Három generáció a haza szolgálatában

Mikor és hogyan kezdődött a katonai pálya István bácsinál?

id. Gobányi István: A polgári iskola befejezését követően puskaműves szakmát tanultam, mivel mindig vonzódtam a fegyverekhez, de az 1939-es délvidéki események miatt először az inaskodást kellett abbahagynom, majd a munkámat is elvesztettem. Az egyik inastársam javaslatára és a nevelőapám unszolására – aki szintén katona volt – jelentkeztem katonának. 1940. december 2-án Taszárra vonultam be önkéntesként, korengedménnyel. Három hónapos újonckiképzést követően Székesfehérvárra küldtek fegyver-bomba iskolába, majd ezt követte a Veszprém melletti Jutason egy három hetes felderítő gyakorlat. Ezekben az időkben, amikor volt szabad repülőgép, oktató segítségével gyakoroltam a le- és felszállást, mert ezt a fedélzeti és a légi lövészeknek tudniuk kellett. Gyorsan átestem a tűzkeresztségen, mert a délvidéki hadműveletekbe a jutasi repülőtérről több társammal együtt bevetésre indultunk, és az akció során eltalálták a lábamat. Itt szereztem meg az első sebesülésemet. Néhány hónap múlva már a frontom voltam, és 1942 végéig frontszolgálatot teljesítettem. Később egy magyar társammal együtt egy német HE-111 típusú futárgépre kerültem légi lövésznek, és nyolc hónapig jártuk Európa hadszíntereit. Megfordultunk Krétán, több alkalommal Franciaországban és Norvégiában is.

Mi volt a legemlékezetesebb ezekből az időkből?

id. Gobányi István: Nagyon sok emlékezetes dolog maradt meg bennem, különösen a Franciaország partvidékén kiépített bunkerrendszerek labirintusa, de a legemlékezetesebb az egyik hamburgi leszállásunk volt. Egy nagy bombatámadás végére értünk a gépünkkel Hamburgba, ezért a leszállópálya nagyon rossz állapotba került. A földet érést követően szinte azonnal kitört az első futónk, és így csúszva álltunk meg egy égő hangár előtt. Három nap múlva kaptunk új gépet, és a repülőteret is nagyjából rendbe hozták, így fel tudtunk szállni. 1943 májusában Lengyelországban váltottak le minket és jöttünk haza Budapestre. Ezután következtek a keleti front szörnyűségei, majd a fejvesztett, szervezetlen visszavonulás a Don-kanyarból. Budapesten egy robbantó csoporthoz kerültem, a fel nem robbant bombák, lövedékek megsemmisítését végeztük, amiből az országban akkorra már rengeteg volt. 1944-ben a megalakuló Szent László hadosztályhoz helyeztek, a nehézfegyver század fegyvermestere lettem. Ipolyszalkán kerültünk bevetésre. Itt egy a szovjetekkel történt ütközetben újra megsebesültem, és Szombathelyre kerültem kórházba. Végül 1945. május 12-én Jánosházán estem orosz fogságba, és innen vittek ki a Kaukázusba, hadifogolytáborba. Volt egy kis csoport, ami a fogságban nagyon összetartott, és sokáig együtt maradtunk. Ezt a csoportot húsz repülős és két huszár alkotta. Mi voltunk a „rossz konvoj" brigád, de megvolt az a kiváltságunk, hogy a táborban és a környékén őrök nélkül közlekedhettünk. A lehetőséget ki is használtam, két alkalommal próbálkoztam meg a szökéssel. Az elsőnél Odesszáig jutottam el, de ott fennakadtam egy ellenőrzésen. Fél év múlva Törökország felé próbálkoztam, de akkor is elkaptak. Büntetésből Szibériába akartak deportálni, de valamiért egy másik vonatra szállítottak fel, ami a romániai Konstancába ment. Három év hadifogság után Debrecenbe érkeztem meg, itt láttak el a szükséges iratokkal, és indulhattam haza Kaposvárra. Először a cukorgyárban találtam munkát, majd a kórházban dolgoztam műszaki karbantartói munkakörben. Az ötvenes évek elején az új hadsereg megalakításakor mint tartalékost nyilvántartásba vettek, és még továbbképzésre is behívtak. 1954-ben már nem tudtam megtagadni önmagamat, és egy régi ismerős tiszt unszolására Taszáron további szolgálatot vállaltam.

