Teleobjektív – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

A háborúhoz sok minden hozzátartozik, így például az is, hogy az otthon maradtak tájékoztatást kapnak a harctéren szolgálók életéről. Az első világháború kitörése után erről az Osztrák–Magyar Monarchiában a Sajtóhadiszállás gondoskodott: a szervezet feladata volt a bel- és külföldi sajtó pozitív befolyásolása, a haditudósítók által küldött hírek átdolgozása, majd a cenzúra utáni közreadása, hiszen a hadiérdeket semmi sem sérthette! Molnár Ferenc – a későbbi neves író – erről a szigorról így írt az „Egy haditudósító emlékei" című könyvében: „Gorlicénél áttörtük az orosz frontot. Ez minden, amit tudunk. Otthon még nem tudják. Természetes, hogy az újságírókban minden idegszál táncol, ezt meg kellene táviratozni, de nem szabad. Meg kell várni a hivatalos jelentést. Ennyi küszködés után ilyen ragyogó örömhír! És hallgatni kell…"

A hadba vonult fényképészek lövészárkokban, a harcok sűrűjében készült képeivel nem sokszor találkozott a hátország, az akkoriban megjelent fotók inkább csak a háború „szelídebb" arcát mutatták be. Az ágyúkat és romos épületeket ábrázoló felvételek mellett legtöbbször a csoportképek voltak hivatottak megismertetni a civilekkel, hogy mi történik a frontokon. Az Érdekes Újság már annak idején is pályázatot hirdetett katonák számára harctéri fotók közlésére; a beküldött képek természetesen legtöbbször csak az arcvonal mögötti életről készülhettek. Ez tökéletesen megfelelt az elvárásoknak: „A katonák hősiességén és a vezetők kiválóságán való lelkesedés, a katonai szervezet egészének és egyes részeinek elámult dicsérete, a halottakról és a sebesültekről szólva szeretetteljes elérzékenyedés, rossz napokban biztató fogadkozás, jó napokban higgadt örvendezés – ezek azok a húrok, amelyeknek a haditudósító hangszerén meg szabad lenniök."

A hazafias érzelmektől vezérelt festők sem akartak kimaradni a világégés bemutatásából, így a fényképezőgép és a toll mellett a festőállványok is „hadba vonultak". A festőművészek jelenlétét gyorsan megszokták nemcsak a magyar, de sokszor az ellenséges katonák is. A már a hatvanas éveiben járó báró Mednyánszky László 1914-től önként jelentkezve járta be a hadszíntereket, Galíciától Dél-Tirolig ismerték, így nem kell csodálkozni azon, hogy a kackiásan félrecsapott huszárcsákós, szakállas alakját látván a tüzérségi támadásra készülő olaszok lövészárkából – felrúgva minden szabályzatot – átkiabáltak az elmélyülten rajzolgató művésznek: „Öreg festő, menjen hátra, mindjárt támadunk!" A válasz sem volt mindennapos, a báró olaszul köszönte meg a figyelmeztetést: „Grazie mille, kis türelmet kérek – una piccola pazienza – mindjárt befejezem. Most már lőhetnek!"

További részletek a Magyar Honvéd magazin november 16-án megjelenő számában!