Háború a szürke zónában

Van konszenzusos definíciója a hibrid hadviselésnek? Olyan, amiből egyértelműen be tudjuk azonosítani a fogalom mögötti jelentést?

A konferencián is foglalkoztunk ezzel a kérdéssel. Jelenleg nincs olyan pontos meghatározás, amelyet a NATO-n belül mindenki egységesen tudna használni, és mindenki egyetértene vele. A definíciókkal gondban vagyunk, ez egyébként napjaink hadviselésének az egyik nagy problémája. Ha egységes megközelítést akarunk, úgy fogalmazhatunk, hogy a támadó háborús jellegű célokat, például területnövekedést akar elérni a háború kockázata nélkül. Az állam hatalmi eszközeivel (diplomácia, információ, katonai erő és gazdasági eszközök) indít támadást az ellenfél társadalmában mutatkozó politikai, katonai, gazdasági, társadalmi, információs és infrastrukturális gyengeségek, sebezhető pontok ellen. Az eszközöket összehangoltan, alkalmazza, és igyekszik a háborús küszöb alatt maradni.

Ez új dolog? Az orosz-ukrán konfliktus óta került ennyire előtérbe, de nem voltak előzményei?

Dehogynem. A hibrid hadviselés nagyon régre nyúlik vissza, már a rómaiaknál is lehetett példákat találni rá. De hogy közelebbi példát említsek: a második világháború után, 1947-48-ban Pakisztán ilyen hibrid eszközökkel és eljárásokkal próbálta megszerezni Kashmirt. Nem járt teljes sikerrel, de politikai és stratégiai céljai jelentős részét elérte. Tény azonban, hogy a hibrid hadviselés lényegi és kiemelt jelentőségűvé valóban most vált, hiszen a modern technológia óriási segítséget ad a hadviselés ilyen formájának. Csak a példa kedvéért: egy kibertámadás és a támadó kiléte sokáig észrevétlen maradhat, ráadásul nem jár fizikai erődemonstrációval, tulajdonképpen az egyik kontinensről meg lehet támadni egy másikon fekvő országot úgy, hogy a szó klasszikus katonai értelmében nem is történik támadás.

Miért nevezzük szürke zónának a hibrid és a hozzá hasonló hadviselési formák színterét?

Van egy olyan téves elképzelésünk, hogy a világ bináris, tehát vagy béke van vagy háború van. A valóság kicsit más, ugyanis a kettő között ott húzódik ez a bizonyos szürke zóna, amely az adott politikai, társadalmi, gazdasági helyzettől függően szélesedik vagy szűkül. Ebben a tartományban versengenek egymással az államok, sokszor nem teljesen békés eszközökkel. Ebbe a tartományba tartozik a hibrid hadviselés is.

Az ukrán válság kapcsán bukkant fel Geraszimov orosz vezérkar főnök neve, aki egy 2013-as tanulmányban gyakorlatilag receptet írt a hibrid háborúhoz. Miért lett ez hivatkozási alap?

Valójában Geraszimov írását csak akkor kapták fel, amikor Oroszország meg is valósította az abban foglaltakat – addig nem sokat foglalkoztak vele. Az esszé kiválóan összefoglalja, hogyan látják az oroszok a jelenlegi katonai, politikai, biztonsági helyzetet, egyben rámutat: nukleáris fenyegetőzés nélkül, a küszöb alatt maradva is lehet háborút nyerni.

Hogyan csinálták, milyen eszközökkel?

Ma már megszámlálni sem lehet az ezzel foglalkozó tanulmányokat, kutatási anyagokat. Elképesztően komplex támadásról beszélünk, amelynek az alapja az volt, hogy az oroszok megtalálták és kihasználták az ukrán társadalom legkritikusabb, leggyengébb és legsebezhetőbb pontjait. Például azt, hogy a nagy létszámú orosz kisebbséget fel lehet hergelni az ukrán társadalom ellen azzal, hogy elhitették velük: másodrendű állampolgárnak tekintik őket, ezért függetlenedniük kell. Vagy azt, miként lehet kihasználni a korrupciót, megvesztegetve politikusokat, gazdasági és közéleti szereplőket. Ezekre jöttek rá a kibertámadások, amelyek megbénították az adminisztrációt, a tömegkommunikációt, és annyira hatékonyak voltak, hogy a legnagyobb veszély idején a Krím információs kapcsolata gyakorlatilag megszakadt az ukrán politikai vezetéssel. Kijevben csak kapkodták a fejüket, hogy mi történik, mert az oroszok folyamatosan három-négy lépéssel előttük jártak, amire képtelenek voltak reagálni. A krími parlament működésképtelenné vált, az oroszok gyorsan csináltattak egy népszavazást, ami azonnal eldöntötte az annektálást. Ezzel tulajdonképpen egyik hétről a másikra átvették a kormány szerepét. A katonai erő alkalmazása a Krímben viszonylag kicsi volt orosz részről, annyira hatékonyan működtek a hibrid támadási formák.

