Ha nem tudsz cukrot adni, legalább beszélj édesen!

Harmath Tamás: Arrafelé nem divat ajtóstul rontani a házba. Itthon egy köszönés után máris leülünk és rögvest a tárgyra térünk. Ez ott kinn nem működik. Meg kell inni két teát, el kell beszélgetni az időjárásról, vagy bármiről; és ez jóval hosszabb idő, mint amit Európában megszoktunk. Nálunk ugye esetleg egy-két bevezető mondat hangzik el, de általában a másik nem is kíváncsi igazán a szokásos „hogy vagy" kérdést követő válaszra. Ott viszont igen és bizony ez az ismerkedő beszélgetés hosszú tíz percekbe telhet úgy, hogy a jövetelünk, ottlétünk céljáról még egy szót sem szóltunk. Nagyon el lehet rontani a beszélgetést azzal, ha az ember rögtön a téma felé próbálja irányítani a társalgás folyamát.

Koppányi Zsuzsanna: Arra szoktuk felkészíteni a katonákat, hogy a missziós területre kiérve, mindenképpen éri őket egy kulturális sokkhelyzet. Ezt semmilyen kiképzés nem tudja semmissé tenni, de nem is kell, mert talán kicsit még jót is tesz az embernek. A felkészítésen azért megpróbáljuk ennek minimalizálni a hatását. Szeretnénk azt elérni, hogy ha valaki meg is lepődik elsőre, érzelmei ne üljenek ki az arcára. Ha pedig váratlan szituációval szembesülnek, próbáljanak meg valamilyen módon alkalmazkodni hozzá.

MM: Pozitívan kell hozzáállni. Úgy kell kimenni, hogy meg akarom ismerni ezt a különös kultúrát. Mindenre pozitívan kell rácsodálkozni, fogjuk fel úgy, hogy mindebből csak jó sülhet ki.

HT: Fontos, hogy a katonák ne minősítsék a látottakat. Ha számukra idegen, meglepő, vagy meghökkentő dolgot tapasztalnak, ne lehessen ezt leolvasni róluk. Elítélni, negatívan értékelni, vagy lenézni őket szigorúan tilos. Ez nagyon fontos, mert a magyar katonáknak mindig is ez volt úgymond a legfőbb fegyverük. Elfogadóbbak vagyunk, mint a nyugati ISAF-katonák és partnerként tekintünk az afgánokra. Ez mindenképpen pozitívabb képet fest rólunk.

MM: Van egy pastu mondás, ami ide illik. Nem szó szerinti fordításban azt jelenti: ha nem tudsz cukrot adni, akkor legalább beszélj édesen. Ez a magyar PRT-re különösen igaz, mert nyilván az anyagi lehetőségeink végesek, de tisztelettudóan, kulturáltan, normálisan viselkedünk, ami viszont megfizethetetlen.

De csak „édes beszéddel" nyilván nem lehet eredményt elérni.

HT: Természetesen nem, ezért vannak a különféle projektek. Ezeket két csoportba oszthatjuk. Az első csoportba tartoznak a kisebb költségvetésű, azonnali hatású CIMIC-projektek, amelyeket a katonai erő elfogadottsága céljából valósítunk meg. Ilyen például mondjuk egy vizesblokk építése, vagy egy iskola felújítása.

MM: …viszont a táliboktól való rettegés mélyen gyökeredzik, ezért fontos a folyamatosság, az állandóság. Az elfogadottsági szint aktuális állapota több tényezőtől is függ. Ilyen tényező például a tálib propaganda, a régióban éppen zajló katonai akciók, vagy az esetlegesen a térségben újonnan megjelenő katonai erő is.

HT: Egyfelől aláírt dokumentum formájában, másfelől viszont bárki megkereshet minket személyesen is a táborban, ahol ügyfélszolgálati irodát működtetünk. Ezeket az igényeket minden esetben felül kell vizsgálni. A járőr kimegy a megfelelő szakemberrel a területre, felmérik az igényt, aztán ha úgy döntünk, hogy a projekt megvalósítható, beindul az engedélyeztetési folyamat. Az engedélyek birtokában, lehetőség szerint, helyi vállalkozóval végeztetjük el a munkát. Előnyt élveznek azok a projektek, ahol a helyi közösség részt vállal az adott projektben, főleg munkával. E módszernek az előnye,  hogy a lakosok sokkal inkább magukénak érzik a projektet, ha részt vesznek annak felépítésében.

(Folytatjuk!)

 Fotó: Rácz Tünde / MH PRT