Az új hadseregben milyen beosztásokban szolgált?

id. Gobányi István: Természetesen maradtam a fegyvereknél, és egy kicsit kibővült ez a kör a repülőgépek rakéta fegyvereivel. A MiG család, a 15-ös, 19-es és 21-es összes fegyverzetével foglalkoztam. A legtöbb probléma a 15-ösökkel volt, mert ezeket a gépeket az oroszoktól használtan, sok esetben leharcolt állapotban kaptuk. De megoldottuk a problémát, mert itt is működtek azok a csatornák, ahol az orosz raktárakból bármit meg lehetett szerezni. A szesz volt a legfőbb cserecikk. Ezt már a hadifogságban is kipróbáltuk, és működött. Volt egy konkrét esetem, amikor a 19-es fedélzeti lokátorával voltak problémák. Felhívtam az orosz kollégát, és kértem a javításhoz néhány alkatrészt. Hívott, hogy menjek át és ad egy egész blokkot, de nem volt autónk. A beígért „csereanyag" azonban annyira hatással volt az orosz kollégákra, hogy helikopterrel hozták át az új egységet. A kiszerelt blokkot meg egyszerűen leejtette a betonra, nem is vitte el.

Mikor ment nyugdíjba?

id. Gobányi István: Az ezrednél 1976-ban, 55 éves koromban ünnepi állománygyűlésen búcsúztattak el tőlem úgy, hogy megkaptam a „Haza Szolgálatáért Érdemérem Arany Fokozatát".

Sándor, téged mi motivált a katonai pályára és hol kezdted a szolgálatodat?

Gobányi Sándor: Nagy indíttatást adott számomra az, hogy édesapám is katona volt. Már gyerekként is vonzott ez a pálya, és ezt segítették elő azok a beszélgetések, amit szüleimmel gyerekként folytattam. Ismerve azt, amit édesapám Taszáron azokban a nehéz években fegyveresként tett, számomra példaképül szolgált. Én gépipari technikumban végeztem, és fiatalként a repülőműszaki pályához vonzódtam. Repülőgépeket szerettem volna tervezni, építeni vagy legalább üzemeltetni. Így készültem a katonai hivatásra, és annak ellenére, hogy a tanáraim részéről voltak komoly próbálkozások a szakmai irányt illetően, kitartottam az elképzelésem mellett. Ebben a tudatban éltem egészen a főiskola első évének végéig, amikor rájöttem, hogy amit most tanulok, teljesen más tudást igényel, mint amit én eddig elképzeltem. A fedélzeti lokátorok üzemeltetéséhez és javításához teljesen más alapokra volt szükség, mint amilyeneket addig szereztem. Nagyon elkeseredtem, konfliktushelyzetbe kerültem önmagammal és a környezetemmel, és le akartam szerelni. A szülői ráhatás segített át ezeken a nehézségeken: elhitették velem azt, hogy képes vagyok megbirkózni ezzel a számomra ismeretlennek tűnő feladattal. Végül 1970-ben a Kilián György Repülőműszaki Főiskolán fedélzeti rádiólokátor szakon végeztem. Három évig voltam műszaki beosztásban, majd mint fiatal hadnagy, az ifjúsági munkával foglalkoztam. Az akkori szokásos úton az akadémiai évek következtek. Az akadémia elvégzése után újra a mérnök műszaki szolgálathoz kerültem, majd az 1980-as évek közepétől ezredparancsnok helyettesi beosztásba folytattam a szolgálatot. Számomra a rendszerváltás hozott új helyzetet.

Mi volt ez és hogy kezelted? 

