Helikopterről küzdenek a vízzel

Szöveg: Trautmann Balázs | 2010. június 6. 5:35

„Viszik a homokzsákot, mint afgán gyerekek a cukorkát…” – ez a mondat Ócsanálostól nem messze, egy depóban hangzott el. A vízügyes szakember annak a tempónak adózott elismeréssel, amivel a szolnoki Mi-17-esek „tüntették el” párosával az egyenként egy tonnás homokzsákokat.

Miskolc repülőterén vasárnap hajnalban is elindul az égi körhinta. Szombat reggel a gépek segítségével sikerült eltömni egy kisebb gátszakadást Ócsanálos felett, majd délután egy, sajnos már jóval nagyobb szakadást tudtak leszűkíteni. A gépek oda is képesek segítséget szállítani, ahol már más nem járhat.

A bizalom fehér vonalaként húzódnak a fentről cérnavékonynak látszó, homokzsákkal magasított töltések, azok a védvonalak, mellyel a még menthető házakat, településrészeket, szántóföldeket, állatokat igyekeznek védeni az egyre magasabb vízszinttől. Ahol a víz áttörte a gátat, ott egyre nagyobb területű szántóföldet nyelt el a barna áradat.

A két helikopter délelőtt 1 óra 54 perc alatt egyenként 15 felszállással, azaz homokzsák-körrel, míg délután 2 óra 6 perc alatt 19 kört teljesítve dolgozott a védelmi bizottságok kérésének megfelelően.
Ehhez persze légiirányítók is kellettek, akik a homokzsák-depónál és a gátszakadások mellett irányították a pilótákat. Elkelt a segítség, hiszen a hosszú köteles homokzsák-emelés a bonyolult feladatok közé tartozik. A nagyobb lebegési magasság miatt a gát fölött már nem számíthat a pilóta a gépet „megtartó" légpárna-hatásra, így nagyobb teljesítménnyel dolgoznak a hajtóművek. Nehezíti a pontos manőverezést, hogy nincsenek igazán viszonyítási pontok, így nehezebb megítélni a gép mozgását. Ilyenkor nagyon fontos a fedélzeti technikusok szerepe: a szabadabban mozgó, nyitott ajtóban figyelő technikus azonnal közli a pilótával, ha a gép bármelyik irányba mozdul függeszkedés közben. Éppen ezért meg is oszlik a rádiózás feladata: a gépet vezető első pilóta a technikussal beszél, míg a néha meglehetősen sok szereplős külső rádiózás bonyolítása a másodpilóta feladata.

A feladatot nehezíti, ha egy tereptárgy, délután például egy fa is van a leengedés helyszínén. Enélkül is elég nehéz lenne a tonnás zsákokat a sodrás megfelelő helyére leengedni, hogy ne vigyel el azt azonnal a víz. Ekkor a pilóták szerint a technikus „a gép szeme", hiszen ő lát a helikopter alá, a lengő teherre és a gátszakadás helyszínére.
A fedélzeti technikus szemszögéből a hosszú kábel miatt a homokzsák hajlamos lehet belengeni, ami igencsak megnehezíti a gép irányítását és a lerakáshoz szükséges pontos célzást. Optimális esetben egyetlen, lassú „bemenetelből" lehet azonnal lerakni a zsákot: ehhez a szerencse mellett folyamatosan kommunikáló, összeszokott személyzetre is szükség van, és persze homokzsákokra is: a tonnás tömeget sok kisebb zsák adja meg. Egészen pontosan két púpos és egy csapott lapátnyi homok szákonként, melyet volt szerencsém megtanulni.

Beálltam a lapátoló munkások közé, hogy legalább valami kézzel foghatót tegyek. A közeli településekről érkezett védekezők között hölgyek is akadtak szép számmal, a víz mindenkit fenyegetett. Amikor a kíváncsi helyiek megtudták, hogy honnan is érkeztünk, a férfiak azonnal elkezdték mesélni a remekebbnél remekebb katonatörténeteket. Volt, aki magabiztosan közölte: ismerős a helikopterek rotor- és hajtóműzaja, hiszen a nyolcvanas évek elején nem csupán helikopterből, hanem An-26-osból is ugrott eleget. Egy másik lapátoló pedig azokat a PTSz-elet hiányolta, melyekkel még katonakorában dolgozott, mint szerelő. Más a régi egyenruháját hasonlította össze a mai, modernebb tereptarkával: az egyszínű zöldön emlékei szerint sokkal csúnyábban festenek a sátfoltok.
Nem felejtették el, amit akkor és ott átéltek, de azt sem felejtik el, hogy az akkori bajtársak késői utódai ma sem feledkeznek meg bajba jutott elődeikről.

Olvasson még többet a honvédség árvízi szerepvállalásáról itt!