Generációk példaképe

Kicsit meglepődött, amikor megkerestük. Mint mondta: több ezer interjút adott már pályafutása alatt, de a Katonai Sajtó még sosem tett fel neki kérdéseket. Pedig voltak olyan fejezetek az életében, amelyekben jelentős szerepet játszottak katonák, forradalmárok, fegyveres csoportok, vadőrök…

„Az egész életemet, az egész habitusomat a cserkészet határozta meg” – kezdte a beszélgetést Juhász Árpád, akitől megtudtuk: édesapja katonatiszt volt. Az úgynevezett VKF2-nél volt honvédségi főellenőr. Ez a rövidítés a kémelhárítást jelentette. „Emiatt a származásommal soha nem mertem előhozakodni. Amikor előjött édesapám munkájának megnevezése, mindig azt mondtam, hogy revizor volt…” – mesélte, hozzátéve: véleménye szerint nincs ebben semmi szégyellnivaló, s talán így, több évtized távlatából, ez már senki érdekeit nem is sérti

A világháború alatt

„Alig 6 éves voltam, amikor bekerültem a pasaréti ferencesek 46-os cserkészcsapatába. Ez egy nagyon jó csapat volt. Minden hétvégén kirándultunk, megismertük a térképhasználatot, a legegyszerűbb virágos növényeket, fákat, csillagképeket, köveket. Tehát mondhatni azt, hogy 9-10 éves koromra teljesen profi természetismerő voltam. De aztán a cserkészetet és a kirándulásokat megszakította a második világháború” – mondta. Mint elárulta: az első találkozása az volt a háborúval, amikor kilencévesen ment fel kirándulni a Kis-hárs-hegyre, és ahol most a Makovecz-kilátó áll talált egy nagy ejtőernyőt. „Akkoriban gyönyörű selyem anyagból készültek az ejtőernyők. Nyilván egy amerikai, vagy egy angol landolhatott ott, aki aztán elbújt az erdőben. Hazacipeltem ezt az ejtőernyőt, amiből édesanyám alsónadrágot és trikót varrt nekem. Kicsit szégyelltem is ezt viselni a tornaórákon, mert félig-meddig átlátszó volt.”

A háborúnak ez a szakasza leginkább a félelmet jelentette Juhász Árpád számára. Elsötétített ablakok mellett éltek, este nem lehetett lámpát gyújtani, az utcákon sem égett a közvilágítás… „A mai napig pontosan emlékszem rá, hogy 1945 telén nagyon gyér hó volt és mi egy olyan telken laktunk, amelyen két ház állt. A konyhaablakon keresztül láttuk, hogy az alsó házba bementek a szovjetek, gépfegyverrel a kezükben. Az édesanyám, a nagymamám, a két nagynéném mellett én voltam egyedül férfi a házban - kilenc évesen… Mivel anyai ágon német vagyok – édesanyám és a nagymamán egymás között németül beszéltek – nem lett volna szerencsés, ha ez kiderül. Végül hozzánk is bejöttek, végig kutatták a házat, de nem bántottak minket” – mondta.

Juhász Árpádnak van egy másik emléke is a háborúról, amit soha nem fog elfelejteni. „Miután az Ördög-árokból kitörtek a németek és a magyarok, az egyik reggel két német katona holttestét láttam meg az ajtónk előtt. Gyerekként ez eléggé megrázó élmény volt. A mai Pasaréti téren pedig ott voltam egy temetésen, amikor a szovjetek a katonáikat egy tömegsírba helyezték el. Bár később felszámolták ezt a tömegsírt, a mai napig eszembe jut ez az emlék, amikor keresztülmegyek a Pasaréti téren” – mesélte, majd arról is beszélt, hogy ha Telki közelében sétál az erőben mindig visz virágot a Szarvasárok fölött található ismeretlen katona sírjára.

