1916 – Az összehangolt antanttámadások sikere

1916. február 21-én a németek megindultak Verdun ellen, de négy hónapnyi folyamatos harc árán sem tudták elfoglalni az összes erődöt. Július 1-jén aztán támadásba kezdett a főként britekből álló 24 antanthadosztály a Somme folyónál, így a küzdelem súlypontja oda helyeződött át. Bár a harc később, augusztus, október és december folyamán megújult, a verduni csata a továbbiakban nem játszott főszerepet. Falkenhayn elképzelése összességében stratégiai baklövésnek bizonyult. Bebizonyosodott, hogy a nyugati front ellenállása a legerősebb, így itt a központi hatalmak nem képesek a döntést kicsikarni.

A verduni összecsapások valójában a német hadsereget merítették ki, ráadásul 1916 végére a britek már 50 hadosztállyal támadtak a somme-i hadszíntéren, aminek komoly következményei voltak a jövőben.

A keleti front

1916 nyarán az oroszok Alekszej Bruszilov tervei alapján és az ő vezetésével sikeresen áttörték a galíciai front egy szakaszát. A június 4-én indult Bruszilov-offenzívában az oroszok négy hadsereggel vettek részt, és – a jó taktikának is köszönhetően – már az első napon sikerült megbontaniuk az osztrák−magyar védelmet. „Az orosz gyalogság − egy rövid, de pontos tüzérségi előkészítés után − több hullámban rohant rá a védőkre, és a 8. hadseregnek már az első napon sikerült betörni a 4. osztrák−magyar hadsereg állásaiba" – mondta a történész.

A hadművelet a mai Ukrajna területén − Lemberg, Kovel és Luck környékén – zajlott, és körülbelül három hónapig tartott. Az osztrák−magyar és német csapatoknak csak szeptember 20-ára, nagy veszteségek árán sikerült megfékezniük az orosz előrenyomulást, de ekkorra elvesztették Kelet-Galícia nagy részét. A Monarchia körülbelül 600, a németek 80, az oroszok pedig 800 ezer katonát veszítettek a hadműveletek során − fűzte hozzá Balla Tibor.

A román front

Romániát 1883 óta szövetségesi szerződés fűzte a Monarchiához, de a Nagy Háború kitörésekor a semlegességet választotta, amivel egyértelműen a „kivárásra játszott". Az orosz és az olasz front sikerei, valamint a szövetségesek területi ígéretei (például Erdélyt, Bukovinát, illetve az Alföld keleti részét ajánlották fel neki) végül arra sarkalták, hogy 1916. augusztus 17-én az antant oldalán lépjen be a háborúba. A harcok kezdetén mintegy 40 ezer osztrák−magyar katona állt szemben közel 400 ezernyi románnal, ami tízszeres emberfölényt jelentett. A Monarchia lassú, de folyamatos visszavonulásra kényszerült egészen a Maros−Kisküküllő vonaláig, amíg megérkeztek a segítségül küldött − Erich von Falkenhayn vezette − német csapatok. Szeptember közepén kezdődtek az ellenhadműveletek, amelyek során fokozatosan kiszorították a román csapatokat Erdélyből. Először Nagyszebennél verték meg a román hadsereget, majd – október elején – Brassónál győzelmet arattak felette.

Eközben a bolgár hadsereg is támadást indított Dobrudzsa felől, és a Mackensen tábornagy vezetésével, Duna-hadsereg néven felálló bolgár−török−német haderő is megindult délről Bukarest irányába. Falkenhayn csapatai novemberben átkeltek a Kárpátokon és gyorsan nyomultak előre, így december 6-án elérték a román fővárost; a front ezt követően a Duna és a Szeret vonalán stabilizálódott a felmentésül küldött orosz csapatoknak köszönhetően. „ A román haderő gyakorlatilag megsemmisült 1916 végére, ami körülbelül 300 ezer főnyi veszteséget jelentett, ezért az antant segítségével újjá kellett szervezni a teljes hadsereget" – mutatott rá a történész.

Az olasz hadszíntér

1916 márciusában zajlott le az 5. isonzói csata, amely azonban nem hozott sikert az antantnak és nem járt területi változással. A Monarchia eközben lépéseket tett a teljes olasz front felszámolására az osztrák Alpok felől, ezért csapatokat vont össze, amelyek május 15-én megindultak. A dél-tiroli offenzíva során Arsiero és Asiago városát foglalták el, mindkét részről több mint 40 ezer fős veszteséget könyvelhettek el, s nem sikerült kijutni a Pó-síkságra, ami eredetileg a támadás célja volt. Az olaszok azonban nagyon jó ütemben csoportosították át erejüket, illetve a Bruszilov-offenzíva is arra sarkalta a Monarchia hadvezetését, hogy lemondjon a teljes olasz kapitulációval kecsegtető tervről. Június 29-én, a Doberdó-fennsíkon vetett be először harci gázt az első világháborúban a Monarchia. A túlerőben támadó olasz hadsereg nem volt felkészülve egy esetleges vegyi támadásra, a katonáknál nem volt gázmaszk, így körülbelül 6500 embert veszítettek. A gáztámadásnak az volt a célja, hogy elodázzák a következő nagy olasz támadást, amely azonban nem sokat váratott magára: augusztus elején megkezdődött a 6. isonzói csata.

Az olaszok nagyon nagy erőfölényben támadtak, így már a harcok kezdetén sikerült elfoglalniuk például Görz városát, ami kulcsfontosságú stratégiai pont volt az Isonzó menti védelemben. A vereség miatt az egész Doberdó-fennsíkot ki kellett ürítenie a Monarchiának, és néhány kilométerrel arrébb, a Karszt-fennsíkon alakította ki az új védelmi vonalat. Még ebben az évben − szeptember és november között − lezajlott a 7., a 8., és a 9. isonzói csata is, amelyek ugyan kevésbé voltak sikeresek, mint az ezeket megelőző támadás, de néhány kilométerrel így is visszaszorították az osztrák−magyar védőket. A harcok ezután csaknem fél évig szüneteltek az olasz fronton – tette hozzá Balla Tibor.

A török front

1916 áprilisától a törökök oldalán harcolt egy budapesti és kassai tüzérekből álló, 10 centiméteres hegyitarackokkal felszerelt üteg, amelyet a mai Palesztina területén vetettek be. A magyar katonák hadi sikerei között feljegyezték például, hogy az április 19-i, II. gázai csatában kilőttek egy brit tankot, amire azelőtt, de azt követően sem volt példa az osztrák−magyar hadseregben. Az üteg részt vett továbbá a III. gázai csatában és az augusztusban indított, a Szuezi-csatorna elleni második török támadásban is – sorolta a történész.