„Szerettük volna, ha létezik egy hagyományokon alapuló magyar harcművészeti irányzat”

Először a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán, ahol akkoriban két éven keresztül tanultuk az észak-koreai kyoksul rendszer elemeit. Őszintén szólva különösebben nem érdekeltek előtte a harcművészetek, bár tény, hogy azok a sportok, amiket űztem, mind harcosabb alkatot igényelnek: atletizáltam, illetve kosaraztam. Utóbbi jelentette a fő irányt, Zalaegerszegen a ZTE kosárlabda-kollégiumába jártam. Aztán 1991-ben ismerkedtem meg a katonai hagyományőrzéssel Visegrádon, ahol a Szent György Lovagrend keretei között tanítottak minket bottal, karddal vívni, és megtetszett a dolog. Egy Kormos nevű színész-kaszkadőr oktatta a fogásokat, és feltűnt, hogy furcsán fogjuk a botot. Amikor rákérdeztem, mi ennek az oka, az volt a válasz, hogy mert az angolszász botvívásban ez a bevett, miközben a magyaroknál annak idején nem volt ilyen. Viszont én tudtam, hogy ez nem így van.

Honnan?

Gyermekkoromban Somogy és Zala határán, Pat községben nevelkedtem, ahol rendszeresen jártunk ki a legelőre a helyi csordáshoz, Somogyi Józsi bácsihoz, ő pedig tanítgatott minket ostorozni, botozni, vívni, birkózni. Megmutatta azt a pár figurát, amivel el lehet találni a tárgyakat az ostorral, megtanította, hogyan kell fogni, forgatni a botot, és szerettük is ezt, mert nagyon látványos volt. És miután megkaptam a választ, hogy nem léteznek efféle magyar hagyományok, egyből eszembe jutott, hogy dehogynem, hiszen engem gyerekkoromban tanítottak is erre, így – gondoltam én – valaki biztosan összegyűjtötte ezeket az elemeket. Aztán azzal kellett szembesülnöm, hogy nem. Innen jött az ötlet és az elhatározás, hogy gyűjtsük össze ezeket a tartalmakat.

Miként fogtatok hozzá ehhez a munkához, ha nem álltak rendelkezésre írásos források?

Több vonalon indultunk el. A néptáncosoknál kiderült, hogy például a pásztorbotolókban, korcsos botolókban számos mozdulat nem a zene ritmusához igazodik, hanem inkább harci jellegű: ezeket le is írták, így ezeken az utakon kezdtem a kutatást. A konkrét gyűjtésekbe még 1991-ben fogtunk bele, és szép számmal akadtak, akik biztattak is. László Gyula bácsival is volt alkalmam találkozni, aki annyit mondott: a magyar történelemben rengeteg dolgot kellene összeszedni, helyrehozni, csak kellenének ehhez emberek, akik felvállalják a munkát a még feltérképezetlen területeken. Főiskolai tanárom is volt, aki azzal biztatott, hogy ha komolyan gondolom ezt az egészet, mindenképpen ugorjak neki. Néprajzi kutatásokból, történelmi forrásmunkákból, régi katonai szabályzatokból gyűjtöttük össze, mi maradhatott meg a mozdulatok közül, ezzel párhuzamosan pedig elkezdtünk körbejárni az országot. Elmentünk az Ormánságba, a Hajdúságba, a Felső-Tisza vidékére, és olyan embereket kerestünk, akik még érthettek ezekhez a dolgokhoz. Szépen is haladtunk: egy idősebb pásztorember tudott mondjuk két-három ostortechnikát, de miután beszéltünk öt-hat ilyen idős bácsival, máris volt tíz különböző figuránk, amelyeket soha senki nem rakott össze egységes készletbe. Ugyanez állt a botforgatásra, a botvívó elemekre is. Vagyis megpróbáltuk felépíteni a népi testmozgások rendszerét. A birkózás terén például könnyebb dolgunk volt, hiszen még a ’60-as években is rendeztek népi birkózóversenyeket, és ezeket szerencsére kutatták is: maguk a birkózók is elsajátították, mit jelent például a kobakolás. Öt éven át kutattunk, és végül összeállt egy szép nagy anyag, majd 1996-tól a hagyományőrzésben is megjelentünk az első barantacsapattal. Közben az is kiderült, hogy kísérletek már korábban is voltak az általunk összegyűjtött ismeretanyag rendszerezésére, a régi szabályzatokba is próbálták beépíteni ezeket, csak aztán nem sikerült.

