Hatodik pont – végállomás

Mercedes terepjáróval megyünk felfelé a Bakony behavazott erdei útján, lassan, megfontoltan. Ködös fehérség üli meg a tájat, a lombtalan fák között nemigen látni messzire. A műszerfal kijelzője mínusz négy Celsius-fokot mutat, a szürke égbolt látványa pedig újabb havazást ígér. Kicsit csúszkál az autó az éles kanyarban – ennek fele sem tréfa. Miként az egészen friss hír is a helyzet komolyságáról árulkodik: a szervezők a verseny céljaként az eredeti tervekkel ellentétben nem a Kossuth-laktanyát, hanem a hatodik pontot (Parajos-tető) jelölték meg. Egymásra nézünk: mi történhetett?

Végeredményben már korábban számítani lehetett arra, hogy az MH 54. Veszprém Radarezred hagyományos túlélőversenye ezen a télen a szokottnál is jobban próbára teszi majd a vakmerő indulókat. Amikor a mezőny este hét óra körül vonatra szállt, hogy eljusson Bakonyszentlászlóra, a rajt helyszínére, az időjósok erős szelet és havazást jósoltak arra a térségre, ahol a szervezők már jó előre elhelyezték azokat a bizonyos ellenőrző pontokat és kiépítették agyafúrt akadályaikat. Bár a legnehezebb akadályhoz még csak építeni sem kellett semmit…

A verseny mindenesetre elindult, ám a viharossá fokozódó szél, a vízszintesen hulló hó és általában a terepviszonyok nem várt mértékben lassították le a versenyzőket. Még a legjobbak is ötórás késéssel jutottak el kora hajnalra ehhez a bizonyos ponthoz, a Parajos-tetőre – ahonnan aztán némi pihenő után már mindenki teherautóval, terepjáróval vagy éppen busszal mehetett vissza Veszprémbe. Már ha az a busz éppen hajlandóságot mutatott arra, hogy önerejéből induljon el…

Megállunk, kiszállunk. Az erdő lábánál legalább ötvenen várnak erre a pillanatra, köztük Vörös Zoltán okleveles mérnök alezredes, a radarezred megbízott parancsnoka is, aki szemmel láthatóan teljesen átázott ruhában, fáradt mosollyal számol be az éjszaka katonát próbáló eseményeiről.

„Ötvencentis porhóban mentünk végig. Mivel ennek az alja nem volt vizes, akárhogy tapostuk, nem tömörödött össze. A gyaloglás folyamatosan mozgatta a bokát, a térdet és a csípőt, így két óra után még a legrutinosabbak is kifáradtak. Már elmúlt éjfél, és még mindig nem értük el a legelső feladási pontot sem… Ha esővédőt vettünk fel, izzadni kezdtünk, mert rendre a hegyoldalak legmeredekebb részein kellett felmennünk. Ha viszont levettük az esővédőt, átázott a ruha, és nem állhattunk meg öt percre sem, mert a hidegtől azonnal vacogni kezdtünk. Egymást bátorítva haladtunk tovább és tovább" – meséli az alezredes.

A szervezők már eleve nehézzé tették a versenyt azzal, hogy minden csapat pusztán a következő ponthoz kapott térképet, azaz a teljes útvonalat előre nem tudták megtervezni. Az akadályokról pedig jobb, ha nem is ejtünk szót, mert bizony a legelső melegedőpontig is akadt belőlük jó pár… Önök ettek már például lisztkukacot? Aki értékelhető eredményt akart elérni a versenyen, annak bizony kötelezően meg kellett kóstolnia ezt a csemegének korántsem nevezhető ételt. Mi ehhez képest a függeszkedés vagy eleve a hóban gyaloglás?

Közben a versenyzők leszállnak a buszról, és együttes erővel kitolják a hóból – még mindig könnyebb ez az egyszeri erőfeszítés, mint esetleg újabb órákat gyalogolni. Gyorsan visszaszállunk a katonai terepjáróba és indulunk tovább felfelé – hátha még nem ért véget teljesen a verseny. Fenn a hegytetőn minden csendes, a legtöbben elgondolkodva kortyolgatják teájukat, vagy egyszerűen csak lassan, a történteket magukban visszapörgetve, pihenve készülődnek a visszaútra.

„Ez tényleg nagyon kemény volt, és eddig tartott, nincs tovább. Estek-keltek az emberek. Tíz-tizennégy kilós zsákokkal, nagyon lassan ugyan, de idáig megcsináltuk" – összegez Horváth Gábor főtörzsőrmester, a Kupon települt 11. Radarszázad katonája. Csapattársaival együtt rendszeres résztvevője ezen versenyeknek, így aztán komoly túlélő-tapasztalatok birtokában állítja: noha nem ez volt a legkeményebb téli kihívás, ezt lehetett a leglassabban teljesíteni.

Immár évek óta, folyamatosan hangoztatják a túlélőverseny szervezői, hogy noha az 54-es kihívása valóban verseny, minden esetben a résztvevők testi épsége és egészsége a legfontosabb. Most bebizonyosodott, hogy mindez nem üres frázis: a szervezők pontosan emiatt döntöttek úgy, hogy a hatodik pontnál félbeszakítják a kihívást. Érthető tehát, ha klasszikus eredményhirdetésre sem kerül sor – a lényeg, hogy mindenki úgymond túlélte. Nem meglepő az sem egyébként, hogy a radarezred katonáiból álló Vaddisznók nevű csapat érkezett be a „célba" a leggyorsabban…

Körülnézve a Parajos-tető ködös, hóval teljesen beborított, kietlen táján, különösképp értékelhető adat, hogy a 68 csapatból mindössze húsz adta fel még a hatodik pont előtt a versenyt. A többiek végigmentek, ameddig lehetett; tovább már nem lett volna értelme. Majd nyáron. Akkor talán nekünk sem lesz szükségünk terepjáróra, és hátha akkor eleve hosszabb lesz a verseny.

Fotó: a szerző felvételei