévő kisboltban egy hölgy a visszamaradt tejesüvegekből öntözte ki a tejet a csatornába, majd nagyjából elöblögette őket. Ebből készültek a molotov-koktélok, amihez a környékbeli asszonyok a törülközőjüket, hálóingüket tépték szét kanócnak. Én magam nem voltam olyan erőben, hogy el tudjam hajítani a csupasz faágak között. Az volt a feladatom, hogy a harcba beosztott géppisztolyos dobtárait töltsem fel, amikor kifogyott. Késő délután érkezett meg az első páncélos, ami valószínűleg felderítő volt, mert egyedül érkezett, gyalogsági támogatás nélkül.

Beváltak a tányérok?

Igen, hiszen megállt az „aknasor" előtt. Körülbelül negyedóráig vesztegelt ott a tank, majd visszafordult. Egy óra múlva tért vissza egy tank, de ekkor már gyalogsági támogatással. A nyitott páncélautóban ülő katonák kiváló célpontokat nyújtottak, nekem is, aki az iskola első emeletén figyelt már akkor. Akkor már az volt a parancs, hogy akinek van puskája, és hozzá lőszere, annak a lenti golyószórósokat kellett őriznie. Az én feladatom az volt, hogy kifigyeljem a torkolattüzeket, és lehetőleg pontosan célozva lelőjem az akkorra már fel-feltűnő orvlövészeket. Az első csetepaténk a harckocsi és a két kísérő páncélautó ismételt feltűnésével kezdődött. Ekkor már gondolkodás nélkül hajtottak át a porcelánokon, s a barikádjainkat egy pillanat alatt szétlőtte a harckocsi. Az oroszokat sem ejtették a fejük lágyára. Látták, hogy átjutottak egy torlaszon, de van még egy, s így rögtön tudták, hogy az ellenállás központja a kettő közti épületben van. Először csak géppuskával kezdték lőni a Petrik Lajos ablakait. Azonban csak az első két emeletig pásztázta az iskolát. A harmadik emeletről azonban két találat is érte. Az első kézigránát nem sok kárt okozott a harckocsiban, ám az ezt követő molotov-koktél felgyújtotta a tankot. A Zámbó Miki olyan erővel dobálta ugyanis azokat, hogy az útjába eső faágakat is letörte. Mindeközben a páncélosban ülő katonák is jó célpontot nyújtottak.

Ön jó céllövőnek bizonyult. Számítottak a tehetségére?

Addigra én is kaptam egy zsebnyi, húsz-huszonöt darabnyi lőszert. Volt mivel lőnöm. Az első ütközet véget ért, másnapig nyugtunk volt. A harckocsiból senki nem jött elő, bár valószínűleg éltek a katonák. A páncélautók azonban halottakkal voltak tele. Fejenként néhány lövés durrant el. Bár a harckocsi égett, nagy kárt nem tudtunk benne okozni, mivel elmenekült. Másnap viszonylag csend volt. Nekirugaszkodtunk, hogy a kiégett páncélautókat eltoljuk az épület elől. Kisvártatva a Népstadion irányába megérkezett egy teherautó, ami páncéltörő ágyút vontatott. Akkora volt a sebessége, hogy az ágyú egy villanyoszlopnak csapódott. Ekkor már komoly harcok zajlottak a stadion körül. Az egyik páncélautót a sérült oszlopnak toltuk, mintha balesetet szenvedett volna. Nem messze a kerítésen belül feltűnt egy pufajkás civil és egy szilvakék kabátot viselő, tiszti sapkás személy. Ugyan előzőleg a nemzetőr elmagyarázta, hogy ki a barát, és ki az ellenség, milyen a szovjetek egyenruhája, de egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy a köpenyes katona barát, vagy ellenség. Ám pillanatok múlva azt láttam, hogy előveszi a pisztolyát, és csőre tölti. Még mindig bizonytalan voltam, azonban pár másodperccel később a néhány méterrel előtte hasaló golyószórósba lőtt. Az első lövés a vállát találta el. Ekkor bizonyosodtam meg arról, hogy egy orosz katonával állok szemben, és lőni kell rá. Rálőttem, összeroskadt. Nem tudom, hogy azonnal meghalt-e, de később már nem találtuk a katonát.

Meddig tartottak ki?

