„Háborús konfliktusokat okozhat a klímaváltozás”

A klímaváltozás kifejezést 1972-ben, az ENSZ Stockholmban megrendezett konferenciáján használták először. Viszont akkor még nem beszéltek arról, hogy a globális felmelegedésnek bármilyen biztonságpolitikai vetülete is lenne. Mikor tudatosodott ez először a szakemberekben?

Nem lehet igazán konkrét dátumhoz kötni, hiszen ez a „tudatosodás" egy hosszú folyamat volt. A klímaváltozás, mint fogalom valóban a ’70-es évek elején került be a köztudatba. Ez az az időszak is, amióta a biztonság fogalmát is kezdtük másképpen értelmezni. Addig a klasszikus biztonságpolitika volt a meghatározó, amely a katonai kérdéseket tekintette a biztonság kulcsterületének. A ’70-es években azonban a biztonság fogalmába bekerült néhány olyan szektor is, amely addig nem tartozott a tudományterülethez, ma már viszont szerves része. Ilyen például a környezeti biztonság, vagy az 1973-as olajválságot követően a gazdasági biztonság. Ezt követően – nagyjából az 1980-as évek második felében – fogalmazódott meg először, hogy a klímaváltozásnak biztonságpolitikai kockázatai is lehetnek.

Igen, mert nemzetközi értelemben igazán napirendre a kérdés, csak a ’90-es évek elején került –1990-ben Bergenben, majd 1992-ben Rio de Janeiróban. Az ezredforduló óta eltelt években pedig – különösen pedig a fenntartható fejlődésről tartott 2002-es johannesburgi világkonferenciát követően – már a szakemberek is sokat foglalkoznak a klímaváltozás biztonságpolitikai vonatkozásaival. Hogy miért éppen a ’90-es évek eleje volt a választóvonal? Talán azért, mert előtte a biztonságot döntően a tömbpolitika határozta meg, s ez minden egyebet kicsit háttérbe szorított, mert a világ korábban attól félt, hogy a Varsói Szerződés és a NATO valamilyen fegyveres konfliktusba keveredik egymással, sőt egyesek a nukleáris háborút sem zárták ki teljesen. Amikor azután enyhült a két tábor szembenállása, majd megszűnt a bipoláris világrend, számos új, vagy a biztonságpolitikát korábban kevésbé foglalkoztató kérdés került a napirendre, közöttük a klímaváltozás is. De minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy a klímaváltozással foglalkozó szakma a mai napig nem tudta eldönteni, hogy a globális felmelegedésnek nevezett jelenség mennyiben természetes földtörténeti folyamat, mennyiben az emberi tevékenység eredménye, miként azt sem, hogy pontosan milyen következményekkel is járhat. Azután az 1990-es évtizedben egy sor, riasztó jellel kellett szembesülnünk, s kiderült, bármi is lesz a szakmai vita vége, foglalkoznunk kell a globális felmelegedés biztonságpolitikai vetületeivel.

Melyek azok a klímaváltozásból eredő tényezők, amelyek a leginkább befolyásolják a biztonságpolitikát?

Biztonságpolitikai szempontból a legfontosabbak azok a tényezők, amelyek valamilyen módon konfliktusokat

Az Európai Bizottság tavaly készített egy jelentést az Európa Tanács számára a klímaváltozás biztonságpolitikai vonatkozásairól. Ebben a jelentésben régiók szerint csoportosítják a veszélyeket. Olvasható, hogy Afrikában az ivóvízhiány és az élelmiszerbiztonság romlása, Közel-Keleten ugyancsak a vízhiány, Dél-Ázsiában a migráció és a fertőző betegségek elszaporodása, Közép-Ázsiában a gleccserek elolvadásával fokozódó vízhiány, Dél-Amerikában pedig az elsivatagosodás destabilizálhatja a régiókat. Ön szerint melyik a legveszélyesebb régió?

Megítélésem szerint egyértelműen Afrika a legveszélyeztetettebb. Mégpedig több okból is. Egyrészt a válságokkal való szembenézés és a konfliktuskezelés az elmaradottabb országokban – és ilyen szempontból Afrika mindenképpen kiemelkedő – eleve sokkal nehezebb. Hiányzik a technika, az infrastruktúra, az erőszak-monopóliummal rendelkező stabil központi kormányzat – amely minden válságkezelésnek kulcseleme. Vagyis a katasztrófa kezelése vagy egy konfliktus leküzdése sokkal nehezebb egy afrikai országban, mint egy magasabban fejlett régióban. Afrika egyes területein ugyanis halmozottan jelentkeznek a problémák: a vízhiány kihat a mezőgazdaságra és az élelmiszertermelésre, ez utóbbi az emberek táplálkozására és egészségére. Az alultápláltság pedig már önmagában is olyan probléma, ami jóval védtelenebbé teszi az embereket az egyéb nehézségekkel szemben. Márpedig úgy gondolom, az afrikai kontinens jelenleg szinte minden egyes felsorolt problémával szembenéz.

Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy Afrika demográfiai szempontból is rendkívül dinamikusan fejlődő kontinens, azaz egyre több embert érintenek ezek a kihívások.

Igen, és mindennek az lehet a következménye, hogy ha klímaváltozás következményeként Afrika egyes részeiből megindul a migráció, akkor például az észak-afrikai, tengerparti területek még a mostaninál is sűrűbben lakottak lesznek. Mi európaiak pedig már legalább 15-20 éve azt is jól tudjuk, hogy miként érinti az afrikaiak migrációja az öreg kontinenst. A dél-európai országoknak már jelenleg is komoly probléma az Afrikából illegálisan érkező menekültek kérdése. De hozzá kell tennünk azt is, hogy mivel Afrika rendelkezik a világ legnagyobb felszínalatti édesvízkészletével, jelenleg leginkább az úgynevezett gazdasági vízhiánnyal küzd. Ezt azért fontos tudnunk, mert ezeken a területeken jobb vízgazdálkodással, jelentős beruházásokkal lényegesen javítható lenne például az édesvízhez való hozzáférés és az édesvíz-felhasználás hatékonysága. Ehhez azonban az itteni, afrikai társadalmaknak hatékonyabb államokat, fejlettebb gazdaságokat kellene létrehozniuk, olyan központi hatalommal, amely valóban modernizálni képes az itt élő társadalmakat. Én magam azok közé tartozom, akik úgy látják, hogy a különböző földrészeken fekvő társadalmak történeti fejlődése eltérő ütemű. Ha tetszik tehát, ez azt jelenti, hogy Afrika egészen más történelmi korszakban él, mint Európa vagy Észak-Amerika. Ráadásul még a kontinenseken belüli régiók között is óriási eltérések vannak e tekintetben. Hogy plasztikus és számunkra is érthető példával éljek: Nyugat-Európa 1945 utáni története az integrációról szólt. Az államok azért küzdöttek, hogy összefogjanak és nemzeti szuverenitásuk egy részét is beáldozták annak érdekében, hogy fejlettebbek és biztonságosabbak legyenek. Ezzel szemben Kelet-Közép-Európában 1990-től egy teljesen eltérő tendenciával is találkozhatunk, itt a nemzetállami kiteljesedésnek lehetünk tanúi. A korábbi föderatív államok felbomlottak, egy sor új nemzetállam alakult meg, ahol a nemzeti integrációnak is meg kell valósulnia. Vagy vegyük a Közel-Keletet: a társadalmi viszonyok, a nézeteltérések és az érdekellentétek megoldásában, számos esetben itt még azt a szintet sem érték el, amit Kelet-Közép-Európa, vagy akár a Balkán elért. És akkor gondoljunk arra, hogy mi történik Afrikában, ahol a nemzetállamiság európai fogalma egyáltalán nem alkalmazható, ahol társadalmi viszonyok és ellentétek akadályozzák a stabil központi hatalom és a stabil állam létrejöttét, s ahol a konfliktusmegoldás kultúrája egészen más, mint Európában. Ahol az erőszakhoz, vagy éppen az élet értékéhez való hozzáállás egészen más, mint amit mi megszoktunk.

Akkor miért van mégis az, hogy az afrikai problémák kevésbé hozzák lázba a világ közvéleményét, mint a más földrészeken, régiókban zajló konfliktusok?

Leginkább azért, mert az afrikai kontinens – gazdasági és politikai szempontból egyaránt – még csak a globalizált világ perifériáján van jelen. Az afrikai konfliktusokkal a fejlett országok csak akkor foglalkoznak, ha ezeknek a konfrontációknak intenzitása elér egy bizonyos szintet, vagy más miatt sérti érdekeiket. Nézzük csak a Szomália partjainál zajló, a kalózok megfékezésére indított NATO és ENSZ műveletet. A kalózkodás abban a térségben nem új keletű, hiszen már harminc évvel ezelőtt is történtek ott hasonló támadások. Azonban mára elértek egy olyan szintet, amely már sértette azoknak a nagyhatalmaknak az érdekeit, akik nagyobb befolyást képesek gyakorolni a NATO-ra, vagy éppen az ENSZ-re. Így hát tavaly megindult a kalózellenes akció. De ha megnézzük például a darfúri helyzetet, akkor azt kell mondani, hogy ebben az esetben még nem tart ott a világ, hogy nagyon határozottan fel merjen lépni a probléma ellen. Még csak ott tartunk, hogy tompítani kívánjuk a konfliktusok élét, illetve segélypolitikájával kívánjuk megakadályozni azt, hogy a válság elmélyüljön és kiterjedjen. Másképp fogalmazva: nem perspektivikusan, hanem pillanatnyi érdekeink szerint cselekszünk. A klímaváltozás – amennyiben hatásai kellően gyorsnak mutatkoznak – e tekintetben is komoly változásokat hozhat. Afrika édesvízkészlete ugyanis nagyon komoly erőforrás, amelyből valószínűleg sokan szeretnének részesedni.