A forradalom napjai

Juhász Árpád 1953-ban került az egyetemre, az ELTE geológus szakára. Az egyetemen volt külön katonai tanszék, önálló tantárgyként tanulták a honvédelmet. „Nagyon ritkán, havonta-kéthavonta egyszer elmentünk éleslövészetre, valahova az Érdi-fennsíkra. Mindenki kapott két lőszert, ennyi volt a gyakorlási lehetőség a fegyverrel. Nyáron pedig egy hónapra kellett bevonulnunk katonai képzésre. 1954 a nyarán a debreceni Nagyerdőben voltunk, ott sátraztunk. Ekkor kaptam meg az őrvezetői rendfokozatomat. Aztán 1955 nyarán egy napra zárkába tettek. Akkoriban cselgáncsoztam, és az őrmester kiprovokálta, hogy küzdjünk meg egymással. Na most ugyebár betonon cselgáncsozni nem egészséges. Törekedtem arra, hogy nehogy olyan dobást csináljak, ami sérülést okozhat, de pechem volt, mert nagyon megütötte magát, így egy napra mehettem a zárkába” – mesélte, majd arról is beszélt, hogy 1956 nyarán már nem hívták be őket az egy hónapos szolgálatra, mintha valahol sejtették volna, hogy valami „erjed”…

„1956 októberében egy nagyon súlyos arcüreggyulladást kaptam. 23-a előtt egy héttel már nem jártam be az egyetemre, így nem is éreztem semmit az akkori közhangulatból. Volt egy családi bérletünk az Erkel Színházba, s bár lázas voltam, egy baráti házaspárral ott töltöttem a 23-ai estét. A második vagy a harmadik felvonás közepén valaki berohant a színpadra és felénk fordulva elkiáltotta magát: »ti itt ültök, miközben a rádiónál lövik a fiainkat?« Döbbent csend támadt, majd mindenki elindult a kijárat felé. Kimentünk a Rákóczi útra. Az emberben ennyi év távlatából már csak a lényeges mozzanatok maradnak meg, így én csak arra emlékszem, hogy nagyon sokan voltunk, ahogy mentünk az Erzsébet híd felé. A Puskin utca közelében már láttuk, hogy vérző emberek jöttek a rádió felől. Mivel nem éreztem túl jól magam, hazamentem, másnap reggel azonban besiettem az egyetemre, a geológiai tanszékre. Mi azt hittük, hogy azok a katonatisztek, akik minket is tanítottak, a pártállam leghűbb emberei, de mindenféle ellenállás nélkül, önként átadták nekünk a puskáikat. Még eredeti csomagolású, zsírpapírba burkolt fegyverek voltak. Mindegyikhez kaptunk egy-egy doboz lőszert is. Így rendezkedtünk be a harmadik emeleten, a geológia tanszéken” – emlékezett vissza a 65 évvel ezelőtti eseményekre Juhász Árpád. Elmondta azt is, hogy bár volt puskája, ő nem vett részt a fegyveres harcban. Aztán az egyik nap őt bízták meg azzal, hogy a másik épületben található dékáni hivatalból hozza el a geológus hallgatók kádercéduláit. Ott aztán igencsak meglepődtek, amikor puskával a vállán megérkezett és kérte a papírokat. Amikor visszavitte a kartotékokat, mindenki kíváncsi volt a cédulákra, így akkora kavarodás támadt a tanszéken, hogy ő sosem találta meg a saját kádercéduláját…

„Ebből az időszakból van egy fura, vissza-visszatérő emlékem a Nemzeti Múzeum épületéről. A szovjetek a Kálvin tér felől lőttek be és eltalálták a legmagasabb szinten lévő Afrika kiállítást, ami kiégett és leomlott. Pont az ásványtárra, ami akkor Európa második legnagyobb ásványgyűjteménye volt. Amikor először láttam ezt az épületet, még nem tudtam, hogy majdan ez lesz az első munkahelyem, ahol a romeltakarítással töltök majd egy-két évet” – mesélte Juhász Árpád, aki a november 4-én hajnalban történtekre is élénken emlékszik. „Mintha földrengés lett volna: a Múzeum körútig behallatszott, ahogy Kelet felől jötte be a fővárosba a ruszki tankok. Sorra jöttek a teherautók, megálltak az egyetem előtt, hogy aki Nyugatra akar menekülni, az most jöjjön. Én nem mentem, idős szüleim, nagyszüleim voltak, egyetemistaként már családfenntartó voltam. Utána éveken keresztül féltem attól, hogy egyszer valamelyik oktatómnak az eszébe jut, hogy én puskával a vállamon járkáltam és elvittem a kádercédulákat is… De hála istennek soha semmi bántódásom nem esett emiatt” – mondta.

