Az információáramlás valójában már „információs túlterhelés”

Az utóbbi hónapokban egyre többször futnak körbe a legnépszerűbb közösségi oldalon olyan posztok, amelyek egy-egy megosztásért cserébe mesés vagyonokat, modern technikai eszközöket, luxuscikkeket kínálnak. Mi állhat ezen jelenség mögött?

Nehéz egyértelmű választ adni a kérdésre, hiszen több dolog összekapcsolódása vezet el ehhez a ma már sokak számára ismerős jelenségig. A láthatóan irreális nyereményeket kínáló oldalak sikerének hátterében az az egyszerű tény áll, miszerint a virtuális térben a legnagyobb értéke az információnak van. Márpedig általában ezen oldalak sikeres megosztásához számos veled kapcsolatos információt meg kell adni, amiket a rendszer – valószínűleg – tárol, így azok a későbbiekben az oldal üzemeltetőinek rendelkezésére állnak, és akár értékesíthetők is. Illetve a megosztásuk révén nagyobb nyilvánosságot kap az oldal, ami akár később reklámfelületként is értékesíthető. Az persze már egy más kérdés, hogy a felhasználók miért osztják meg ezeket a tartalmakat? Valószínűleg ettől várják azt, hogy megváltozzon a sorsuk. Amikor az emberek úgy érzik, hogy erős a létbizonytalanság – ami miatt egyre több, korábban természetesnek vélt és könnyen elérhető tárgy vagy szolgáltatás a vágyak szintjére redukálódott -, akkor könnyen beindulhat az a fajta gondolkodás, ami szerint „ilyen módon is megpróbálok valamit tenni annak érdekében, hogy közelebb kerüljek a célom, a vágyam eléréséhez". Ezt tovább erősíti a fogyasztói társadalom által közvetített értékrend, ami a boldogságot és sikerességet a tárgyakhoz és anyagi javakhoz köti.

Gyakorlatilag ez egyfajta csodavárás.

Igen, egy kicsit az, hiszen ha virtuálisan lejátszom magamnak az egész folyamatot, akkor azzal közelebb kerülök a várt nyereményhez, végcélhoz. Megfigyelték: minél nagyobb a bizonytalanság, annál erősebb az ilyen jellegű tevékenység. Például, minél rosszabb a gazdasági helyzet, annál több lottót, sorsjegyet vesznek az emberek. Nem egy esetben az is előfordul, hogy kölcsönt kérnek rá. Ennek ismeretében kijelenthető, a megosztós oldalaknál az emberek úgy gondolkodnak: „végül is olyan sokba nem kerül, miért ne tenném meg, legalább az esélyét ne szalasszam el!"

Még akkor is, ha elsőre látszik, hogy a megosztásért cserébe kínált nyeremény – például Mark Zuckerberg vagyona vagy egy luxusautó – irreális? Azaz legalább egy kicsit gyanakodni kellene a felhasználónak arra, hogy mindez átverés.

Ezt az érzést nagyon sokszor lecsökkenti az, hogy ha látom, valamelyik rokonom, vagy közeli ismerősöm – akinek megbízom a véleményében – szintén megosztotta ezt az adott oldalt, így én is bátran követhetem a példáját. Nyilván, ha mélyen elgondolkodnának az egészen, akkor rájönnének arra, hogy mindez ellent mond a józan észnek, de mivel az ember ilyenkor hajlamos automatizmusokat követni, úgy gondolkodik, hogy „miért is szalasztanám el ezt az esélyt?"

Számtalan példa bizonyítja, hogy mindez veszéllyel is járhat a felhasználóra nézve.

Igen, hiszen ezekkel a megosztásokkal nem egyszer az adathalász tevékenység egyik formáját álcázzák az oldalak kitalálói. Ilyenek lehetnek például azok, a manapság egyre népszerűbb tesztek, amelyekkel szintén a legnagyobb közösségi oldalon találkozhat az ember. A felhasználó megtudhatja, hogy kik a legjobb barátai, milyen munka vár rá 2016-ban, ki szerelmes belé titokban, kitől származik valójában, milyen volt előző életében, melyik állatra hasonlít, amikor dühös – hogy csak néhányat említsek a rengeteg hasonló teszt közül -; ugyanakkor, amíg ezek az eredmények kijönnek a program számtalan személyes adatot kér be tőle. Ezek az adatok pedig – mint már beszéltünk is róla – információkkal bírnak és értéket képviselhetnek. Hiszen eladhatók. Szerencsés esetben csak egy újabb PR-kampányban használják fel őket, de erre semmi garancia nincsen.

Mindez ez viszonylag új jelenség. Vizsgálja már a pszichológia?

Igen, egy pár évvel ezelőtt indult el az első, ezzel kapcsolatos vizsgálat. Nagyjából akkor, amikor a netbiztonsággal kapcsolatos programok is. Eredményekről viszont még korai beszélni.

Ugyancsak ismert jelenség az internet világában az ál-, illetve rémhíreket terjesztő oldalak, valamint az összeesküvés-elméleteket ismertető weblapok sokasága. Kapcsolódnak ezek valamilyen módon a „nyomj egy lájkot és oszd meg" oldalakhoz?

