Hetven év életveszély (3. rész)

„Láng László ezredes nyugállományba vonulásával csak az változott, hogy én vettem át a parancsnoki beosztást, az alakulat számára ez az időszak továbbra is nagyon nehéz és kihívásokkal telített volt" − mondja Molnár Sándor.

Tragédia, amiről a mai napig nehéz beszélni

Szakmailag nagyon „topon" volt ebben az időszakban az alakulat − fogalmaz a nyugállományú ezredes −, hiszen ekkor jelent meg a 142/1999-es számú kormányrendelet, aminek megalkotásában természetesen a tűzszerészeknek is nagy szerepük volt, és teljesen új alapokra helyezte a szakmai munkát.

„Már úgy tűnt, hogy minden egyenesbe került, amikor bekövetkezett egy sajnálatos tragédia" − meséli az ezredes, aki nem tagadja, a mai napig nehezen tud beszélni 2000. október 15-éről. Ezen a napon szolgálatteljesítés közben vesztette életét az ezred egyik járőrparancsnoka, Csontos János zászlós. Budapesten, a Hungária körút és a Kőbányai út sarkán, egy épülő gyorsétterem területén szállításra készített elő egy 82 milliméteres aknavetőgránátot, amikor az felrobbant. Csak azért nem volt több áldozata a tragédiának, mert a járőrparancsnok néhány perccel korábban kiküldte a helyszínről a segédtűzszerészt. Így azonban − szemtanú hiányában − az esetet nem lehet pontosan rekonstruálni.

„Éppen egy családi rendezvényen voltam, amikor telefonon hívott a tűzszerész-ügyeletes. Annyit mondott a telefonba: »Főnök, nagy baj van, robbanás történt és egyik kollégánk életét vesztette!« Az első pillanatban fel sem fogtam, amit hallottam, aztán bevágtam magam az autómba, s a helyszínre siettem. A tűzszerészgépjármű vezetője sokkot kapott, így nekem kellett bevinnem a járőrautót a laktanyába, mert ő képtelen volt rá. Nagyon nehezen tudtuk csak felfogni, hogy mi történt, a tragédia feldolgozása pedig hosszú-hosszú hónapokat vett igénybe" − emlékezik vissza arra a napra Molnár ezredes. Elárulja azt is, a budapesti tragédia után az alakulat szakemberei kifejlesztettek egy olyan eszközt, amellyel a sérült gyújtójú aknavetőgránátokat a korábbinál biztonságosabban lehet szállítani. Ezt a „szállításbiztosító kengyelt" a mai napig használják.

Komoly fejlesztések

A technikai fejlesztések amúgy is jellemzőek voltak erre az időszakra. Folytatódott a Gaz−66-os típusú gépkocsik cseréje Volkswagenekre. Ezekkel már a belvárosban is gyorsabban tudtak mozogni. Emellett a járőrautókat ekkor szerelték fel megkülönböztető jelzéssel, aminek következtében egy-egy sürgős bejelentéshez a korábbinál jóval hamarabb tudtak odaérni a tűzszerészek. Ugyancsak ekkor került az alakulathoz két földmunkagép is, amelyek akkor nyújtottak segítséget, amikor nagy mennyiségű földmunkát kellett végezni. Sőt, ebben az időszakban cserélték le az addig használt Zil teherautót egy Man típusú, 10 tonna teherbírású daruval ellátott tehergépjárműre. Ennek használatával a korábbinál könnyebben tudták elszállítani a nagy tömegű bombákat a bejelentések helyszínéről. Ráadásul rendszerbe állítottak egy röntgenberendezést is, amellyel már mozdítás nélkül tudták megvizsgálni az előkerült robbanótesteket.

„Ezután következett 2001, amit mi csak úgy hívtunk az alakulatnál, hogy a »kihívás éve«. A zászlóaljjal egy laktanyában települő Honvéd Folyami Flottillát felszámolták, majd érkezett az elöljárói döntés, hogy az alakulat képességei közé kell beépíteni a hadihajózást is, így átvettük a hadihajós alosztályt, három aknamentesítő hajót, valamint néhány kisebb hajót, parancsnoki motorost és lakóhajót. Hamarosan jött az első feladat is: a Szent Korona Esztergomba szállításának hadihajós biztosítása. Közben a Szárazföldi Csapatok Parancsnokságától az Összhaderőnemi Logisztikai és Támogató Parancsnokság alárendeltségébe kerültünk, majd nem sokkal később laktanyát is váltottunk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egyik nap a szolgálat még a Váci úton található Petőfi Sándor laktanyában vette fel a munkát, de a másik napi szolgálat már a Szentmihályi úti Irinyi-laktanyában kezdett. Szóval zajlott az élet, s mindezek mellett még az éves szinten érkező 2500 bejelentést is kezelni kellett. Sőt, az alakulat ekkor kapta feladatul az inkurrenciaraktárakban tárolt, ám kezelésre veszélyessé vált hadianyagok megsemmisítését. Több tíz tonna súlyú, több tízezres nagyságrendű robbanótestet tettünk ártalmatlanná" − mondja a nyugállományú ezredes, hozzátéve: rövid időn belül kiderült, hogy az összevont tűzszerész- és hadihajós szervezethez már „kicsi" a zászlóaljszint, így jól megalapozott érvekkel fordultak az elöljáró felé és kérték, hogy ezredszintűvé válhasson az alakulat. Ez aztán rövidesen meg is történt…

Molnár Sándor számára az alakulatnál töltött hét év a „szakmai csúcsot" jelentette. Mint elárulja, minden egyes feladat külön-külön is nagy kihívást jelentett a katonáknak, az alakulatnak és saját magának is. Ennek ellenére azonban − véli − sikerült megfelelni az elöljárók elvárásainak, teljesítették a feladataikat, s összességében tovább öregbítették a katonai tűzszerészek (illetve 2001 után a hadihajósok) hírnevét.

(Folytatjuk!)

Fotó: Rácz Tünde és archív