„Én azokat a képeket szeretem, amiken nem szerepelek, viszont nevető, boldog katonákat látok”

„Egy olyan rendszerben születtem, ahol a hit és annak gyakorlása nem volt támogatott, sőt általában még tűrtnek sem nevezhetjük. Ennek következtében egy hitét nem gyakorló, katolikus családban nőttem fel" – eleveníti fel a gyerekkorát beszélgetésünk elején a Székesfehérváron született, de 17 éves koráig Martonvásáron élő Mészáros László, aki az általános iskola elvégzése után − egy szakiskolai képzés keretében − az asztalos szakmát tanulta ki. „Az asztalosság egy szép szakma, azonban azt éreztem, hogy több van még bennem és ezt a tanulmányi eredményeim is igazolták" – mondja a tábori lelkész, aki saját elhatározásából és édesapja biztatására egy katonai középiskolában folytatta tanulmányait a ’80-as évek végétől, ahol rádiófelderítőként végzett és szorgalmának köszönhetően érettségit is szerzett.

„Fogdán is voltam pár napig"

A Budakeszi úton töltött évek alatt nem csak szellemileg, hanem lelkileg is elindult benne egy érési folyamat: „a katonaiskola és az Istenről való információk gyűjtése párhuzamosan haladt az életemben". Egy ifjúkori szerelemnek köszönhetően ismerkedett meg a Szentírással és a martonvásári református közösséggel. A diktatúra utolsó éveiben kibontakozó hitélete és a rendszer vallásellenessége azonban válaszút elé állította. „Ez még a pártállami rendszer, bennem akkoriban már világossá vált, hogy én ebből nem kérek. Az egész rendszert átitatta egy bizalmatlan légkör: ha leültél valakivel beszélgetni, nem tudhattad, hogy az milyen információkat szolgáltat ki rólad és kinek. Nem igazán voltak őszinte beszélgetések a politikai tisztek korában. Fogdán is voltam pár napig a Petőfi laktanyában. A »vétkem« az volt, hogy a Szentírást olvastam…" – meséli Mészáros. „Az Isten humora, hogy ma meg a Petőfi laktanyában van tábori lelkészként egy irodám" – fűzi hozzá.

„Az érettségi után én azt gondoltam − és a tapasztalásaim is arra sarkaltak −, hogy nem a katonai hivatást kell választanom. Éreztem, hogy Isten  szolgálatra hív engem. Persze akkor még senki sem tudta, hogy pár évvel később elindul a tábori lelkészi szolgálat…" – mondja a rendszerváltás környékén benne megszülető elhatározásról Mészáros alezredes. Ez a döntése tettekben is megnyilvánult, 1991-ben − rendfokozatát megtartva − leszerelt, bár távozása utolsó hónapjait megkeserítették: „24/24-ben adtam a kapusszolgálatot, de akkor volt már bennem egy szelíd öröm, hogy bármit csinálnak, tudom, hogy az én utam nem erre, hanem egy teljesen más irányba visz." Választott útja Sárospatakra vezette, ahol megkezdte teológiai tanulmányait. „Akkor  elvonultam a világ elől, az a hat év a sárospataki egyetemen, életem egyik legszebb időszaka volt. Az Istentől jövő információk fokozott begyűjtésének időszaka, jó közösségben a tanárokkal,  évfolyamtársakkal" – meséli.

1994 több szempontból is fordulópontnak nevezhető az életében: Magyarországon újra elindult a Tábori Lelkészi Szolgálat és martonvásári közösségének lelkipásztora, Borsos István első körben csatlakozott ehhez. „Teológiai tanulmányaim végéhez közeledtem már ebben az évben és tőle hallottam először az újra induló tábori lelkészi szolgálat lehetőségéről" – eleveníti fel Mészáros László, aki nem tagadja, már akkor felmerült benne a kérdés, hogy vajon tudná-e vállalni ezt a szolgálatot és ezen az úton visszatérne-e a honvédséghez. Azonban ekkor még erősebben élt benne az az elhatározás, hogy a gyülekezeti lelkészséget választja. „Aztán van egy pont, amikor az emberben ez átvált, amikor Isten konkrétan meghívja erre a szolgálatra. Nekem is volt egy ilyen hívás, amikor egyértelművé vált számomra, hogy talán nem volt hiábavaló az a három év katonai iskola…" – meséli az alezredes, aki addigra már több alkalommal beszélgetett martonvásári lelkipásztorával a szolgálatról. „Idővel nagy békesség lett bennem és tudtam, hogy vissza kell térnem a honvédséghez. Ekkor már világossá vált számomra, hogy egy teljesen más légkörű közegbe kapcsolódom be, életem során már másodszor."