A legfontosabb expedíció

Juhász Árpád az elmúlt évtizedekben több tucat expedícióban vett részt a világ számos országában. Bár úgy véli, nehéz definiálni azt, hogy pontosan mikortól számít expedíciónak egy „túra”, mindig is szerette a kutató- és felfedezőutak hangulatát. „Az egyik legnagyobb és több éves előkészítést igénylő kutatóutam az 1987-88-as kelet-afrikai expedíció volt. Ezzel az volt a célunk, hogy kövessük Teleki Sámuel gróf 100 évvel korábbi útját. Ő volt az az első európai, vagy ha úgy tetszik, fehér ember, aki a mai Kenya területén levő Baringo-tótól északra elindult egy kétszáz fős karavánnal. Kiváló vadászként ő gondoskodott az emberek élelmiszerellátásáról, ő lőtte ki az ehető állatokat. Ennek ellenére a karaván többször állt az éh- és szomjhalál határán… A mi időnkben már terepjárókkal tettük meg az utat. Az akkori Magyar Néphadseregtől is kaptunk néhány felszerelést, surranókat, jelzőrakétákat, sátrakat, kimondottan a trópusokra készült víztisztító berendezéseket. Utóbbiak kerámiaszűrővel működtek: az amúgy ihatatlan vizet felszippantottuk egy szivattyúval, majd átpréseltük ezen a szűrőn. Ezt követően e félig megtisztított vizet műanyag edényekbe töltöttük és neomagnol nevű fertőtlenítőszert tettünk bele. Néhány óra »pihentetés« után a neomagnol borzalmas ízét egy másik komponenssel »semlegesítettük«, amellyel úgy-ahogy iható vizet kaptunk. A kerámiaszűrőt pedig megtisztítottuk, hogy legközelebb is használni tudjuk” – mesélte, kiemelve: nagyon nem volt más választásuk, hiszen olyan vidéken jártak, ahol fejenként napi 4-5 liter vizet is meg kell inni ahhoz, hogy életben maradjon az ember. S hiába voltak katonai sátraik, mivel a hőmérséklet még éjjel sem ment le 40-42 Celsius-fok alá, a szabadban aludtak, de ezt is csak úgy tudták elviselni, ha rendszeresen „lehűtötték” magukat a Rudolf-tó vízében. Ami ugyancsak kihívást jelentett, hiszen itt él a világon a legnagyobb nílusi krokodil populáció. „A krokodil szeme a víz fölött van, ha megvilágítottuk a tó vizét, a sok-sok szem úgy csillogott, mint megannyi gyémánt” – árulta el. Azt is megtudtuk, hogy rövid időn belül kiderült, az akkori magyar katonai felszerelés nem igazán ezekre az éghajlati és földrajzi viszonyokra való. A surranóban nem lehetett megmászni az emelkedőket, mert nem volt elég recés a bakancs talpa, a jelzőrakéták pedig folyamatosan befulladtak…

Természetesen nem vittek magukkal fegyvereket erre az expedícióra, így, amikor „kritikus útszakaszokhoz” érkeztek, a fegyveres kisérőik biztosították az útjukat. Ők általában a helyi vadvédelem soraiból kerültek ki. Ha kellett az állatoktól védték az expedíció tagjait, máskor pedig a nem mindig barátságos helyi lakosokkal egyeztettek a területükön való átkelésről. Szerencsére egyetlen alkalommal sem kerültek komoly konfliktusba az őslakosokkal.

