Havas Henrik: „Elég sokszor megfenyítettek”

1968. augusztus 20-án a bolgár tengerpartról jöttem haza. Nagyon furcsa volt látni, hogy mindenhol megállnak a vonatok, és harckocsikat szállítanak. Másnap tudtam meg, hogy bevonultak a Varsói Szerződés csapatai Csehszlovákiába. A nagymamám azzal ébresztett, hogy kitört a háború, és jött egy katonai behívó. Bementem a kiegészítő parancsnokságra, ami az akkori Lumumba utcában, a filmgyár mellett volt. Közölték, hogy tévedés történt. Később nem vettek fel az egyetemre, ipari tanuló lettem, majd a Magyar Honvédelmi Szövetségnél szereztem hivatásos gépkocsivezető jogosítványt, ekkor már világos volt, hogy behívnak. Anyám megkérdezte ugyan apámtól, hogy nem lehetne-e valahogy megoldani, hogy ne vonuljak be, de apám megmondta, hogy nem. Katona és hadifogoly is volt, a családban pedig mindenki volt katona. Egyszerűen furcsa lett volna, ha valaki „nem alkalmas", de ez fel sem merülhetett. Meg sem fordult a fejemben, hogy például betegnek tettessem magam. Nem mintha lelkes lettem volna, hiszen nagyon szerelmes voltam a barátnőmbe, aki aztán a feleségem lett. Nem volt móka-kacagás elmenni katonának, de úgy gondoltam, hogy ha kell, akkor kell. Aztán nem bántam meg, mert nagyon jó volt. Egy kuriózum volt a bükki Légvédelmi Rakétaalakulat, ahol szolgáltam. Abban az időben lehetett sört kapni a kantinban. Esténként ott elüldögéltem, gyakran volt filmvetítés, én pedig végignéztem, hogyan iszik meg egy bányász egy egész láda sört a film alatt. Sokat rexeztünk, csocsóztunk, az egyik srác pedig mindig zongorázott, és esténként egy sörért eljátszotta nekem Tom Jones Az otthon zöld füvén című slágerét.

Mennyi ideig szolgált?

Két évet és két napot, 1969. október 14-től 1971. október 16-ig.

Sok történetet lehet hallani a katonai „beavatásról", egymás szívatásáról. Önnel is történt hasonló eset?

Nem, ott nem volt divat az ilyesmi. Ez egy különleges hely volt. Az őrkatonák nyírségi parasztgyerekek voltak, de közvetlenül a rakéták környékén érettségizett srácok szolgáltak. Én voltam az egyetlen pesti. Nálunk nem volt divat ökörködni. Nem azt mondom, hogy nem voltak hülyéskedések, kitolások, de én még azt is élveztem. Az egész olyan volt, mint egy IBUSZ utazás. Nagyon jópofa volt. Jó volt az ellátás, jó helyen voltunk, a bükki környezet olyan volt, mintha Svájcban lettem volna. A parancsnok sofőrje voltam, emellett honvédként én voltam a gépjármű műszaki ellenőrzőállomás parancsnoka, ugyanis elég sokszor megfenyítettek, ezért aztán soha nem léptettek elő.

Miért fenyítették meg?

Kocsmai verekedésbe keveredtem egyszer egy lány miatt, aztán volt, hogy engedély nélkül elhagytam a laktanyát, szintén egy lány miatt, szóval voltak zűrök.

Voltak sportversenyek, majdnem mindenben indultam. Volt hadosztálybajnokság, kézilabdáztam, akadályt futottam, az úszás volt az egyetlen, amit soha nem szerettem. Elsőosztályú gépkocsivezető voltam, így terepversenyeken is részt vettem. Nem voltam jó katona, mert nyilván lehetett rajtam látni, hogy jól szórakozom az egészen, és nem veszem komolyan. A lövészetet kifejezetten élveztem. Nem volt soha bezártság-érzetem, hiszen minden reggel én mentem a faluba postáért, hoztam az újságokat. Nem is a laktanyában laktam.

Hogyhogy?

Az erdei út egyik oldalán voltak a rakétaállások, ez volt a műveleti harci terület, a másik oldalon a pedig a laktanya. Én egy kis épületben laktam a harci terület bejáratánál. Volt egy saját szobám. Azért laktam ott, hogy biztonsági szempontok szerint ellenőrizzem a kihajtó autókat, és aláírjam a menetlevelet. Éppen ezért én voltam az egyetlen, akinek kihordták az ételt. Ha kedvem volt, egész hétvégén ki se szálltam az ágyból, inkább aludtam. Úri dolgom volt.

A Szegedi Egyetem Budapesti Média Intézetében tanít. Lát a tanulók között tehetségeket?

Csak a másodévesekkel találkozom az egyetemen, hiszen a bolognai folyamat átalakította a struktúrát, így most már csak féléves az én tárgyam. És mivel előadásokat tartok, nincs közvetlen kapcsolatom a hallgatókkal, mint azoknak, akik gyakorlati oktatást, speciál kollégiumokat tartanak. Változó a felhozatal. Nem mondhatom, hogy nem érdeklődőek és nem olvasnak, mert az egyik ilyen, a másik olyan. Furcsa, hogy bármerre megyek az országban, mindig beletrafálok valakibe, aki hozzánk járt. Nem tudok örökérvényű igazságot mondani, sokan vannak.

Nemrég ismét a rádióban is lehetett Önt hallani. Lehet, hogy folytatja?

A Klubrádióban öt hétfőn keresztül helyettesítem Bolgár Györgyöt, a Beszéljük meg című műsorában. Több mint tíz éve vezetettem utoljára rádióműsort. A Story tévében bruttó egy órát beszélgethetek valakivel (levonva a reklámidőt), ez kuriózumnak számít. Évekig reggeli műsorokat vezettem, ekkor 6-7 perc állt összesen rendelkezésre egy beszélgetésre, ez nagyon kevés. Én már csináltam mindent, mind a rádióban, mind a televízióban, szóval nagy vágyakról nemigen tudnék beszélni.