Mi volt ennek az oka?

A modern sportokat a modern polgári élet hozza magával: a mai sportok gyökerei az angol gentleman-sportokban, az etatista német sporthagyományokban, illetve a népi játékokban gyökereznek. A 19. század végén gróf Esterházy Miksa kezdeményezésére a magyar mezővárosokban is rendeztek méta-, róta-, birkózó- és botvívó versenyeket, illetve a régi magyar katonai vívást is be akarták építeni a köztudatba. Viszont a városi polgárságot, akinek lett volna ideje ezzel foglalkozni, nem érdekelte a dolog, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy ők elsősorban nem magyarok voltak, hanem németek. Kevés volt a hozzáértő szakember is. Ami pedig a kifejezett harcművészeteket illeti, nem nagyon gondolunk ma már bele, de a mai értelmében véve ezek is nagyon késői képződmények, és még a Távol-Keleten sem léteztek ebben a formában a 19. század előtt. A kezdőpontot az jelentette, amikor Dzsigoro Kano körbejárta Japánban azt a kevés családot, akik rendelkeztek jitsu-szerű ismeretekkel, összegyűjtötte ezeket a mozgáselemeket, majd megvizsgálta, miként lehet őket a korszerű rendszerekhez igazítani, tömegesíteni. Ebből állt össze végül a kodokan judo, amivel aztán Kano bekopogott a császárhoz, felvázolta neki, miként lehetne általa megújítani a társadalmat, majd kapott egy főiskolát ennek oktatására. A csuzimai japán győzelem után a világ felfigyelt erre a rendszerre, 1906-ban gróf Szemere Bertalan is ellátogatott az országba, hogy megvizsgálja, mitől változott meg Japán, és ennek alapján érkezett a 20. század elején Magyarországra Szaszaki mester judót oktatni. Miután pár edzés után a kezdeti többszáz érdeklődő négy-hat emberre csökkent, megállapította, hogy noha harcos nép vagyunk, számunkra valószínűleg nem a japán rendszer lesz a legmegfelelőbb, hanem ugyanúgy a saját kultúránkból kellene meríteni, mint ahogyan a kodokan judo is a japán kultúrából összegzett. Ezután ismét megindult egy gyűjtés, amelynek egy része hasznosult is a leventeoktatásban, a Ludovikán, de összegző munka végül nem született. Az egyik ekkori ludovikás levelezésben egyébként már a baranta szó is szerepelt.

Tényleg, miért baranta?

Az öreg, aki annak idején minket tanított, mindig azt mondogatta: most még csak elbarantáltok, de nehogy böllenkedés legyen a vége! Az első forrástól választottunk tehát nevet. Ami a jelentést illeti, a böllenkedés még úgy-ahogy megvan a tájszótárakban, a barantát azonban csak két szerző említi, Kodolányi János és Bevilaqua Borsody Béla. Én inkább a nyelvészekre bíznám, hogy pontosan mit is jelent a szó. A mi értelmezésünkben akkor azt jelentette, amit Somogyi Józsi bácsi mondott, hogy most még csak elgyakorolgattok, csak aztán nehogy agyon akarjátok ütni egymást, ha valakinek véletlenül a kezére vágnak a bottal.

Mikor lett végül harcművészet a gyűjtésből, hagyományőrzésből?

