„Konfliktushelyzetben az ember teljesen megváltozott tudatállapotba kerül”

Mikor kerültél kapcsolatba a harcművészetekkel?

13-14 éves koromban. Megvettem egy Kung-fu technikák és edzésmódszerek című könyvet, amit nagyon érdekesnek találtam, és úgy alakult, hogy ezzel nagyjából egy időben edzéslehetőségem is adódott. Ez volt az első találkozásom a harcművészettel, amolyan betekintés: körülbelül másfél évig wing tsunoztam. Egy-két év kihagyás után láttam egy amerikai akciófilmet, amiben a kempo stílust mutatták be, nekem pedig nagyon megtetszett. Akkoriban már itthon is volt zen bu kan kempo oktatás, én pedig 1992-ben elkezdtem lejárni Hanshi Lévai László edzéseire.

Mi tetszett meg a kempóban például a kung-fuval összehasonlítva?

Az edzés szellemisége és a mester személyisége mellett elsősorban az, hogy a kempo olyan stílus, amely folyamatosan nyitottan, rugalmasan reagál a kor kihívásaira. Vagyis nem egy tradicionális irányzat, ahol sosem nyúlnak hozzá a lefektetett alapokhoz – ez már csak azért is fontos, mert korántsem biztos, hogy ma ugyanarra van szükség, amire száz éve vagy akár néhány évtizede, napjainkban is folyamatosan változnak a körülmények.

A kempós körökben közismert, híres beceneved honnan jött?

Valamikor a ’90-es évek közepén, az egyik táborban kezdtek el Sanyimanónak nevezni, de őszintén szólva már én sem igazán emlékszem, hogy pontosan miért.

Versenyezni mikor kezdtél?

Az első hivatalos, magyar bajnokságon lezajlott full-contact mérkőzésem 1995-ben volt. Hatszoros magyar bajnok vagyok kempóban több súlycsoportban, félnehézsúlyban és nehézsúlyban egyaránt versenyeztem A kategóriás full-contactban. 1997-ben egy világkupát is nyertem ebben a kategóriában. Később voltam utcai harcban is magyar bajnok. Akkoriban ezek voltak a legkeményebb tornák Magyarországon. Ha hivatalos versenyen szerettél volna kipróbálni szinte mindenféle technikát földharcban és állóbunyóban is, akkor kempo-versenyre vagy utcai harcra kellett menned. Azóta már persze sokkal szélesebb spektrumban zajlanak itthon is a versenyek, az utcai harcos mérkőzéseken például annak idején tíz másodpercben maximálták a földharc időtartamát. A 2000-es évek elejétől pedig egyre jobban érdekeltek az olyan versenyek, amelyek tényleg minél jobban közelítenek a valódi, igazi küzdelemhez, vagyis minél kevesebb volt rajtuk a szabály. Így jutottam ki külföldre MMA- és ketrecharc-meccsekre is, amikor itthon ilyesmi még nem nagyon létezett. A kempo nagyszerű felkészítést jelentett ezekhez is, hiszen alapvetően ugyanezeket a technikákat alkalmaztuk mi is, csak sportszerűbben, nem olyan szélsőségesen, mint a ketrecben. Néhány alkalommal jártam kint ilyen mérkőzéseken Angliában és Németországban is, de többnyire azért itthon versenyeztem.

Közben milyen stílusokba kóstoltál még bele?

A kempo mellett huzamosabb ideig brazil jiu jitsuval foglalkoztam Sztraka Mihály csapatában, ez nagyjából egy négy és fél éves, igen intenzív időszak volt. Folyamatosan versenyeztünk, így csak küzdelmi edzésből öt volt egy héten, és mellette még tartottunk kondicionáló edzéseket is. A brazil jiu jitsu révén rengeteget tanultam a földharcról. Önmagában egy küzdelmi szituációban csak ebből persze ugyanúgy nem lehet hosszú távon megélni, mint ahogyan az állóharcból sem, de tényleg rendkívül sok újdonságot tanultam itt. A kempóval pedig úgy maradt meg a kapcsolatom ezekben az években, hogy rendszeresen mentem a versenyeikre, meg vittem ezekre versenyzőket is.

Mi áll közelebb hozzád egyébként, a földharc vagy az állóbunyó? Melyik az igazi erősséged?

