A Radarember

Pedig nem feltétlenül akart ő katona és „radarember" lenni. Miután Szentesen elvégezte a műszaki szakközépiskolát, pusztán továbbtanulása egyik lehetséges céljaként jelölte meg az akkori Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolát. Mivel viszont elsőnek oda vették fel, nem is gondolkodott tovább. Mint meséli, a középiskolában főleg elektromos eszközökkel foglalkozott, így aztán az akkori általános egyéves katonai képzés után csak a rádiótechnikai vagy a légvédelmi rakéta szak kerülhetett szóba. Végül – mint bevezetőnkből is talán kiderült – rádiótechnikai szakon végzett, egész pontosan vadász rávezető komplexum üzembentartó ágazaton. (Ez a furcsa nevű komplexum akkortájt a P–37-es, illetve PRV–13-as radarokat jelentette.)

Katonai karrierjét tekintve nem lehet azt írni, hogy Kovács Imre százados a jelenlegi beosztása előtt túlzottan hosszú utat tett volna meg Jutáig. A főiskola elvégzését követően, 1985-ben került Homokszentgyörgyre, az 54/2-es honi rádiótechnikai századhoz, mint a VP–11, automatizált vadász rávezető komplexum üzemeltető mérnöke. (Akkoriban még messze nem Gripenek, hanem például MiG–21-esek repültek légterünkben.) Öt év elteltével harcálláspont-parancsnok lett, majd ugyanilyen beosztásban Jutára került. Itt később törzsfőnökként szolgált, majd 1999-től kezdve parancsnokhelyettes. No, de mitől is olyan érdekes számára ez a radaros szakma?

„Én ebben nőttem fel, sosem kívánkoztam máshová" – feleli Kovács Imre százados. „Időnként nagyon gyorsan kell dönteni. Ez főleg a régi rendszerre volt jellemző, amikor a század-harcállásponton, ügyeletes parancsnokként azonosítani kellett a visszavert jeleket. Az indikátor előtt ülve pár perc alatt határozott véleményt kellett alkotni az adott visszavert jelről, hogy az mondjuk repülőé, madárcsoporté vagy felhőé… Ráadásul nagy felelősséggel, mert nem lehetett összekeverni az ellenséges helikoptert egy felhővel. Ez a fajta kihívás nem volt terhemre" – mondja a parancsnokhelyettes.
Aztán feleleveníti emlékeit, például az 1991–1992-ben történteket, amikor a délszláv válság a hazai radarrendszert is próbára tette.

„Berzence település térségébe jártam le, mint a rádiólokációs lépcső parancsnoka. Akkoriban ez szintén nem kis felelősséggel járt, mert rendszeresek voltak a légtérsértések. Ezért is kellett kitelepülnünk a radarokkal. Tőlünk pár kilométerre pedig háború dúlt. Mobilradarokkal dolgoztunk, szögesdróttal voltunk körülvéve, és egy éven át heti váltásban táborban laktunk. A parancsnok nem hagyhatta el a fegyverrel őrzött tábort, még éjszakára sem. Akkoriban ugye még sorkatonaság volt, és a napi életre szinte jobban oda kellett figyelni, mint a konkrét radartevékenységre. Vétlen lövések, lőszereltűnések történtek" – ecseteli a háborús mindennapokat Kovács Imre százados.

Persze, mint mondja, az elmúlt évtizedekben nagyon sokat változott a radaros szakma, főleg a NATO-csatlakozásunk után. Előtte még hagyományos célfeldolgozási rendszer működött, azaz a radar indikátora előtt ült egy katona, és a visszavert jel alapján diktálta a harcálláspontra, hogy hol van éppen a repülő. Ott pedig tükörírással rajzolták fel a tervtáblára. Két-három perces csúszással mentek fel az adatok egy-egy légi célról, ami ugye a repülőgép sebességét figyelembe véve elég sok.

„A NATO-csatlakozás után – folytatja a százados – elláttak minket számítógépes adattovábbítási rendszerrel, a P–37-es radarokat pedig a magyar szakemberek úgy alakították át, hogy kompatibilisek legyenek a szövetségi rendszerrel. Jelenleg az orosz radarok vevőegységében például szinte már nincs is orosz alkatrész, csak magyar…"

Napjainkban a százados a radarszázad mindennapi működését felügyeli. A jutai radarok közül az egyik mindig folyamatosan üzemel; egy másik pedig rövid idejű készenlétben van, hogy egy technikai probléma esetén szinte azonnal átvegye a felderítési feladatokat. Mindezek mellett, előre tervezett negyedéves rendszer alapján, a lokátorok is úgymond váltják egymást – azaz nem mindig ugyanaz üzemel folyamatosan. A kiszolgáló állomány fő feladata, hogy az adott huszonnégy órás üzemre megfelelően készítsék fel a meglehetősen összetett technikát.

A lokátorok kezelőfülkéiben a szolgálatban lévők folyamatosan figyelik, hogy a radar minden egysége, része, pontosan, az előre megadott paraméterek alapján működjön. A kezelő monitoron látja, hogy a megadott felderítési paraméterek stimmelnek-e. Ha nem, be kell avatkoznia a rendszerbe, illetve adott esetben jelentenie kell ügyeletes feljebbvalójának – például Kovács Imre századosnak, aki több évtizedes szakmai rutinjával biztosan gyorsan megtalálja majd a megfelelő megoldást.

Ha Kovács Imre százados nem dolgozik, akkor fut vagy a kertjét szépíti. Négy-öt évvel ezelőtt, részben egészségi problémák miatt kezdett el az átlagos katonai mércével mérve is sokat futni. Egészen addig növelte a távokat, amíg mostanság hetente átlagosan 50-70 kilométert is teljesít. Rendszeresen jár hosszútávfutó-versenyekre. Mint mondja, szabadidejét is – amúgy katonásan – gyakorlatilag percről percre beosztja.

Az MH 54. Veszprém Radarezred alegységeként működő 12. radarszázad (Juta) felelősségi körzetét tekintve körülbelül a Balaton vonalától délre és a Duna vonalától nyugatra szolgáltatja a felderítési adatokat az MH Légi Vezetési és Irányítási Központnak. Ehhez modernizált P–37-es radarokat és PRV–17-es magasságmérő radarokat használnak, illetve idegen-barát felismerő rendszert (IFF). Ezek a technikai eszközök a NATO integrált légvédelmi rendszerének (NATINADS) részei.

Fotó: a szerző felvételei és archív

Forrás: Magyar Honvéd 2014. augusztus