A gyűjtéssel 1996 után sem álltunk le, de 2000-ben történt meg a nagy váltás, ekkor döntöttünk úgy, hogy nem a katonai hagyományőrzés berkein belül megyünk tovább. Ezután dolgoztuk ki a fokozatrendszereket, a versenyrendszert, az oktatói szakanyagokat. A döntésnek több oka is volt, az egyik azonban mindenképpen az, hogy számos hagyományőrzésként futó dolognak valójában semmi köze nem volt a magyar hagyományokhoz. Inkább a nyugat-európai hagyományőrző modell átvételéről beszéltünk korszakonkénti felbontásban, gladiátorokkal, római légionáriusokkal, ki tudja, mi minden mással, de a magyar néphagyományban ilyen korszakokra bontás eleve nem létezett. A népemlékezetet nem érdekli, hogy egy 1200-as években felbukkant tatárról van szó, netán egy 1600-as évekbeli krími tatárról Erdélyben, mert csak az maradt meg, hogy egy legény lelőtte, mivel messzebbre tudott lőni az íjával. Eleve a tükörfordítások is rossz értelmezéseket eredményeztek, hiszen a hagyományőrzés szót az angolból, a hagyományápolást a németből vettük át, de azok eredetileg mást jelentenek. Ha valaki beöltözik egy korszak ruhájába, az ugyanis múltidézés, nem pedig konkrét hagyományőrzés, és az angolszászok is így hívják. Hagyományőrzés ezzel szemben az, ha te parádiként parádi táncokat táncolsz, mert ebben viszont van egy folytonosság. Vagy az lenne hagyományőrzés, ha az egri vitézlő oskola utódintézményei folyamatosan működtek volna. A kérdésedre visszatérve: a 2000-es évekre eljutottunk odáig az élőmozgásos hagyományaink rendszerezésében, amikor ezt már fejleszteni is lehetett.

Mit jelentett mindez? Milyen elemekkel pótoltátok ki vagy bővítettétek tovább az esetleg töredékes forrásokat?

Nem feltétlenül jó szó erre a töredékesség. Mondok egy példát: ha csinálok ostorral egy kanásztechnikát, az helyből sok mindenre jó, hiszen ugyanúgy hajítod a csatacsillagot, úgy dobod a vadászgerelyt, és így tovább. Nagyon hamar rájöttünk arra, hogy minden mindennel összefügg. Lehet, hogy valaki azt mondja, nem lehetséges egy birkózó- vagy táncelemet hasznosítási vívásban, de ettől még mindez nagyon is lehetséges. Magyarországon szinte követelmény, hogy ha valami hagyományos dologról beszélünk, akkor azt én nem fejleszthetem, pedig ez teljesen életszerűtlen megközelítés. Így semmi sem születik meg, semmi sem halad előre. Ha régen volt mondjuk egy botos tánc, távolról sem arról volt szó, hogy azt lelesték egymásról, és teljesen ugyanúgy járták, hanem mindenki maga variálta, ahogy kifért a csövön, virtusban. A közösség nem tud előre mozdulni az egyén kreativitása nélkül, az egyén pedig nem tud jó irányokat felvenni a közösség rendszerben tartó, formáló ereje nélkül – ez itt a lényeg.

Nagyon-nagyon jól. Ennek pedig az az oka, hogy a harcművészek elismerik a végzett munkát, összemérik egymást, és így tovább. Nézd, én nem akarok bántani senkit, de aki egész életében napi két edzést végzett, az nehezen érti meg, miként lehetne ezt máshogy csinálni. Ezzel a szellemiséggel elég nehezen fér össze, ami sok hagyományőrző csapatnál megy, hogy hetente egyszer gyakorolsz tíz percet vívni. Minket szerencsére egyből befogadtak, mert látták, hogy eredeti és valós dolgot csinálunk, ami ráadásul nagyon sokarcú is egyben. Több mester is azt mondta nekem, hogy ha negyven éve, amikor elkezdte, létezett volna baranta, nem lett volna kérdés, hogy ő is ezt választja. 2005-ben szervezetileg is betagozódtunk a magyar harcművészeti életbe, de tagjai vagyunk számos európai tradicionális sport- és játékszervezetben, harcművészeti szervezetben is. És természetesen részelemekre bontva is ott vagyunk a tornákon, megmérettetéseken. Októberben, Törökországban például barantások is indulnak majd a grappling-világbajnokságon. Grapplingben egyébként már van Európa-bajnoki harmadik, ötödik és hatodik helyezettünk.

Vagyis ha valaki lemegy barantázni, az maradéktalanul tudja hasznosítani a tanultakat egy utcai önvédelmi szituációban, illetve a tatamin is mondjuk egy brazil jiu jitsussal szemben?