Mindkettőt szeretem, de az ellenféltől és tőlem is függ, hogy egy adott szituációban mi a megoldás. Úgy gondolom, állóbunyóban talán jobb vagyok azért.

Ha jól tudom, az 1. kyu fokozatig vizsgáztál kempóban. A danvizsgát miért nem tetted le?

A versenyzés érdekelt inkább, elsősorban azzal foglalkoztam, a különlegesebb feladatok vonzottak: az elsők között mentem a belső körből full contact meccsekre, utcai harcra, ketrecharcos meccsre. Később pedig már a család miatt nem volt időm a felkészülésre. Többször is előfordult egyébként, hogy a versenyzésben elért eredményeim miatt adományoztak nekem magasabb övfokozatot úgy, hogy már évek óta nem vizsgáztam, de az illetékesek úgy ítélték meg, hogy valamilyen eredmény miatt mégis indokolt. De nem szeretnék ebbe az irányba menni, és nem tettem le arról, hogy levizsgázzak danra. Azt viszont még én sem látom, hogy hol és mikor.

Ma milyen szisztéma szerint edzel?

Irányított edzést kettőt tartok egy héten a saját klubomban, önmagamat pedig a munkámból kifolyólag edzem. Amit itt, a részlegnél csinálunk, azt csak úgy lehet hitelesen elvégezni, ha folyamatosan olyan állapotban vagy fizikálisan és mentálisan is, és természetesen technikailag is végig fejleszted magad, keresed az új ismereteket. A kollégákkal közösen, átlagban naponta egy-két edzés mindig megvan. A saját klubban pedig vale tudo edzéseket tartok. Ez ugye portugál kifejezés, és nagyjából azt jelenti: „mindent lehet". Brazíliában annak idején ezen a néven futott először a ketrecharc elődje, igaz, akkor még nem ketrecben küzdöttek. Az csak a versenyeztetés későbbi fejlesztése, hiszen jobban eladható, látványosabb dolog.

A haderővel miképp kerültél kapcsolatba?

Fizikai szempontból elmondható, hogy kiemelkedő állapotban volt mindenki, akikkel a saját tanfolyamainkon találkoztam. Nagyjából fele-fele arányban szoktak idekerülni olyanok, akik már kipróbálták magukat valamilyen stílusban, és akik még nem. Viszont mivel utóbbiak is kiváló fizikai és mentális hozzáállással rendelkeznek, jellemzően ők is nagyon jól tudnak fejlődni. Magát a rendszert is folyamatosan fejlesztjük az elődök, elsősorban természetesen Shihan Furkó Kálmán, illetve a mai szakanyag megalkotói – dr. Eleki Zoltán, Vincze József, Kovács Károly, dr. Zöllei Zoltán – nyomdokain, beleépítve a saját tapasztalatainkat is. Nekem azelőtt a civil életben is olyan munkám volt, ahol sokszor kellett szinte nap mint nap használni vagy támaszkodni ezekre az ismeretekre. Ez nem feltétlenül mindig fizikai alkalmazást jelentett, de a mentális rész is fontos: egy konfliktushelyzetben az ember teljesen megváltozott tudatállapotba kerül, gyors döntéseket kell hoznia, és nagyon vékony a választóvonal azt illetően, hogy túllépsz-e bizonyos kereteket vagy sem. Úgy gondolom, ezt is be tudom forgatni az itteni oktatásba. Másrészt pedig olyan technikákat, módszereket tudok tanítani a katonáknak, amikről ténylegesen tudom, hogy működnek, hiszen kipróbáltam őket a gyakorlatban is.

Utcai szituációban a munkát leszámítva kellett már alkalmaznod a tudásodat? Bár azt azért már csak ránézésre sem gondolnám, hogy olyan gyakran kötnének beléd…

Olyan, hogy belém kötöttek volna, valóban nem nagyon fordult még elő, de olyan már igen, hogy például bűncselekményt akartak elkövetni, én pedig a közbelépésemmel igyekeztem segíteni az áldozatoknak. Sokszor egy ilyen szituációban is elegendő a szó vagy a megfelelő fellépés.

