Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

„Ha nem akarsz változtatni a világon, a légierő nem neked való”

Beszélgetés Szűcs Pál ezredessel

Szöveg: Kálmánfi Gábor | Fotó: archív |  2021. március 10. 12:44

Véletlenül lett katona, de nem véletlenül szeretik, kedvelik őt elsősorban légierős berkeken belül. Szűcs Pál ezredes boldogan tekint vissza (eddigi) katonai pályafutására és mint mondja: sosem tudni, mit hoz a jövő…

Így van, ha végig tekintek eddigi életemen, és pályámon, megmondom becsülettel: meg vagyok elégedve – összegez a rá oly jellemző, mosolygós, optimista módján Szűcs Pál ezredes, legutóbbi beosztásában a Magyar Honvédség Parancsnoksága légierő haderőnemi szemlélőség irodavezetője.

Tudod, pályája elején az ember mindig azt hiszi: megváltja a világot, nagy álmokat szövöget. Aztán ahogyan halad előre, szép lassan rádöbben: apróbb dolgoknak, tetteknek, történéseknek kell örülni. Igazából sosem akartam valami nagy hatalmasság lenni és azt hiszem, az elmúlt hatvankét esztendő alatt tudtam örülni mindannak, ami velem történt, illetve megpróbáltam megkeresni a legjobbat mindenben. Persze fontos volt, hogy olyan területen tudtam hasznos lenni, amiben mindig is örömömet leltem.

20210310-szup-pal ezds (1)

Tehát egyenes út vezetett a légierőhöz?

Ugyan! Őszintén szólva középiskolás fejjel eszem ágában sem volt, hogy katonaként szolgáljak, teljesen véletlenül történt mindent. Akkoriban a Bolyai János Híradástechnikai Szakközépiskolába jártam, és a műszaki egyetemre jelentkeztem. Csakhogy annak idején, ha az ember a katonai főiskolára ment felvételizni, ez legalább három-négy nap lógást jelentett a suliból. Fizikai felmérő, vizsgálatok, írásbeli, elbeszélgetés… Nos, a IV. A osztályban én voltam a diákbizottság elnöke, és vagy tizenötöd magammal elhatároztuk: kihasználjuk ezt a remek lehetőséget. Egészen addig jó poénnak tűnt, amíg nyáron meg nem jött a behívó parancs, hogy engem felvettek radarosnak, és jelenjek meg ekkor és ekkor Tatabányán, a sorozó központban katonai szolgálatra. Nem volt mit tenni, a parancs, az parancs… Hiába is mondtam ott, hogy kérem én a műszaki egyetemre szeretnék menni. Kedvesen megnyugtattak, de nem történt semmi. Mindenesetre egyáltalán nem bántam meg, mert noha maga a repülés sosem vonzott, az azt körülvevő közeg és környezet nagyon is! Végtére is a légierő valahol hazánk egyik legnagyobb elektrotechnikai „vállalata” is, tehát ma is melegen ajánlom mindenkinek, akit ez a terület érdekel!

Mindennek tudtál örülni, de mégis milyen mozzanatokat emelnél ki leginkább gazdag katonai karrieredből?

Az egyik az, hogy az úgynevezett Varsói Szerződés egykori országai közül hazánk csatlakozott először a NATO-hoz – ezen belül is pedig az akkori MH 54. Veszprém Légtérellenőrző Ezred – amelynek akkor parancsnoka voltam - benne ugye a „Sziklával”, a légiirányító központtal. Teljesítettük a velünk szemben támasztott követelményeket, majd kétszer is átestünk sikeresen szövetségi ellenőrzésen. A másik ilyen pillanat, amikor egy légierős szakmai konferencián igen magas beosztású elöljáróm mondta nekem: Pali, nézd meg, itt mindenki a te embered volt, alattad szolgált. Végig néztem a jelenlévő, szakmájában elismert bajtársaimon, és tényleg: anno mindenki az 54-esnél szolgált.

Hogyan emlékszel vissza a NATO csatlakozást megelőző időszakra?