Pontosan így van. A pusztakezes eljárásainkkal például sikerült odakerülnünk a hazai élmezőnybe, méghozzá olyan technikákkal, amelyek a magyar népi birkózás elemkészletéből származnak. Sok földrevitelünk ilyen elemekből indul ki, és ez jó, ezeket ugyanis a többiek nem ismerik. De természetesen az ő technikáikat is megtanuljuk, hiszen velük kell megmérkőznünk, és elég furcsa lenne, ha én nem tudnék védekezni mondjuk egy karfeszítéssel szemben. Ebből a szempontból közös platformon vagyunk a többi irányzattal. De megfordítanám: amellett, hogy a mieink földharcban is felveszik a küzdelmet egy brazil jiu jitsussal, vajon el tud-e találni a brazil jiu jitsus íjjal egy feldobott korongot? Tud-e szablyával, lándzsával vívni? Követelmény-e tőle, hogy tudjon táncolni, netán főzni is? Talán a tízpróbázók példáját tudnám felhozni itt, akik majdnem ugyanazokat az eredményeket produkálják az egyes számaikban, mint az egyéni versenyzők, és mégsem csak távolugrásban vagy magasugrásban indulnak. Mi azt próbáljuk bebizonyítani, hogy ugyanez a harcművészetben is működik, és ezt segíti az oktatói rendszerünk is, hiszen teljesen már felkészítési-kiképzési hátterünk van, mint a többi stílusnak. Persze akkor fog igazán kiderülni, mennyit ér ez az egész sportágként, amikor beérik az első olyan generáció, akik már egész életükben, gyerekkoruktól fogva csak barantáztak, és nem más irányzatokból, más sportokból jöttek át hozzánk. Ez az időszak úgy három-négy év múlva jön majd el.

Persze, vannak, akik azt mondják, hogy ez egy kitaláció, és sosem létezett ilyesmi, de ha valaki megnéz minket egy bemutatón, vagy látott minket Fábrynál, az pontosan tudhatja, hogy a baranta rendszere van olyan összerakott, mint akármelyik másik harcművészeté. Sokan a barantához kapcsolódó életfilozófiát sem értik, pedig ez a háttér is adott minden harcművészetben. Mi is szerettünk volna betagozódni a magyar szellemi életbe, és az egyetlen hazai gyökerű filozófiai irányzat, a társas lélektan szellemiségében dolgozunk. Ez a magyar népi kultúra alapértelmezését tartotta fő irányelvének, és Karácsony Sándor volt legnevesebb művelője. Őszinte híveiként megpróbáltuk az általa kidolgozott pedagógiai-csoportképzési alapelvek alapján kialakítani a közösségeinket, a módszertanunkat. Ez sokkal több, mintha csak kötötten, egy irányba haladnánk. Az nem megy, hogy nekem egy rendszerből csak a fojtás technikája kell, mert ez is félrevisz. Mi egy valódi magyar tudáskészletet szeretnénk felépíteni, mert meggyőződésünk, hogy szükség van erre, és az a tapasztalatom, hogy aki megismerkedik ezzel, annak stabilabbak az emberi kapcsolatai, pedig nem öntjük halomba az asztalon a pénzt. Ez egy szemléletmód: akkor is barantázol, ha fát vágsz, vagy a földet műveled. Függetlenül attól, hogy egyesekben vad elképzelések élnek arról, hogy ez az egész csupán egy üzleti vállalkozás, netán valami rekonstruált dolog. Mi azt szerettük volna, ha létezik egy hagyományokon alapuló magyar harcművészeti irányzat, több száz évre visszavezethető elemekkel, folytonossággal a mozgáskultúrában, amely ugyanakkor szemléletében mégis képes a jövőbe mutatni. Azt kell megérteni, hogy régen sem kardozni tanultak meg az emberek, hanem élni, és az élethez sok minden hozzátartozik. Mi szinte mindent így tanítunk.

Ezért vannak a rendszerben olyan elemek is, amelyek első pillantásra nem feltétlenül harcművészeti jellegűek?