Te hogy látod, mennyire tudja valaki az edzésen tanultakat alkalmazni, ha belekerül élesben is egy kínos helyzetbe? Egyáltalán min múlik ez?

Veled előfordult, hogy akár versenyen, akár élesben leblokkoltál?

Nálam az izgalom és a bátorság kérdése is hullámzó volt. Bizonyos helyzetekben jobban össze tudtam szedni magam, máskor sokkal nagyobb energiára volt szükségem ehhez. Ezek a tipikus „nem az én napom"-esetek… Viszont ilyenkor meg bejön a mondás, hogy a harcosnak akkor sikerül valami, ha érzi a feje felett lebegni a kardot. Előfordult olyan helyzet egy MMA-meccsemen, amikor például rendkívül lassan indultam, pedig általában mindig erősen kezdtem a bunyóimon. A másik srácnak is ilyen volt a stílusa, és marha ügyesen csinálta: többször is nagyon jól eltalált, fejbe rugdosott, így amikor utolsó esélyként levittem a földre, már nem bementem lábra, hanem szabályosan beestem. Viszont onnan már tudtam fordítani, mert bekerültem egy olyan veszélyhelyzetbe, ami extra erőtartalékokat mozgósított bennem, és ezek segítségével tudtam fordítani. A végén megnyertem a mérkőzést, de ez egy hajszálon múlt, mert egyébként tényleg olyan volt a helyzet, mint egy filmben, ahol már agyonverik a palit, aztán mégis összeszedi magát, és ő győz. Ráadásul pont húsvét környékén, azaz feltámadáskor volt ez a torna, tehát a saját életemben is bírt egyfajta üzenetértékkel, nagyon sokat gondolkodtam rajta utólag… De egyébként utcán is előfordult, hogy a sok év hirtelen át tudott mozdítani a megfelelő állapotba. Egy pótszilveszteri buli után mentem éppen edzést tartani a készenléti rendőrséghez fáradtan, kómásan, és a Szentlélek téri aluljáróban, a lépcsőn felfelé hirtelen rossz érzésem támadt – ez is a veszélyes közegben, helyzetekben eltöltött éveknek köszönhető. Lenéztem a hátam mögött, de nem láttam senkit, teljesen üres volt minden. Még eszembe is jutott, hogy a fal irányában van mögöttem egy holt tér, tehát ezt akár oktatni is lehetne. Ekkor éreztem meg a húzást a táskámon, és akkor már tudtam, hogy valaki éppen ki akarja nyitni hátulról. Megálltam, és ott állt egy srác, aki felvette a lépteim ritmusát, és persze egyből belém ütközött. „Hát te meg mit csinálsz?"„Jövök mögötted!", mintha tömeg lett volna… A végén természetesen nem járt sikerrel…

Szerinted miért érdemes valakinek, akár gyerekeknek is küzdősportokkal foglalkoznia?

Az általános fizikai állóképesség fejlesztése mellett a harcművészetekből az ember olyan dolgokat tanul meg, amelyeknek következtében sokkal ellenállóbb lesz az esésekkel, ütésekkel, rúgásokkal szemben, megerősödnek a belső szervei, jó kondícióba kerül. Ez pedig egyből kihat a mentális állapotodra is: ép testben ép lélek, egészségesebben közeledsz másokhoz, és így tovább. Emellett pedig tudjuk, milyen a világ, a bűnözés Magyarországon is mindennapos. Vagyis eszköz a túléléshez is mindaz, amit egy ilyen edzésre járva magadba szívsz. Emellett pedig a harcos útja hagyományosan a megvilágosodás egyik útja is – nem véletlen, hogy sok harcos később, a kardot letéve szerzetes lett, legyen szó akár Szent Mártonról, sok pálos vitézről, netán a távol-keleti kultúrában a szamurájokról vagy más harcosokról. A gyerekek is egy férfias, fiús környezetbe kerülnek, ahol megtanulják, mi az a bajtársiasság. Ezt a saját fiaimon is látom, akik judóra járnak. Épp tegnap vittem le őket edzésre, és láttam, ahogy az egyik megdobta a másikat, aztán felállította, hátba veregette, kezet fogtak… Tehát egy férfias közegben nőnek fel, és a mai világban ez is egyre fontosabb.

Interjúfotó: Dévényi Veronika