Ez nagyon komoly előkészületet, konspirációt és gyorsaságot feltételez. Fel lehet készülni egyáltalán egy hibrid háború ellen?

A NATO nagyon komolyan veszi a problémát, annak ellenére, hogy működése alapvetően a nagy létszámra és a nagy erőfölényre épül. 2014-ben, a walesi csúcstalálkozón foglalkoztak először kiemelten a témával. A legfontosabb, hogy meghatározták a nemzeti ellenálló képesség azon sarokpontjait, amelyeket muszáj, hogy minden ország biztosítani tudjon. Ezek a kormány és a legfontosabb kormányzati szolgáltatások garantált folytonossága, az energiaellátó rendszer működésének zavartalansága, az élelmiszer- és a vízkészletek biztosítása, a tömegek mozgásának ellenőrzése és kezelése, a közlekedési és szállítási rendszerek működésének fenntartása, a tömeges sérülések egészségügyi ellátásának képessége, valamint a kommunikációs rendszerek biztosítása. Nem tűnik komplikáltnak, valójában nagyon is az. Ezeket az alapképességeket kell fenntartani ahhoz, hogy az infrastruktúra egy hibrid támadás esetén is működőképes maradjon. Kiemelt szerepe van természetesen a hírszerző szolgálatoknak is, amelyeknek immár nem az a feladata elsősorban, hogy megtudják, a potenciális ellenfélnek hány harckocsija van, és azokat hogyan tudják használni, hanem hogy rájöjjenek: milyen egyéb, rejtett képességei vannak, és ezek ellen hogyan tud az adott ország védekezni. Fel kell ismerni saját gyengeségeinket, sebezhető pontjainkat ahhoz, hogy megfelelő válaszokat tudjunk adni. Hibrid védekezés esetén azonban nem elegendő a fegyveres erők védekezése, annak össztársadalmi jellegűnek kell lennie.

Az önkéntes tartalékos rendszer ilyen esetekben előnyt jelent?

Óriási pluszt ad a védekezéshez. Egy infrastruktúra elleni támadásnál az önkéntes területvédelmi tartalékos katonák a saját megszokott környezetük ismerete és fontossága miatt is motiváltak, ráadásul gyorsan tudnak reagálni, ez pedig felbecsülhetetlen fontosságú.

Hibrid támadásra lehet hibrid támadás a válasz?

Nem gyakran beszélünk erről, általában a hibrid hadviselés kapcsán mindig a védekezésre fókuszálunk. Amit azért tartok hibás megközelítésnek, mert átengedi a kezdeményezést a támadónak. A folyamatos védekezés kockázata, hogy előbb-utóbb vereséghez vezet. Szükség van rá, hogy az ellenfél vagy a potenciális ellenfél tisztában legyen azzal, hogy ellentámadásra is képesek vagyunk. Egy példa: tavaly áprilisban Irán kibertámadást intézett izraeli ivó- és szennyvíz létesítmények ellen. Több vízmű informatikai hálózatába behatoltak, rövid ideig megbénítva működésüket. Izrael nem hadifegyverekkel válaszolt, hanem megmutatta, mire képes ugyanezen a téren. Feltörték és megbénították Irán legnagyobb kikötőjének, Bandar Abbaszinak a rendszerét. Irán kereskedelmének több mint a fele itt fut át, így sejthető, mekkora kárt okozott az a három napos lebénulás, ami bekövetkezett. A hajók és a kamionok feltorlódtak, semmi nem működött, a számítógépek használhatatlanná váltak. Az izraeli vezérkarfőnök azokban a napokban nyomatékosította: hazája nem csak a hagyományos katonai módszerekkel küzd az ellenséggel. Elég világos figyelmeztetés volt. Egyébként a Budapesten szervezett nemzetközi konferencián is többször elhangzott az elemzők és kutatók előadásaiban, a szakmai beszélgetéseken: ne csak védekezni próbáljunk, de az elrettentés eszközeit is mutassuk meg a potenciális ellenfélnek.

Vannak vélemények, amelyek szerint a hagyományos, erőre és technikára épülő hadviselés a hibrid korszakkal véget ért.

Nem, ezt nem lehet mondani. A háborúk jellege ugyan állandóan változik, de mindaddig, amíg a katonai szövetségek és az országok ekkora haditechnikai eszközállománnyal és az azokra kiképzett személyi állománnyal rendelkeznek – nem beszélve a nagyhatalmak nukleáris arzenáljáról -, addig naivitás lenne azt feltételezni, hogy nem fogják használni azokat. Az orosz-ukrán konfliktusban is folytak kemény, hagyományos eszközökkel megvívott ütközetek. Most novemberben Oroszország újra több ezer haditechnikai eszközt és 80-100 ezer katonát vont össze az ukrán határnál. Ennél hatásosabb demonstráció pedig kevés van.