Pontosan. Vegyük csak az ostort: egy régi magyar parasztembernek kellett tudnia használni a gazdálkodáshoz, de szakrális elemként a vallásossághoz tartozó funkciói is voltak – hiszen például a szilveszteri petárdázás gyökere is az ostorcsattogtatásban, az ostormenetekben keresendő –, és persze ott voltak a harci elemek is. A Hunyadi huszárezrednél 1902-ig rendszeresített fegyver volt az ostor meg a fokos, és a középkori forrásokból pontosan tudjuk, hogy a törökök ezektől féltek a legjobban. A régiek nem választották külön ezeket a funkciókat, és mi sem választjuk külön. A magyar paraszt egyszerre volt pap és szakrális vezető a családjában, illetve gazdálkodó és teremtő, akinek sok tucatnyi szakmához kellett értenie. De valójában nem szakmákhoz értett: a nyugati felfogás szerint mindent pici darabokra kell bontani, míg a keleti ember szerint az egészet kell megérteni. Az élethez pedig az önvédelem képessége is hozzátartozott. Így mi megtanítjuk táncolni a gyerekeket, de nem bemutatóra, hanem hogy ha elmennek egy esküvőre, akkor tudjanak táncolni. Megtanítjuk őket zenélni, de nem azért, hogy tehetségkutatót nyerjenek, hanem hogy egymás között tudjanak zenélni. Én magam például nagyon távol álltam a zenéléstől, de rájöttem, hogy tudnunk kell fejleszteni magunkat. A harci oldalon pedig nem valami rettenetes technikai eszköztárat kell elsajátítani, hanem egy mozgásnyelvben kell kiismerned magadat, és ha ezt megérted, már hozzá tudod tenni a funkciókat. Onnantól kezdve nem lesz probléma, hogy birkózol, kardozol, íjászkodsz, bottal vívsz, és mindezekre lóháton is képes vagy. És természetesen le is tudjuk írni ezeket a mozgásokat, mert nemcsak ütöttünk egyet a hasunkra, hanem egy komplett pedagógiai rendszerben gondolkodunk. Ne teljen el nap anélkül, hogy jobb, ügyesebb, okosabb nem leszel. És ehhez tudni kell tanulni is a másiktól – ezt kell jól felépíteni. Mi éppen azért haladtunk előre ennyire gyorsan, mert a régi magyar közösségek mintájára jól meg tudtuk valósítani mindezt a harcművészeti életben.

Nagyon messzire mutatnak az elképzeléseink, erős nyomot szeretnénk hagyni. Ehhez adott a mozgásrendszer, és adott a szellemi mondanivaló is Zrínyitől Németh Lászlón át Andrásfalvy Bertalanig. Soha semmilyen anyagi juttatást nem kaptunk, most kezdtünk el eljutni odáig, hogy már átadnak nekünk ingatlanokat. Kaposváron egy nemrég bezárt óvoda épületét, Kunszentmártonban egy bezárt iskolát, Veszprémben egy tornatermet kaptak a barantások a képviselő-testületek döntései alapján. Mivel rengeteg különféle programot szervezünk Kárpát-medence-szerte a mesemondóversenytől a sportviadalokig, most már kezdik átlátni az önkormányzatok, hogy mi ennek az egésznek lényege, és azt is látják, hogy hasznos. Az álmom egy akár kétszáz főt is foglalkoztató kollégium, hiszen a tematika, az elképzelés, a módszer megvan ehhez. Kosztolányinál, Adynál, Móricznál pontosan ott áll, mit kell kezdenünk a magyarságunkkal. Kodály már 1939-ben leírta, hogy Magyarországon akkor ér véget az örök harc a népi hagyományok és a nyugati műveltség hívei között, ha a népi kultúrából magyar magaskultúra lesz, és ehhez annyit vesz át, épít szervesen magába a nyugatiból, amennyire feltétlenül szükség van. Mert a magyar európai nemzet, azzal együtt, hogy vannak a kultúránkban ázsiai elemek is. És ha jobban ismernénk a saját kultúránkat, nem kompországnak kellene lennünk, hanem lehetnénk akár híd is. De nem ismerjük, és nem is hisszük el, hogy tudunk olyat adni a világnak, amire az kíváncsi. Pedig tudunk. Hogy a saját példánkat mondjam: miért érzi úgy a barantás esküvőn az amerikai vendégsrác, hogy miután táncolt a mai, modern zenékre, neki mindenképp meg kell próbálnia együtt járni a többiekkel a néptáncot is? Vagy miért érzi úgy Esztergomban egy ott dolgozó japán, netán egy nepáli, hogy ő jó helyen van a barantások között?

Eszerint van ilyen?