Beosztottjaim gyakran mondogatják, hogy nálam sokat kell dolgozni, mindig űzöm-hajtom az állományt. Akkor ez nem választás kérdése volt, nem tehettünk mást. Teljes paradigmaváltás, rövid idő alatt, napi 16-18 óra, folyamatos tanulás, felkészülés – így tudnám dióhéjban összefoglalni. Először is a német, és orosz nyelvekről kellett angolra váltani. Aztán az alkalmazási rendszabályokban, képességben, gondolkodásban száznyolcvan fokos fordulatot tettünk. Egy példa csupán: gondoljunk bele abba, hogy a vadászirányításban a relatív helyzetet felváltotta az adott ponthoz mért helyzet, ami teljesen más megközelítést igényel. Mi kaptunk először nyugati technikát (az úgynevezett ASOC-rendszer), de a délszláv válság miatt igen kevés időnk maradt erre átállni. Emlékszem, még az ellenőrzés előtti napon is gyakoroltunk, hogy minden rendben menjen. A felkészülésben nagyon sokat segített nekünk az itt tartózkodó német tanácsadói csoport. Naponta tíz-tizenöt memót kaptam tőlük, hogy min kéne változtatni. Mondtam nekik, rendben fiúk, de előbb szeretném végigolvasni mindet… Persze nem csak a légtérellenőrző ezred, hanem az egész honvédség életében is rendkívüli időszak volt ez.

20210310-szup-pal ezds (3)

Ami nem lett könnyebb a délszláv válság idején sem.

Ideges, feszült helyzet alakult ki. Egy héttel korábban léptünk be a NATO-ba, szinte igazán nem is voltunk még tagok, aztán egyszer csak a monitorokon és a valóságban is hatalmas légi kötelékek jelentek meg. Nem is tudom mi volt a legnehezebb feladat a légiirányítás terén. Talán az, hogy mivel hazánkat a szövetségesek bázisnak és felvonulási területnek használták, sok egyeztetést, koordinációt kívánt a légterek kiürítése. Mind nekünk, mind a Hungarocontrol dolgozóinak ki kellett mozdulnunk a komfortzónánkból. A célsűrűségről pedig csak annyit, hogy a régi orosz rendszerekkel képtelenek lettünk volna lekövetni mindezt, ezt csakis az automatizált irányítási rendszerrel volt lehetséges. Sajnálatos szemszög, de igaz: nagyon sokat tanultunk abban az időszakban, hiszen valóságos konfliktus-helyzetben teljesítettünk szolgálatot.

Katonai pályád alatt viszont nem ez volt az egyetlen éles helyzet.

Igen, külszolgálatom során részt vettem a líbiai háborúban, mint az Izmirben települő szövetséges parancsnokság harci támogató parancsnoka. A műveletek során 260 különböző repülőeszköz összesen 26.500 bevetést hajtott végre. Hozzám tartozott a napi bevetések teljes körű biztosítása. Ezredparancsnokként ugyan ráláttam erre a területre, de ilyen körülmények között nem dolgoztam soha. Roppant szerteágazó feladat volt, mert például a megfelelő üzemanyag, vagy éppen a repülőterek biztosítása mellett a személyügyi feltöltésért is én voltam a felelős. Megérkezett egy katona teszem azt Norvégiából, vagy Franciaországból, és két-három nap múlva már fel kellett vennie a szolgálatot. És akkor még nem beszélek a híradásról, az adatkapcsolati rendszerekről, a bevetések tervezéséről… Rendkívül aktív időszakot éltem át. Ugyan nappali szolgálatban voltam, gyakran este tizenegykor végeztem. Olykor arra ébredtem a szállásomon, hogy még mindig a székben ülök, egyenruhában. De nagyon is megérte! Mert amíg ilyet nem élsz át belülről, addig csak elméletben tudod, ám a valóságban nem érted. Utána már érted is… Egyrészt sokat tanultam más nemzetek katonáitól, másrészt részese voltam a légierős művelettervezés korszakváltásának. Elöljáróimnak hála a külföldön szerzett tapasztalatokat 2014-től kezdve be tudtuk építeni a hazai munkába is, akkor indult meg az a fajta gondolkodásbéli, és technikai fejlődés, amelynek most már látszanak a komoly eredményei. Munkatechnológiákon, eljárásmódokon tudtunk változtatni, és megújult a képzési rendszerünk is. Az utóbbi években már eljutottunk arra a szintre, hogy komoly nemzetekkel tudunk menni közös gyakorlatokra, és rendezni, fogadni is tudunk ilyen gyakorlatokat.

Miként lehet követni a folyamatos technológiai és eljárásrendbeli változásokat, amelyek jellemzik a légierőt?