Az események után nem sokkal újra elkezdték lőni a golyószóróst, illetve minket is. Láttam, hogy körülbelül nyolcvan méterről, egy lakás harmadik emeltéből tüzeltek. A harmadik lövése után tudtam kifigyelni, hogy honnan tüzel. Vak tyúk is talál szemet alapon megcéloztam, és lőttem. Többet nem lőtt. A viszonylagos csend után immár három, vagy négy harckocsival tértek vissza az oroszok. Ez ötödikén este lehetett. Lőszerünk már alig volt. Ekkor még egy páncélautót tettünk ártalmatlanná, de vissza kellett vonulnunk. Azonban se civilnek, se kollégistának nem nagyon volt kedve abbahagyni a harcot. A három bányász srác fent rekedt az iskola felső emeletén. Õket folyamatosan golyószóróval, géppuskával lőtték. Mi a parancsnokkal egy közeli telefonfülke közelében kerestünk menedéket. Engedélyt kértem a parancsnoktól, hogy a megmaradt lőszerrel kilőjem a géppuskást. Ötven méter lehetett a távolság. Nagy esélyem volt, hogy eltaláljam az oroszt, de nem kaptam engedélyt. Az oroszok végül elunták, tovább vonultak, s mi újra elfoglaltuk a korábbi állásainkat. Veszteségeink szerencsére nem voltak. Sajnos azonban töltényünk sem volt. A parancsnok a haza nevében megköszönte a részvételt. A nemzetőr hozzátette: ha győz a forradalom, akkor én számíthatok egy kitüntetésre a golyószórós életének a megmentésért. A noteszében az akkor alapított Haza Szolgálatáért Érdemrend ezüst fokozatára terjesztett fel. Igaz, azt is hozzá tette, hogy ezt először a népstadionbeli parancsnokságnak kell jóváhagynia.

Ez éppen elég volt ahhoz, hogy hosszú évekig rettegjen a megtorlástól.

Igen. Bár az is igaz, hogy ezt megelőzően is történt olyan esemény, ami a későbbiekben félelemmel tölthetett el. Az első támadás visszaverése után csend honolt a környéken. Az általunk már ismert futár hozott magával egy újságírónőt, aki interjút készített a védőkkel, köztünk velem is. Elmeséltem neki az orosz tiszt lelövését. Mindent lejegyzetelt, s én mehettem vissza az őrhelyemre. Ötödikén este azonban kiderült, hogy hármuknak összesen van vagy nyolc lőszere, így gyakorlatilag céltalan az ellenállás. Ugyan próbáltunk még parancsot kérni, de a Keleti pályaudvari őrsön már oroszok vették fel a telefont. A Népstadionok védői is azt mondták, hogy ha még mehetünk, akkor menjünk, mert nincs több lőszer. Elmenekültünk a hátsóudvaron át. Egy ott lakó elvtárs kertjében eldobáltuk a fegyvereket. Még egy kerítést átmásztunk, s visszaértünk a kollégium kertjébe. Kiderült, hogy a többiek még a templom pincéjében vannak, úgy hogy mi is odamentünk. Így ért évet a forradalmam.

Néhány nappal később, amikor már különösebb gond nélkül lehetett az utcán járni, a Rudas László, vagyis a mai Podmaniczky utcán sétálgattam. Látható volt, hogy heves harcok folytak a környéken. Az utcán volt egy felrobbantott ágyú. Hátulról, a töltőrésznél sérült meg a fegyver. Odamentem, hogy közelebbről megnézzem. Az járt az eszemben, hogy a Népstadionnál villanyoszlophoz csapódott ágyú mennyire sérülhetett meg. A járdán velem együtt még két kisebb srác nézelődött. Odalépett egy tekintélyes megjelenésű, bajuszos úr, akinek a nyakában egy szemmel láthatóan nagy értékű fényképezőgép lógott. Látszott, hogy nem magyar, hiszen akkoriban még az elvtársi öltözet a lódenkabát, vagy az utászkabát volt, s rajta egy sötét színű hosszú kabát volt. Odajött hozzánk, magához intette a két fiút és beállított minket, mintha éppen az irányzékkal bíbelődnénk. Így készített rólunk néhány fotót. Később ez is okot adott arra, hogy féljek, hiszen a követségeken figyelték az újságokat. A hatalom részéről ráadásul nem volt elegendő, hogy különböző helyeken razziáztak, de időnként a híradókban mutogattak képeket különböző eseményekről, felvonulásokról és találomra bekarikázták egy-egy résztvevő fejét azzal, hogy szülei nem tudnak róla és keresik. Persze nem a családja, hanem az ÁVH kereste az illetőt. Én is veszélyben voltam, habár nem láttam az ominózus híradót. Két évvel később újra Budapesten voltam, immár katonaként, az akkori egyesített tiszti iskolán, őrségben. Alig tettem le a szolgálatot, amikor azzal fogadtak a társaim, hogy láttak híradóban. Igaz, nem engem, hanem a mellettem lévő két embert karikázták be. Szerencsére a tisztikarból csak a Szűcs főtörzs látta. Ugyan nem árult be, de attól kezdve még öregkatonaként, kimenőruhában is visszarendelt vécét takarítani. Ilyenkor csak annyit mondott, hogy „tudja maga, miért".