A tiszteletet és a szeretetet el kell nyerni

Tatáról 1999-ben a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolára került és az intézmény tábori lelkésze lett. Itteni szolgálata 2005-ig tartott és első missziójára is innen indult. „Ez egy igen aktív időszak volt az életemben: ’99-ben megszületett a fiam és 2000 első felében már Koszovóban voltam, misszióban. Onnan épphogy hazaértem, egy szolgálatban beállt változás  miatt 2001 második félévében már Bosznia-Hercegovinában szolgáltam" – sorolja az alezredes. A második misszió után a következő nagy váltás 2005-ben következett be a pályáján: elkezdte  lelkészi szolgálatát a Zách utcai laktanya esperesei hivatalában. 2008-ban indult első afganisztáni missziójára majd ezt követően 2012-ben újra az Ázsia szívében fekvő országban teljesített szolgálatot. Eddigi misszióinak sorát 2017-ben zárta Irakban.

„A misszió mindig úgy épül fel, mint a Magyar Honvédség, csak kicsiben. Minden szervezettől van ott valaki, de sokkal kisebb létszámban. Így láthatod az egészet kicsiben működni" – állapítja meg. „Lelkészként sokkal hatékonyabb egy missziós szolgálat az itthoninál, de egyben egy másfajta kihívás is. A család, a feleség és a férj hiányának elviselése nagy terhet rak minden kint tartózkodóra.. Ennek a lelki tehernek az elviselésére is kínálunk mi segítséget, mert nem csak a katonának, de a hozzá tartozó katonacsaládnak a megóvása is feladatunk, célunk" – hangsúlyozza.

Az alezredes a missziós tábori lelkészi szolgálat egyik fontos alappilléréről, a bizalom megteremtéséről, így vélekedik: „Elsősorban ki kell alakítanunk azt a bizalmi légkört, amiben egy katona azt érzi, hogy teljes nyitottsággal fordulhat hozzánk, és mi akkor − a lelki erőforrásainkból táplálkozva – meghallgatva őt és tisztelettel kezelve azt, hogy beszél a benne lévő gondolatokról, tudunk segíteni neki."

„Ezüstöm, aranyam nincsen, de az Isten igéje ott van a szívemben"

Egy misszió során az ember olyan élethelyzetekben találhatja magát, melyekre sohasem lehet eléggé felkészülve, ott és akkor kell feldolgoznia az eseményeket. Az első afganisztáni missziója során történt tragédiák az egész kontingenst megrázták. Mészáros László ezekben az időkben is lelki erőforrásaiból merített erőt. „Emberpróbáló feladat volt kiállni a katonák elé a gyászistentiszteleten, mert benned is sok emlék kavarog, és közben tudod, hogy a srácok most várnak tőled valami vigaszt" – emlékszik vissza arra a napra. „Ezüstöm, aranyam nincsen, de az Isten igéje ott van a szívemben és vele a reménységem. Elmondtam nekik, hogy én ugyanaz vagyok, mint ti, a történteken nem tudok változtatni, de Istenben bízó emberként állok előttetek, csak a benne való hit és reménység tud engem is és titeket is átsegíteni ezen a tragédián. Ez ott akkor mindannyiunk szívét átjárta" – idézi fel a misszióval együtt járó katartikus élményét.

A tábori lelkészi szolgálat megkövetel egy folyamatos jelenlétet a katonák között. Mészáros alezredes is igyekszik minél több időt a bajtársak között lenni, természetesen ügyelve arra, hogy feladatvégrehajtásukban ne zavarja őket. Véleménye szerint egy tábori lelkész számára nem létezik lehetetlen helyzet, amit ne lehetne megoldani: „Istennél nincs reménytelen helyzet, lehet segíteni bárkinek bármikor, és ha te ebben eszköz tudsz lenni, akkor ennél több nincs is. Ez maga a szolgálat."

Az esküvőket és keresztelőket, ahol volt katonatársait adhatja össze, vagy megkeresztelheti a gyermekeiket a nagyon szép és emelkedett pillanatok közé sorolja. „Amikor találkozol a régi missziós társakkal, akik szó nélkül megölelnek, azok a momentumok többet mondanak minden szónál. Benne van az együvé tartozás érzése, a sorsközösség kifejezése, ami mindannyiunkat feltölt."

Mészáros László alezredes már készül következő missziójára, az addig még hátralévő időben pedig a Protestáns Tábori Püspökség kelet-magyarországi espereseként több megyében végzi az ezzel járó teendőket. Mellette tábori lelkészként szolgál, többek között a Petőfi laktanyában és az Irinyi laktanyában. A vele folytatott beszélgetés során több mondatát elraktároztam magamban, ezek közül az egyik igazán megmaradt és véleményem szerint leginkább jellemzi szolgálatát: „Én azokat a képeket szeretem, amiken nem szerepelek, viszont nevető, boldog katonákat látok és tudom, hogy a munkám ezekben a mosolyokban benne van."