Idestova harmincegy esztendeje tanulok, több diplomám van. Ez a válasz, kétféle értelemben is. Az egyik oldal a folyamatos tanulás, mert másképp egészen egyszerűen nem lehet érvényesülni ezen a szakterületen. Ha nem vagy motivált, nem vagy innovatív, nem akarsz változtatni a világon, akkor a légierő nem a te helyed. A másik oldala a bizalom. A vadászpilóta bízik a műszakiban, az irányítóban, és fordítva; a beosztott pedig bízik az elöljáróban, és fordítva. Ugyanis az emberek tisztában vannak vele, hogy menni kell előre, ám azt is nézik: mit csinál az, aki úgymond rázza a kolompot! A tanulás pedig nem csupán újabb ismereteket jelent, hanem egyfajta kölcsönös segítségnyújtást is. Egymásnak, és egymáson is segítünk. A tudás pedig akkor az igazi, ha készségszinten tudod alkalmazni – legyél akár vadászirányító, akár radaros, akár repülőgépvezető.

20210310-szup-pal ezds (2)

Széleskörű katonai tapasztalataid alapján milyen a légierőnk megítélése a szövetségesi rendszerben?

Folyamatosan emelkedik a megítélésünk mióta NATO-tagok vagyunk. Akárhová megyünk gyakorlatra, már régen nem kiegészítő szerepet játszunk, tudjuk mindazt, amit bármely más nemzet szakemberei tudnak. Lehet, hogy ehhez adott esetben sokkal több gyakorlás kellett, de akkor is így van. Különösen a német légierő tisztel minket, velük nagyon szoros a kapcsolatunk, sokat tanultunk tőlük. Nem véletlenül tartunk és tarhatunk hazai gyakorlatot is, mert amit ígérünk, azt megtartjuk. A repülőtéri szolgáltatások terén például az ide érkezők ugyanazt megkapják Pápán, Kecskeméten, mint mondjuk Eindhovenben. Megbízható a magyar légierő, ezt is mondják ránk. Nagy erőfeszítéseket tettünk ennek érdekében. Kis ország vagyunk, de pozitív értékeket tudunk hozzáadni bármilyen közösséghez, szövetséghez. A legfontosabb alapköve ennek a szakmai hozzáértés. Ha ugyanis ez nincs meg, a szövetségi rendszeren belül öt perc alatt perifériára kerülsz. Egyébként pedig mi is az ötödik generációs légierő felé haladunk. Sokat foglalkozunk a mesterséges intelligencia beépítésével, gondolok itt például a dróntechnológiára, vagy az információ-feldolgozás módjaira, és technikájára. Az alapokat letettük és a technikai fejlesztés terén is ilyen irányba mozdulunk el. Ha minden a tervek szerint alakul, komoly védelmi potenciálunk lesz. Ez a jövő.

Személyesen számodra mit tartogathat a fent említett jövő?

Szeretnék még dolgozni! Kis faluból származom, szüleim pedig az almásfűzitői timföldgyárban dolgoztak. Minden reggel hajnali négykor indultak a bányászbuszok. Erre apám azt mondta: fiam tanulj, mert ha nem teszed, ugyanez a sors vár rád. Megfogadtam a tanácsát, és tanultam… bár néha, amikor reggel ötkor keltem, és indultam például Székesfehérvárra, megmosolyogtam kissé a helyzetet… Nem mellesleg a timföldgyár falán az alábbi felirat állt: „itt a munka becsület és dicsőség dolga.” Apám ezzel kapcsolatban azt mondta: a dicsőséget felejtsd el, de a becsület nagyon fontos. Erre neveltek, és magamat is ilyen irányba motiváltam. Dolgozni kell, tenni kell valamit… Nem azért, hogy nagy nyomot hagyj magad után, mert egy-két generáció múlva úgysem emlékszik rád senki, nem ez a lényeg. Hanem az, hogy becsületesen le tudd élni az életed; ennek pedig a munka az alapja. Szűkebb és tágabb környezeted számára is légy hasznos. Meg aztán amúgy sem tudok sokáig egyhelyben ülni… Egyébként pedig két honvéd egyesület elnöke is vagyok, ami részben már garancia némi hasznos elfoglaltságra. Aztán majd meglátjuk, hiszen történhet bármi váratlan is…

Címkék
Kapcsolódó cikkek
Szűcs_Pál_elism (1)

Egy kiemelkedő katonai pálya

2021. február 26. 14:00