Van bizony. Tíz országban vagyunk jelen, idén tavasszal alakult meg a New York-i és a Los Angeles-i klubunk, és ugyan elsősorban természetesen magyar közösségek foglalkoznak a barantával külföldön, egyre több nem magyar is érdeklődik a dolog iránt, akik nem ritkán magyarul is meg akarnak tanulni. Nemrég kint voltunk például egy veronai fesztiválon, ahol mindenkinek tátva maradt a szája a bemutatónk után, és azt kérdezgették tőlünk az olaszok, hogy ha ez is a magyar kultúra, akkor ők erről miért nem tudnak. Hát azért, amit mondtam: mert nehezen hisszük el, hogy a magyar kultúrára mások is kíváncsiak lennének, és értékesnek tartanák, így ehelyett rosszul utánzunk másokat. Azok meg persze ezután kinevetnek bennünket, méghozzá teljesen érthetően. És egyébként ezek sem új dolgok. Van az egyik oldalon, aki azt mondja, hogy magyarok soha nem is voltak, és nem is létezik Magyarország, a másik véglet meg az, aki Nimródig meg a Szíriuszig vezeti vissza magát – sehová sem jutunk el azzal, ha akármelyiknek is igazat adsz, de azzal sem, ha megtagadod őket. Ehelyett meg kell érteni, mi indít valakit arra, hogy megtagadja a saját hagyományait, és azt is, hogy miért akar a másik annyira ellenkompenzálni, hogy közben megalapozatlanságot mond. Mert ha valaki olyan hagyományt talál ki, ami valójában nem létezik, azzal is elpusztítja a valódit. És ha te akármelyiknek is azt mondod, hogy nincs igaza, egyből azt fogja hinni, hogy a másik körhöz tartozol… Hogy csak egy példát mondjak, a mai szembenállás a finnugoristák meg a turánisták között nagyon-nagyon régi, csak akkor még européer meg szarmata magyaroknak hívták ezeket – és ennek a felosztásnak ugyanúgy abszolút semmi értelme nem volt, mint ahogy ma sincs. Mindenkinek megvannak a féligazságai, de ezek nem elegendőek, és egyik fél sem enged a maga igazából. Ahhoz, hogy megismerjék az emberek a tényleges értékeket, igényeket kell teremteni.

Ennek mi lehetne a módja?

Komolyan kérdezem: mi akadályozta meg, hogy valaki összegyűjtse az összes magyar ostortechnikát, amikor a turisták már a ’70-es években is jártak le a Hortobágyra megnézni, amint a csikós egyet cserdít? Semmi a világon. Ehhez képest amikor megcsináltuk Bösztörpusztán az első ostormenetünket, ahol egyszerre cserdített háromszázötven ember, egy óra alatt elfogyott az összes ostor, pedig kilencszázhatvan kézműves árulta a portékáját tizenhét utcában. És amikor a következő évben kilencszer annyi ostort gyártottak, az is mind elfogyott. Úgy hívják ezt, hogy megélve fenntartás. A szürkemarhát is úgy lehet megőrizni, ha az emberek megeszik, mert akkor kell majd nekik – vagyis fel kell támasztani az igényeket. Ehhez persze az is szükséges, hogy változtassunk a szemléletünkön, mert nézzünk szembe a tényekkel: a mai ember nem ért semmihez. Miért várjuk el, hogy a gyerekünk felnézzen ránk, amikor sötét helyeken, valami irodákban tologatunk jobbra-balra valami papírokat, aminek nemcsak ő nem látja értelmét, de lehet, hogy tényleg nincs is értelme? És közben nem csinálunk velük együtt semmit. Ami pedig őket illeti, Szent-Györgyi Albert is megmondta, hogy olyan a jövő, amilyen a ma iskolája. Tud ma egy 16 éves lány olyan ruhát készíteni, mint egy száz évvel ezelőtti? Felveszi a versenyt egy mai 16 éves fiú azzal a száz évvel ezelőtti kortársával, aki családfenntartóvá vált az apja halála után? Én mindenesetre hiszek abban, hogy nem kizárólag sör-virsli struktúrájú ember létezik, és abban is, hogy a következő nemzedéket talán sikerül majd egy sokkal egészségesebb nemzettudattal és európai tudattal nevelni.

Fotó: Rácz Tünde