Várható, hogy az említett okok miatt akár komoly fegyveres konfliktusok is kitörhetnek az afrikai országok között?

A szakértők egyöntetűen azt állítják, hogy a vízkészlet feletti rendelkezés miatt nagyon komollyá válhat egy fegyveres konfliktus veszélye a jövőben. Vagy szélesebben fogalmazva: igen, a klímaváltozás okozhat háborús konfliktusokat. De ezek nemcsak a vízért, vagy az élelemért törhetnek ki, hanem például a felgyorsuló urbanizáció miatt is. Hiszen a klímaváltozás egyik nagyon sajátos következményeként hatalmas megapoliszok jönnek majd létre, ahova – a biztosabb ellátás reményében – gyakorlatilag bemenekülnek az emberek. Ám ezeknek a hatalmas városoknak az ellátása, itteni az infrastruktúra fenntartása olyan óriási kihívást jelenthet, melyet stabil központi kormány nélkül képtelenség lesz fenntartani és működtetni. Márpedig ha összeomlanak, az katasztrofális következményekkel járhat.

Mivel a klímaváltozással kapcsolatos kutatások csak nemrég indultak meg hazánkban, nehéz megjósolni mi vár Magyarországra. Az erre vonatkozó forgatókönyvek meglehetősen eltérőek: egyesek szerint a Kárpát-medence akár a klímaváltozásnak leginkább kitett térsége is lehet Európának, míg mások szerint – ugyan csupán átmenetileg, de – profitálhatunk is a klímaváltozásból. Annyi bizonyos, hogy hazánkat is érinti majd a felmelegedés – azaz: mediterránabb jellegű lesz időjárásunk –, és érzékelhető lesz a mediterrán térség vízkészletének csökkenése. Az évi csapadékmennyiség összességében csökken, télen ugyan nő, nyáron viszont jelentősen csökken. Emellett a nyári csapadék hirtelen, nagy adagokban hullik majd le, s ezeket a felhőszakadásokat – főleg a Közép- és Dél-Alföldön – egyre komolyabb aszályos időszakok követnek majd. A nagyobb hőség miatt erősebb lesz a párolgás, ami hatással lesz földalatti vízkészleteinkre is. Ez utóbbi tekintetében azonban ma még jól állunk, s okos vízgazdálkodással lassíthatjuk a folyamatot. A szélsőséges időjárás várhatóan egyre több feladatot ad majd a katasztrófavédelemnek, s nem hagynak érintetlenül bennünket a klímaváltozással összefüggő egészségügyi és járványügyi kihívások sem.

A biztonságpolitikai szakértő hogy látja, mit tehetünk annak érdekében, hogy csökkentsük ezeket a hatásokat?

A legfontosabbnak a szemléletváltást és a környezettudatosabb életmódra való áttérést tartanám. A nagy kérdés az, hogy ezt időben el tudjuk-e fogadtatni az emberekkel. Erről már korántsem vagyok meggyőződve. Már csak azért sem, mert a különböző válságok – így természetesen a mostani gazdasági világválság is – meg szokták változtatni a társadalom biztonságpolitikai preferenciáit. Kelet-Közép-Európában például a rendszerváltás óta a lakosság a biztonság szociális dimenziójára, illetve a közbiztonságra teszi a hangsúlyt. A világgazdasági válság miatt pedig alighanem még inkább így lesz ez az elkövetkezendő években. Vagyis korántsem biztos, hogy régiónkban a környezeti biztonság lesz az, amelyik az emberek többségét leginkább izgatni fogja. Mi magyarok érdekes módon és nagy örömömre, kilógni látszunk e sorból: bár nálunk is a szociális biztonságot és a közbiztonság tekinti a legfontosabbnak a lakosság, de egy a National Geographic és a GlobScan által 14 országban végzett 2008-as felmérés Brazilia, Kína és Mexikó után a negyedik helyre sorolt bennünket a környezettudatosságot illetően.