Annyiban mindenképpen, hogy a rémhírterjesztő és az összeesküvés-elméleteket közzétevő oldalak sikerében is ugyanaz a bizonytalanság áll, mint a megosztós oldalaknál. Persze ezekben az esetekben jóval több tényezőt kell vizsgálni. A mai, „felgyorsult" jelzővel illetett világunkban az információ áramlás valójában már „információs túlterhelés", amiből nagyon nehéz kiszűrni azt, hogy melyik hír lehet a realitás vagy legalábbis olyan, amelynek van némi valóságalapja. Az emberben ugyanis gyakran felmerül a kérdés: mi van, ha ez a történet tényleg igaz, én pedig kimaradok belőle. Mindebben persze a sajtónak – és kiemelten az online tartalom-szolgáltatóknak, a hírportáloknak, a blogoknak – hangsúlyos szerepük és felelősségük van. Innen ugyanis számos olyan hír, információ jöhet, amely nincsen kontrollálva. Emellett ráadásul a befogadó számára a hírek szűrése is nehéz feladat, egy-egy információról nem egyszerű eldönteni, hogy álhír vagy valóság.

A kérdés eldöntéséhez nem elég megnézni, hogy melyik az az oldal, amelyik nyilvánosságra hozta a hírt? Némelyikről első ránézésre ordít, hogy kamu hírek terjesztésével foglalkozik. Rossz a megfogalmazás, a leírt szöveg hemzseg a magyartalanságtól és a helyesírási hibáktól, de még hosszan sorolhatnám…

Annyi hasonló oldal létezik már, hogy ránézésre gyakran lehetetlen dönteni a megjelentetett tartalom valódiságáról. Emellett pedig az ember ilyenkor nem nagyon nézegeti, hogy ki is osztotta meg az adott tartalmat. Hiszen sokkal erősebb az az érzés, hogy „én tudok egy kényes információt, bennfentes vagyok"; mindez nagyon jól esik az ember lelkének. Emellett pedig minden emberben ott van a természetes igény arra is, hogy meg akarja érteni a világot. És ha az adott információ – még ha fals is – segít abban, hogy összeálljon a kép, akkor az jó érzéssel tölt el.

Amíg a rémhírek terjesztése csak egy kis közösségben zajlik, addig akár nevezhetjük poénkodásnak vagy jópofáskodának is. De ha az álhír kiszabadul ebből a közösségből akkor akár már veszélyes is lehet.

Ez így van. Vannak olyan oldalak – például a táplálkozási zavarokkal, vagy a rák gyógyításával kapcsolatos site-ok -, amelyek már komoly botrányokat is elkönyvelhettek ilyen téren. Mégpedig azért, mert tudományosan nem megalapozott, vagy egyenesen az önkárosítást népszerűsítő módszereket tettek közzé, amelyeknek aztán követői, adott esetben áldozatai is voltak. Persze ennek megvan a maga pszichológiai magyarázata: az ember társas lény és a társas befolyás alól soha nem tudja magát kivonni. Mindig lesznek olyan emberek és közösségek, amelyek hatnak ránk, mindig lesz olyan referenciaszemély, aki után „menni fogunk". Lehet, hogy először felébred bennem a kétely, de aztán ez szépen, lassan átcsúszik a realitás oldalára. Az emberi elme ugyanis úgy működik, hogy fontos számára minden esetben, hogy megértse a világot, a körülötte zajló történéseket. Ennek része, hogy azokhoz megtalálja a megfelelő értelmezési keretet, amiben azok értelmet nyernek. Ebben a folyamatban előfordulhat, hogy nincs információm, egyfajta hézag keletkezik, amit kitöltünk. Mert nem szeretjük a hézagokat. És ha idáig eljutunk, akkor szinte automatikusan megjelenik a meseszövés, ami rendszerint, mivel nincs külső, így belső információkból, az „én projekciókból" táplálkozik. A hiányozó információ helyére azt fogom rávetítetni, amit én gondolok és illeszkedik az előzetes értelmezési keretembe. Ezzel kitöltöm a hézagot és innentől fogva ez lesz a „valóság".

A világ egyre jobban gyorsul és egyre nehezebb lépést tartani a virtuális világgal is. Jelentheti ez azt, hogy mindez a jövőben még gyorsabbá válik és a jelenleginél is komolyabb problémákat okozhat?

Sajnos azt kell mondanom, hogy igen. Minden jel erre utal. Egyre szélsőségesebb tartalmak jelennek majd meg a világhálón, amelyek – a megosztások miatt – egyre gyorsabban terjednek és egyre szélesebb közönséget érnek el a virtuális világban.

Történtek már felmérések azzal kapcsolatban, hogy a katonákra – akik speciális tagjai a társadalomnak, már csak azért is, mert adott esetben fegyvert viselhetnek -, milyen hatással lehet ez a jelenség?

Az Amerikai Egyesült Államokban dolgozó pszichológus kollégák már ilyen szempontból is vizsgálják a fegyveres erők tagjait. A megállapítások sajnos nem túl biztatóak: a katonák – főleg ha misszióban vannak – olyan mértékben kapcsolódnak a virtuális világra, amellyel adott esetben már nemcsak saját magukat, hanem a társaikat is veszélyeztethetik. Éppen ezért már arra is volt példa, hogy egy-egy misszióban korlátozni kellett az internethasználatot.

A Magyar Honvédségnél történtek hasonló felmérések?

Egyelőre még nem.