Gobányi Sándor: A beosztásom megszűnt és választanom kellett: új helyőrségben hasonló beosztásban folytathatom a katonai pályát, vagy marad a régi helyőrség egy alacsonyabb beosztással. Az utóbbit választottam, és maradtam a bázisrepülőtér bezárásáig. Úgy gondoltam, ha valamiben vétettem mint vezető és ezért „vezekelnem" kell, akkor ezt ott tegyem meg, ahol ezt a „bűnömet" elkövettem. Az emberek szemébe nézve kell vállalnom a múltamat. Egyetlen ember volt csak, aki megkérdezte, hogy miért nem mentem el az ezredtől, és ez a tény azt jelentette, hogy amikor elmentem nyugdíjba, felemelt fejjel mehettem el. A másik érdekessége életemnek, hogy itt ebben a helyőrségben kezdtem a pályafutásomat, és tudtam, hogy ez a hosszú idő egy helyen pozitív és negatív következményekkel is járhat. Egyrészt megkönnyítheti a vezető munkáját, mert könnyebben tud bánni az emberekkel, mivel nagyon ismeri őket. Másrészt az elvárások is nagyobbak a vezetővel szemben. Az emberek mindent tudnak egymásról, így a vezetőkről is, és a legkisebb „megbotlás" még évek múlva is visszaüthet.

Mi a véleményed a generációk jelenlétéről a katonai hivatásban?

Gobányi Sándor: Számomra nagyon sokat jelentett édesapám példája. A szülők óhatatlanul hazaviszik a munka egy darabját. A katonai élethez is be kell rendezni egy életvitelt, a gyermek számára pedig az a természetes, amit otthon lát és tapasztal, a személyisége ezzel a környezettel tud könnyen azonosulni. Nálam is az következett be, amire fiatal korom óta készültem, és a fiamnál is ezt tapasztaltam. Konfliktus nélkül élte meg a sorkatonai szolgálatát úgy, hogy semmit nem segítettem neki. Amikor István bevonult, kocsival vittem el a laktanyához, és megkérdeztem, bemenjek-e vele. Nem, volt a válasz. Egy kicsit fájt, mert az az érzetem támadt, hogy a fiamnak nincs már rám szüksége, a másik gondolatom viszont az volt, hogy nem akarta ezzel felvállalni azt az előítéletet, amit az válthatott volna ki, ha már az elején kiderül: az apja is katona. Neki lett igaza. A saját erejéből elismertséget, rendfokozatot szerzett magának, és ez a sikerélmény motiválta arra, hogy végül a katonai hivatást válassza.

És te, István, hová vonultál be? hogyan alakult a katonai pályafutásod?

Gobányi István: 1994-ben kezdtem Kaposváron a Fürediben, mint gépkocsivezető, és a sorkatonai szolgálat végéig kiképző rajparancsnok beosztásig jutottam el. Nem jelentett számomra nagy nehézséget a katonai élet, mert nagyon sok dologgal tisztában voltam, ezért fizikailag és lelkileg is fel tudtam rá készülni. A leszerelés után fél évvel jelentkeztem katonának, és Taszárra kiképző szakaszparancsnoki beosztásban jöttem vissza. Ezt a beosztást töltöttem be a repülőezred felszámolásáig, a Kapos Bázisrepülőtér megalakításáig. 1997-ben kerültem a híradó zászlóaljhoz, hosszúhullámú irányadó csoportparancsnoki beosztásba. Ehhez is el kellett végezni egy iskolát, így lett a katonai berkeken belül híradós szakképesítésem. 1998-ban egy évre katonai külszolgálatra Sínaira mentem, az MFO-ba. Miután visszajöttem, a Kapos Bázisrepülőtér hadműveleti osztályára kerültem, mint beosztott tiszthelyettes. A 2000. év végén kezdték el bevezetni a honvédségnél a vezénylő zászlósi beosztásokat, és Taszáron az akkori parancsnok javaslatára megpróbálkoztam ezzel a feladattal. A bázisrepülőtér felszámolását követően kerültem vissza Kaposvárra a Nemzeti Támogató Zászlóaljhoz vezénylő zászlósnak. 2007-ben az Amerikai Egyesült Államokban elvégeztem a tiszthelyettesi akadémiát és 2009-től vagyok a logisztikai ezred vezénylő zászlósa.

És hogyan tovább?

Gobányi István: Jelenleg felsőfokú tanulmányaimat folytatom a kaposvári egyetem kommunikációs szakán. A beosztáshoz szükséges ez a végzettség, a többit majd meglátjuk.