A hely, ahova mindig szeretett volna eljutni

Egy olyan térsége van a Földnek, ahova Juhász Árpád nem jutott el – bár mindig szeretett volna. Ez az Antarktisz. „A fagyos kontinensen van egy hegy, amit egykori gimnáziumi osztálytársamról és 1956-ig egyetemi évfolyamtársamról, Csejtei Béláról neveztek el, a Mount Csejtei. Ő a forradalom után az Egyesült Államokban telepedett le és az amerikai geológiai szolgálatnál helyezkedett el. Dolgozott Alaszkában és az Antarktiszon is. Az amerikaiaknál az a divat, hogy ha valaki eredményes kutatást végez vagy különleges tettet hajt végre ilyen extrém körülmények között, arról egy addig névtelen pontot elneveznek. Ő egy kisrepülőgép-balesetnél segített kikászálódni a pilótának az összetört roncsból, ezért nevezték el róla az addig névtelen pontot. Voltam már közel az Antarktiszhoz, a Magellán-szorosban, ahonnan 100 dollárért átvittek volna az Antartkiszi-félszigetre, de egyrészt nem volt annyi pénzem, másrészt pedig a hazaútra szóló jegyeimet már nem tudtam átfoglalni, így nem jutottam el déli kontinensre” – mondta.

Juhász Árpád júniusban töltötte be 86. életévét, így mostanában már nem vesz részt felfedező- és kutatóutakon. Hétvégenként rendszeresen túrázik, de – ahogy mondta – már csak „két botra támaszkodva és sántán” tudja járni az erdőt és a hegyeket. E kirándulások során gyakran felismerik és beszélgetnek vele, aminek ő nagyon örül, mert úgy véli „már kikopott az emlékezetből.”

Eddig több mint száz filmet forgatott, amelyek közül néhány tucatnyit rendszeresen vetítenek az egyik kereskedelmi televízióban – igaz nem túl „nézőbarát” időpontban, szombat reggelenként. Ő azonban mindig felkel és megnézi ezeket a filmeket, szeret nosztalgiázni. Mostanában leginkább ír, nemrég jelent meg huszonhetedik könyve: az „Emberevők unokái között". „A populáris cím arra utal, hogy jártam olyan hegyi pápua törzseknél, amelyek tagjai néhány generációval előtt még megették a territoriális csatákban elesett ellenségeiket. Ma már természetesen nincs emberevés köztük, hiszen azt halálbüntetéssel sújtanák. E könyvvel egyébként arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy mennyire komoly probléma a népességrobbanás. Nem véletlenül lett a kötet alcíme: »Népességrobbanás a déli félgömbön.« Engem manapság ez a kérdés foglalkoztat, meg a geológia klímaváltozás körébe tartozó része. Soha nem gondoltam volna, hogy az ausztriai Pasterze-gelccsernél 1963-ban készített fotóm dokumentum értékű felvétel lesz, amellyel a klímaváltozást lehet szemléltetni. Az osztrákok kiszámították, hogy ennél, a világviszonylatban jelentéktelennek számító gleccsernél 150 év alatt másfélmilliárd köbméter jég olvadt el. Én filmeztem az igazán nagy, grönlandi gleccsereket, ahol több millió tonnás jégszilánkok törnek le percnyi gyakorisággal a fjordokba, és tolakodnak kifele az Atlanti-óceánra. Írtam is egy könyvet erről, hogy a gleccserek a földhőmérői, hiszen több évtized tartós légköri hőmérsékleti átlagát jelzik. Mindehhez még hozzájön, hogy a föld népessége drámai módon növekszik, és már belátható időn belül már a 8 milliárdot is el fogja érni. A természeti erőforrások, a tiszta, iható víz, a levegő, a termékeny talaj pedig kimerülőfélben vannak, ami semmiféleképpen nem jó. Szóval ezek a kérdések foglalkoztatnak engem mostanában…” – mondta Juhász Árpád.